FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

A munkásszinpad és technikája


Háber Zoltán

 


Baloldali folyóiratok és ujságok, napi- és hetilapok hasábokon és oldalakon keresztül cikkeznek a munkásszinpad „problémái”-ról. Formakeresés és kísérletezés, anyagi és irodalmi hiányok tárgyalása tölti ki leginkább ezeket a cikkeket. Keresik az okokat, amelyek a legtöbb kisérletet elbuktatták és elméleteket állitanak fel, amelyek tisztázni hivatottak a munkásszinpad kialakulási lehetőségeit.


Pedig: nincs önálló, a politikai harctól független munkásszinpad. Az igazi munkásszinpad nem független, az osztályharccal legfeljebb szimpatizáló, vagy párhuzamosan haladó valami, hanem ennek az osztályharcnak része: maga is osztályharc.


A munkásszinpad nem keres formákat, mert nincs állandó formája. Formáját mindenkor, különböző időkben és különböző viszonyok között az osztályharc formája határozza meg. Nem kisérletezik, mert nines ideje megállani az osztályharcban. Csak olyan munkásszinpad tud a tömegekkel dolgozni és tömegeket maga körü gyűjteni, amelyik a tömegből nőtt ki és — a tömeg között marad! Részt vesz a harc minden mozzanatában, ott van mindenütt, ahol a tömeg a harcát vivja; üzemekben, majorokban, városon és falun.


A munkásszinpad harci jellege leginkább abban mutatkozik meg, hogy olyan szórakozást ad a tömegeknek, amely egy pillanatig sem hagyja figyelmen kivül a tömegek életét és harcát. Elvonja ezt a tömeget az olcsó kispolgári mozi és operettszórakozástól, mentesiti a tömegeket a kispolgári romantika befolyásától és ideológiailag is, technikailag is (kifejezésben) olyan szórakozást ad, amelyik frissen ós ruganyosan beilleszkedik és legfőképpen magával ragad a mindennapi harcba. Napi és helyi események gyors feldolgozása, a tömegeknek az előadásba való bekapcsolása, ezek a legfontosabb követelményei az igazi munkás-szinpadnak.


Valahol a munkásság demonstrál. Este, a demonstráció után megjátsza az eseményeket. Hol pontosan visszaadja a történteket, hol szatirikusan, hol pedig az eredményeket vagy a következményeket értékeli kórusok előadásában. A cél: a tömeg ujólag viszontlátja, hallja a maga életét, küzdelmeit, harcát. A tömeg igy nem marad semleges az előadással szemben; tetszésének nemcsak tapssal ad kifejezést, hanem hozzászól az őt érdeklő problémákhoz is, részesévé válik az előadásnak, mintahogy az előadás is részesévé vált az ő harcának.


Annak a szinháztipusnak a gyakorlati bemutatására, amire az előbbiek céloznak, a lévai munkásszinpadot hozzuk fel. Hiszen az osztályharc művészetéről nem is lehet másként beszélni, mint annak konkrét megnyilvánulásaiból kiindulva. Mielőtt azonban munkájára és értékelésére rátérnőnk, ki kell emelnünk a következőket:


A város mezőgazdasági vidék középpontjában fekszik. Ipara nincs. Kisipara tönkrement. A lévai munkásság soraiban üzemi munkás jóformán alig akad, javarészt szakképzetlen napszámosok, akiknek túlnyomó része méghozzá munkanélküli. Harcát a munkanélküliség és éhség elleni harc alkotja elsősorban. Természetesen ennek megfelelően alakul a munkásszinpad anyaga is s mivel üzemi eseménye nincs, a munkanélküli tüntetéseket megjátszó és az ellenfeleket (polgárság, szociáldemokrácia) kigúnyoló szinpadi anyag mellé a világpolitikai események kerülnek. Magasabb, „művészi” előadásokat emlékünnepélyek alkalmával rendez. Ez alkalmakkor leginkább szavaló és mozgókórusok, szavalatok, szindarab és árnyékszinház képezik az előadás anyagát. Ebbe kapcsolódnak még bele a szereplők és a hallgató tömeg közös dalai is.


Technikailag a lévai munkásszinpad nem dolgozik nagy felszereléssel. A legfontosabb eszközei a megközelithetőleg egyenlő ruhák a mozgókórusnál, — egy lepedő és szükséges papirfigurák az árnyszinházhoz. Ami azonban a munkásszinpad lényegét illeti ez az előadási technika.


Olyan előadási technikát kellett itt alkalmazni, amely nemcsak hogy kifejezője a harcnak, hanem az előadás után is maradandó nyomot hagy a hallgatóságban. Igy alakult ki a mozgókórüs szükségessége, vagyis a szavalókórusok retorikus hatásának lendülettel és mozgással való kiegészítése és fokozása, valamely szónak vagy jelentésnek többszörösen célzott megértetése. Viszont ezáltal nem az a cél, hogy a szó értelmét mintegy patetikusan, mozdulattal is kifejezze, hanem, hogy a vers ütemének megfelelően kidomborítsa a szó harci jelentőségét s lényegének, belső tartalmának megfelelő kihangsulyozását adja.


Ezek a mozgókórusok minden alkalommal, szóban és ritmikában is, a harcot szolgálják. Nem olyan mozgáskórusokról van tehát szó, amilyeneket pl. a szociáldemokrata munkásakadémiák rendeznek, mert ezek a csoportok azoknak a gépeknek a mozgását másolják, amelyek a kapitalista rendszerben az elnyomás eszközeivé alakultak! Már pedig csak ott lehet osztályharcos a gépek mozgását játszó mozgókórus, ahol a gépek a kollektiv termelés szolgálatában állnak, ahol a gépipar kifejlesztése vezérvonal, ahol szocialista épités folyik. Az elnyomott proletáriátusnak nem gépi, de harci kulturára van szüksége.


A mozgások felépítésénél, technikai beosztásánál elsősorban a vers tartalmának szem előtt tartása a legfontosabb. Ahol a vers harcot, lendületet tartalmaz, ott a mozgások előrefejlődnek, vagy kiszélesülnek különböző karmozdulatokkal vagy testtartásokkal. Ott, ahol a vers megtorpan, vagy kérdést mutat fel, ott a mozgás hátrafelé irányul. Ennek a hatása a hallgatóság között nem is marad el. Ha a kórus például ezt kiáltja: „ki a börtönből a munkásvezérrel!” ugyanekkor a kórus tagjai maguk közül az egyiket a magasba lenditik. Amikor másodszor hangzik a jelszó, a hallgatóság ütemesen ráfelel: „ki vele!” Vagy: „cél a tőke! vigyázz! tüzelj!” — mondja a kórus és az ujrázásnál vagy vannak esetek, hogy azonnal rávágnak a hallgatóközönségből: „tüzelj!” méghozzá a kórus tagjaihoz hasonlóan felemelt kezekkel, mintha máris le akarnának sujtani.


Vegyünk egy másik példát. Egy ifjúmunkás, munkanélküli áll a dobogón. Üres óráiban verset irt a munkanélküliek harcáról, ezt szavalja. Minden szakasz végén felcsattan a jelszó: „munkát! kenyeret!” Ezt 300 munkástorok ismétli vele, sokszor percekig is. Igy megy ez, mig a vers végére nem ér, közben szüntelenül csattog a terem: „munkát! kenyeret!”


Még érdekesebb a tömeghatás, az árnyszinház esetében, bár olykor nem azonnal hat. — Maga az árnyszinház az osztályharcos tömegkulturába való bekapcsolódása révén elérte, hogy az „eredeti” filmutánzat-szórakozásból harci kulturává lett. Lényegében az árnyszinház igen egyszerűen és praktikusan végzi feladatát s kevés tanulást kiván. Itt is kórusok adják a hangot. A szereplők azonban olvashatják szerepeiket, mert vagy még árnyékaikat sem lehet látni, vagy pedig mozgóárnyékaikkal takarni tudják ott, ahol kell, a papírokat. Az árnyak vetítésénél viszont a megfelelő távolság beállitása a fontos, különösen alakok esetében, nehogy az egyes alakok gnómszerűen nőjje-nek a többiek fölé.


Az árnyszinház játszási technikája és hatása igen tanulságos. — Tegyük fel pl. hogy az árnyszinház egy tőzsdei jelenetet játszik. A lepedőn részvényeket nyujtó karok, mozgásban levő alakok láthatók. Hátul a kórusok izgatott hangon a tőzsde-krachot játszák meg. A közönség előtt eleinte érthetetlen a jelenet, az előadás végén azonban már érezhető a hatás. Ilyeneket kérdeznek: „tényleg ilyen lárma van a bőrzén?” vagy „igaz is lehet, hogy itt alakul a sorsunk.” Másnap aztán a legtöbbje olvasnivalót keres, ahol felvilágosítást kap a tőzsde és kormány viszonyáról.


Közvetlenebbül hat azonban a tárgyak vetitése. Pl. börtönjelenet. A lepedőn csak félig van világosság s egy asztal, rajta cserépkorsó körvonalai látszanak. A lepedő másik fele sötét, csak az egyik sarokban valami fény, ami a börtönablak rácsát világitja meg. A kórusok láthatatlanok. A hatás itt egyenesen frappáns.


Szindarabok előadásánál a csoport igen érdekes tapasztalatra tett szert. Mig egy ideig egy-egy az osztályon kivülálló személyt, legyen az bankár, gyáros, földbirtokos stb. úgy játszott meg, hogy az maradék nélkül fejezze ki ennek az állásfoglalását, gondolkodását, addig sokkal nagyobb hatást ért el, ha ezeknek az alakoknak a karakterét úgy játszották meg, hogy a nézők előtt ezt a karaktert — lehetetlenné tették. A minisztert például nem úgy játsszák meg, hogy az hamisítatlan minisztert mutasson, hanem, hogy minél inkább ellenszenvessé tegyék ezt az alakot a közönség előtt. Ugyanígy a nyárspolgárt sem teljes egészében, hanem csak botlásaiban és beképzeltségeiben játssza meg vagy azt a szociáldemokrata állásvadászt, aki óvatos, mert tudja körülbelül, hogy mit is akar a reformizmus, de megzavarodik és elszólja magát és kész az oly régen óhajtott proletárszatira: a közönség harsogó kacajjal együtt gúnyolja a nyárspolgárt és a reformistákat a szereplőkkel.


Mindent egybevetve a lévai munkásszinpad azon az uton halad amelyik a legalkalmasabb az osztályharcos proletárkulturára. Sok a nehézség, főképpen, mert a rossz iskolai viszonyok mellett a szereplők nagy részét még olvasni is tanítani kellett, azonban a harcos akarat ezt is legyűrte. (Léva)


 


Vissza az oldal tetejére