FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

A hangjáték

 


A műalkotás, mint a társadalom mozgató erőinek vetülete elsősorban az osztályellentétek kifejezése. Következik ebből, hogy az igazán fejlett mai művészetek tartalmi jellege csak forradalmi lehet. És pedig: a szovjeteken kivül — arcvonal a kapitalizmus és az arra épült polgári szellem és annak termékei ellen. Ennek a támadó jellegű avangardizmusnak azonban tartalmán túl eszközeiben és anyagában is a mi napjainkhoz legközelebb álló, a kor legfejlettebb életalakitó tényezőivel kell operálnia. Ilyenek a technika mai fejlődési fokán a vizuális sikon a film, az auditív sikon pedig a rádió és a gramofon. Ezek az eszközök azonban csak a mai termelési és társadalmi rend átalakulása után kerülhetnek tényleg a haladás avangardistáinak a kezébe. Mindaddig a film és rádió a tőkét és a hozzátartozó ideológiát szolgálják.


Ha az eddigi, forradalmi részről történt kísérleteket vesszük, látnunk kell, hogy 1. a német agitprop mintára beszervezett filmkollektivák pozitiv eredményeket felmutatni nem tudtak, az utitárs (MitlĂäufer) kisérletek pedig (mint például Brecht: Kühle Wampe-ja) épp a filmvállalkozásokhoz szükséges tőke hiányában nem elégithetik ki a filmmel szemben támasztható követelményeket, illetve ha kielégítenék vagy megközelítőleg kielégitik az osztályharc alapján álló tömegek igényeit, úgy a fasista cenzurán buknak vagy buknának el. 2. A gramofon-lemez, mely eddig főleg Busch, Brecht-songjait és Eisler-kórusait hozta, nem férkőzött be a dolgozók tömegeibe s inkább csak az intellektuális rajongók vacsorautáni csemege zenéje lett. 3. A rádió, mint állami monopólium, teljesen elzárja az ideológiájával ellentétben álló művészi megnyilatkozások elől az utat. A film, a gramofon és a rádió területén tehát — mint látható — az osztályerők mai konfliktusában szinte teljesen lehetetlen a tiszta osztályharcos művészetek megnyilatkozása. A negativ kritikán túl azonban ennek ellenére foglalkoztathat bennünket pl. a rádió tényleg avangardista művészi problematikája.


*


Az ember szellemi fejlődésén belül a művészet mindig aktuális tartalma révén nyert jelentőséget és lett életképessé. Az ilyen természetű aktuális, illetve aktualitás sűritett kivetítésére alig van a rádiónál alkalmasabb eszköz. Kézenfekvő tehát a művészi megnyilatkozás, a hangjáték, amit a rádió technikai adottságai determinálnak s elsősorban aktualizálhatósága tesz jelentőssé.


Mik azonban az u. n. „aktuálitás” formai követelményei?


Minden aktualitás elsősorban itéletet, állásfoglalást, végeredményében tehát akcióra való felkészítést idéz, sőt követel. Még inkább ezeket involválja az aktualitás, ha „művészi” alakitásban jelenik meg, persze csak avangardista vonalon, mert a polgári művészetek ahogy nem követelik az állásfoglalást, úgy nem követelik az aktualitást sem. Ezért van az, hogy amig minden polgári művészet az által, hogy az aktuálist kiküszöböli szférájából, a lényegelőli kibuvás és menekülés lehetőségét adja és tartalmazza, addig az osztályharc vonalára felfejlődött művészet az aktuális kihangsulyozásával szükségszerűen itélő, állástfoglaló és aktivitásra serkent, — azonkívül, hogy „művészi.” Az a polgári esztetika által perhorreszkált „propaganda” és „agitáció” igy lehet magától értetődő eleme a művészi megnyilatkozásnak, sőt a művészi alkotás célja.


A minden egyes alkalomkor elhangzó rádió és a megismételhető (ezért tehát az aktualitást nem elsősorban követelő) gramofonlemez természetüknél fogva az ember tisztán auditív képességeinek megfelelő művészi megnyilatkozásokat követelnek. Ez a pszihikai követelmény persze ugyanolyan egyoldalú, mint a némafilm követelményei, lényegében azonban a rádió vagy gramofon hatása intenzivebb. A hang, a szó az emberben a legerősebb pszihikai benyomásokat kelti. Mint hang a szó követeli a legteljesebb figyelmet, mert már eleve gondolati sulyt visel magán. S mert a szó valamilyen értelemben személyhez szóló, azaz konkretizált gondolati elemeket érint, ezért az ebből formálódó művészi megnyilatkozás megszólitó ereje elsősorban az, amire az osztályharc vonalán álló hangjáték épül. A hangjáték lényegének megfelelő művészi megnyilatkozás tehát ugyanugy a mondanivalóra épül, mint valamennyi művészi megnyilvánulás az avangardizmus vonalán. Hogy azután a hangjáték, már a rádió természeténél fogva is, a tömegkulturát szolgálja s ennek következtében feltétlenül korszerű — magától értetődik. Mint ahogy magától értetődik az is, hogy rajta keresztül új lehetőségei nyilnak a költészetnek, főleg az epikai és drámai formákban. Ebben a vonatkozásban a rádió technikai adottságaival számitó hangjáték szóban és kisérőhangokban kifejezett történése abszolut korszerű tartalmánál fogva a polgári irodalom tartalmaival szemben kimondottan forradalmi. Forradalmi azután a benne megjelenő szóköltészet is, mely egész frazeológiai kincsét és bázisát a hangjáték természetének megfelelően a tömör, rövid és egyszerű kifejezésre determinálja. Vannak azonban más következések is: — a hangjáték a szinpadi drámával szemben korlátlan a tér használatában. Á tér antik értelmű egysége elavul benne. Szintetikus térlehetőségek szükségesek, amiknek logikus értelmet a hatványozottan kifejezhető kollektivitás, általában az elképzelhető kollektiv lehetőségek realizálása ad.


Közelebbről megérzékitve viszónt: — a hangjáték előterében a cselekmény áll s a hangkulisza szerepe, amely vagy természet-reprodukáló, vagy karakterizáló, vagy mint zenei, ritmikus kiséret érzületi hatásfokozásra, diszitő vagy kiegészitő elemül szolgál — másodrendű. Minél konkrétabb ugyanis a hangjáték gondolatilag, annál kevésbé van szüksége az utóbbi tényezőkre.


Vannak azonban más következések is.


A hangjátékban a beszélő és énekkórus, miután mentesül a térbeli előadásban mellőzhetetlen vizuális megjelenéstől, a lényegének megfelelő legjobb alkalmazást nyeri: jelenvalósága tisztán lényegében fejeződik ki. Ugyanigy hatáslényege is a hangszórón át találja meg tulajdonképpeni kifejezését, amennyiben kizárólag csak beszél vagy énekel, minden más képzet hozzátapadása nélkül. Mindazt, amit a vizuális megjelenités hiányában a hallgató elveszit, a gondolati elmélyülés lehetőségében kapja vissza.


A hangjáték ezek szerint formájánál fogva a művészien megnyilatkozott mondanivalón keresztül a tömeg legmagasabb tudattartalmával szól a tömeghez: azaz tisztáz, felvilágosit, utat mutat, állásfoglalásra hiv. A napok gyujtózsinórja. Minden elemében szemben áll a tegnappal. Előre visz...


Mindezek következtében: a hangjáték nem gyönyörködtet, hanem a művészi benyomás káprázatai közt felvilágosit. Nem örökértékűséget igényel, hanem a „most” és a „ma” kötelességeire figyelmeztet. Nincs benne rethorika, csak tényátadás. Nem lira, hanem valóságfelfedés. Nem pathetikus. A konkrét történések dinamikája viszi előre. Nincs benne romantika, mert tárgyilagos. Nem valószínűtlen, mert csak a valóságról beszél. Mint művészet nem irtózik a plakáttól, az agitációtól, a propagandától, mert végső értelmében a szocialista tömegkultura egyik tényezője. Épp abban van ereje, hatása és gyökere, hogy tudatosan politizál. Ezért nem juthat szóhoz az imperializmus világában, hanem csak az annak ellentétei fölött győzedelmeskedő új társadalomban. (Kolozsvár) (m. i.)


 


Vissza az oldal tetejére