FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

A császár elment – a tábornokok megmaradtak

 


Soha aktuálisabb könyvet! Németországban utolsókat rug a polgári demokrácia és e világtörténelmi tragikomédiának napjaiban jelenik meg Plivier új könyve, az 1918-as „Umsturzról”. (Theodor Plivier: Der Kaiser ging die GenerĂäle bleiben. Malik Verlag. Berlin” 1932).


Plivier, aki maga is aktiv résztvevője volt az eseményeknek, az összehordott hatalmas anyagot regényformában dolgozta fel, kifejező keretet találva így ama novemberi napok gyors-tempóju és izgalomtól lüktető eseményeihez.


A könyvet elolvasva máris megértjük a német köztársaság szár nalmasságának egész tizennégy esztendejét.


1918 őszén Németország” érett volt a proletárforradalomra, Mindenki érezte, látta, tudta ezt! Tudták a régi rend emberei, a császár, a bürokrácia, a generálisok és a junkerek is egyaránt. A szemek a háborúelőtti nemzetközi szocialista mozgalom vezetőjére, a német szociáldemokrata pártra irányultak. Millió és millió katona és munkás várta a Kautsky által már 1907-ben kör-vonalozott társadalmi átalakulás elindítását és csak maroknyi volt az S. P. D. vezéreit és a párt szerkezetét alaposan ismerő kételkedők csoportja.


Mesteri kézzel rajzolja meg Plivier regénye folyamán ezeket a sorsdöntő napokat.


A császár szökik a frontról, de Miksa bádeni trónörökös és császári kancellár kitartóan bizik, hogy szociáldemokrata segítséggel még feltartóztatható a forradalom. Miksa ismeri a „Pappenheimerjeit”! Emlékezik még a háborúelőtti véderővitákból származó versikére: „...majd megszavazza a Noske”, látta a müncheni temetőben eltemetett Vollmar „elvtárs” sírkövén a büszke „von” szócskát és a politikában kevésbé járatos generálisok minden kételye ellenére bizakodva tárgyal Scheidemannal és Eberttel a forradalom vágányának kitérőjéről. És Ebert hajlandó is kövér testét a meginduló ár ellen fesziteni és Noske vállalkozik is Kielbe utazni a lázadó matrózok lecsöndesitésére. De a császári bürokráciának a legkisebb engedmény is sok, így a helyzet új uraival való tárgyalások annyira elhúzódnak, hogy nem lehet már visszatartani a Spartakus által kitartóan agitált tömeget, melyet november 9-én a berlini főbizalmiak a pártvezetőség háta mögött kivisznek az uccára. A forradalom itt van! Liebknecht a szocialista köztársaságot akarja kikiáltani, de Scheidemann — mint ezt maga beszéli el — megelőzi őt és a parlament egyik ablakába állva sietve hitet tesz a polgári köztársaság mellett — Ebert legnagyobb felháborodására. A szociáldemokrata párt mégis Scheidemann fogása révén maradhat meg a forradalom élén, lesz félszívvel a köztársaság vezetője és — a többit már tudjuk...


Plivier könyvének utolsó lapjairól már előreveti árnyékát a német proletárság tragédiájának kiteljesülése. Mindenki láthatta már pár hónap mulva is, hogy a weimari alkotmány nem jelent felszabadulást a német munkásosztálynak, csupán arra alkalmas, hogy a megnemváltoztatott gazdasági alapépítménynek megfelelően a politikai hatalom a régi uralkodó osztály kezére kerüljön vissza. Néhány hónlappal november 9. után, midőn Berlin uccáin még kint függtek Nos-keék plakátjai „Der Sozialismus marschiert” Bernstein is megírhatta már „Hogy vész el egy forradalom” alcímű könyvét az eseményekről. A szocializmus helyett Noske fehér tiszti gárdái marsiroztak és Liebknecht, Luxemburg, Paasche, Dorrenbach, Sylt, Futran, Levine, Jogiches, Egelhofer és Gareis, valamint a névtelenek ezreinek hulláin át tett hitet a német szociáldemokrácia, 1914 augusztus 4. után másodszor a világtörténelem legnagyobb árulása mellett. (Budapest) D. F.


 


Vissza az oldal tetejére