FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Fordulat a pszichológiában

 


A lélektan egész a legutóbbi időkig a „lélek”, a „lelki jelenségek”, legjobb esetben a tudat tudománya volt. Tekintet nélkül arra, hogy a materializmus a természettudományokban mily erős pozíciókat foglal el s hogy a természettudományokban már szinte senkisem beszél komolyan a lélekről mint önálló, meghatározó jelenségről, a „lélek” fogalma a pszihológusok között mégis alapvető fogalom maradt. Egész; a legutóbbi időkig az egyetemi katedrák egész soráról hallhatta az ember a pszihikai jelenségek tisztán metafizikai természetű tárgyalását s a pszihológusok nem látták (vagy nem akarták látni), hogy tudományukban az idealisztikus filozófia uralkodása nemcsak egy csomó naiv és elvileg téves konstrukcióhoz vezet, hanem általában, komoly akadályt képez a pszihológia tudományos fejlődésében. Kifejezésre jutott ez abban, hogy a legtöbb pszihológus hajlandó volt a „lelkivilágot” a jelenségek teljesen önálló világának tekinteni, amely egész sajátos, a fizikai törvényektől független (a legjobb esetben azokkal parallel futó) törvényekkel rendelkezik; ez a világ volt a pszihológiai tudomány tárgya s a pszihológia központi problémája az előbbiek alakulása a tudatban és az öntudatban. Igy a pszihológia alapjában véve mélyen individualisztikus tudomány maradt, amely kizárólag az ember „belvilágával” foglalkozik. Mint ilyen dolgozta ki sajátosan speciális módszereit, amelyek élesen elválasztották a materiális viliág minden tudományától. Központi módszere a szubjektív módszer, az önmegfigyelés lett. Ez a módszer, amelynek a tudományosságát és alkalmasságát egyre több érv vonta kétségbe, mindezek ellenére nem szűnt meg a pszihológia előterében állni. A Wundt ideje óta kifejlődött pszihológiai kísérlet alapjában véve a filozófiai idealizmus rendszerének konstrukciója számára legfeljebb csak keretül szolgált. Természetes, hogy a dolgok ilyen állása következtében kikerülhetetlenül a tudományos gondolkodás nyugalmi állapota kellett, hogy bekövetkezzék és annak, hogy a pszihológia gyökeresen eltávolodjon az élettől. Egyidejüleg megállapíthatunk azonban az efajta pszihológia karakterisztikus helyzetére vonatkozólag mást is, nevezetesen az előbbi pszihológia mélyen antidialektikus természetét. Azt jelenti ez, hogy a régi szubjektív pszihológia legtöbb konstrukciójában figyelmen kivül hagyta az emberi viselkedés minden irányban összefüggést képező dialektikus karakterét. Az olyan szerzők, mint az angol pszichológiai iskola képviselői (James, J. S. Mill, A. Bain, stb.) s részben Wundt is, sőt az olyan pszihológusok, mint Ebbinghaus, T h. Ziehen, stb. az egész pszihikai életet egyes eredeti észleletekké és jelenségekké sűrűsödő érzetek összegéül tekintették, amelyek az érzéselemekkel és az akarati impulziókkal lépnek kapcsolatba. A pszihikai élet fő elvéül az asszociáció törvényét vették, amely többé-kevésbé mechanikus:. A pszihológia fő” feladatául így az előbbi részekbe való szétbontást tekintették. Ezt a pszihológiát, amelynek elvi alapvetését különösen angol talajon fejlesztették ki nevezték azután asszociációs pszihológiának.


A pszihológia elvi poziciói ilyenek voltak a huszadik század elején. Két elvre futott ki minden, — a szubjektivizmus és az asszociacionizmus elvére, amelyek úgy a módszerét, mint a tartalmát meghatározták ennek a tudománynak. Könnyű belátni, hogy ha az első princlpiumban a tizennyolcadik és tizenkilencedik századok idealisztikus filozófiája csapódott le, úgy a másodikban a mult évszázadra oly karakterisztikusan jellemző természettudományi analízis, amely azonban nem volt képes a mechanikus, dialektikaellenes gondolkodásmód megszokásait maradék nélkül legyőzni.


Ily körülmények között hálás feladat volna a pszihológia további fejlődését analizis alá venni és nyomon követni ahogy a régi hibák a tények logikája következtében lépésről-lépésre önmaguktól megoldódnak s ahogy a materializmusra és a dialektikára való áttérés lassan a pszihológia területén is előtérbe jut.


A pszihológiának ez a fejlődése két jelentős tendenciában jutott kifejezésre: az egyik az a törekvés, amely a szubjektív szellem pszihológiai tudományát a viselkedés objektiv tudományává alakítja át. A másik törekvés a legegyszerübb asszociációkból összetett mechanikus lelkivilág” rendszerét olyan tudománnyá alakítja át, mely az egységes pszihikai folyamatokat és azok törvény szerűségeit vizsgálja;. Ez a kéttörekvés, ahogy az ilyesmi sürün megismétlődik a tudományok fejlődésében, nem kézről-kézre, hanem két teljesen önálló irányban haladt. A modern lélektanban az első feladatot: a viselkedések materialista tudományának megalapozását az amerikai tudomány vállalta (s részben az orosz fiziológiai iskola.. I. P. Pawlow), a második feladatot viszont — a dialektikusan egységes pszihikal folyamatok stúdiumát — az az irány, amely a német pszihológiában „Gestaltpsychologie” néven ismeretes. Ez a két feladat képezi az alapját a modern pszihológia két legfontosabb irányának a „Behaviourismus”-nak és a „Gestalttheorie”-nak, amelyek ismertetésére a legközelebb térünk ki. (R. L.)


 


Vissza az oldal tetejére