FĹ‘oldal

Korunk 1932 Szeptember

Nemzetiségi kérdések Keleteurópában


Zsolt László

 


A világháború utáni átalakulások Közép- és Keleteurópában új korszakot vezettek be a nemzetiségi kérdésekben. Ezek a kérdések a háború előtti évtizedekben a nagy nyugateurópai országokban egyre veszítettek jelentőségükből, mig a keleteurópai országokban egyre jobban kiélesedtek, egyre fontosabb bel- ós külpolitikai tényezővé váltak. A világháború után lényegesen hozzájárultak a cári birodalom és a Habsburgmonarchia összeomlásához és az új államalakulatok megteremtéséhez. A nemzetiségi kérdések új korszaka ezeknek az új államoknak a konszolidációjával kezdődik.


Ma már közkeletű igazság, hogy a nemzetiségi kérdéseket a kapitalizmus hozta létre. A középkor primitiv gazdasági rendjének, amelyben minden kis város a környező falvakkal csaknem teljesen zárt egységet alkotott, melyet csak nagyon gyenge gazdasági kapcsolatok fűztek a távolabbi vidékekhez, az apró feudális országocskák tarka-barka összevisszasága felelt meg.* De a modern ipari termelés kialakulásával, amely már nem a feudális nagyurak luxusszükségleteit elégítette ki, hanem tömegárut termelt a néptömegek számára, széttöredezett a középkori termelési rend és kialakultak az egységes nemzeti államok. Bár ez a folyamat legtöbbnyire úgy ment végbe, hogy valamelyik hatalmas feudális oligarcha maga alá gyürte a többieket és megteremtette az abszolut monárchiát, mégis e fejlődés legfőbb társadalmi rugója a nemzeti mozgalom volt, amelyet különböző formákban, gyakran vallási ideológiákkal álcázva, minden modern állam történetében megtalálunk. Ezek a nemzeti mozgalmak a városi polgárságból indulva ki, magukkal ragadják a fejlődő városi proletáriátust és a feudális elnyomás alatt sínylődő parasztság egy részét is és valamennyien megegyeznek abban, hogy az állam gazdasági és politikai egységén kívül egységes nemzeti nyelv kiművelésére is törekednek, mert csak ez teszi lehetővé a modern gazdasági vérkeringést az egész társadalom testében.


Természetes tehát, hogy a kapitalizmus diadalutja Európában és az egész világban a nemzeti eszme diadalutját vonta maga után. (Eötvös József szerint a XIX. század uralkodó politikai eszméi: Szabadság, egyenlőség ós nemzetiség.) A polgári társadalom klasszikus szervezeti formája a nemzeti állam.


De a nemzeti államok kialakulásának folyamata nem kezdődött meg mindenütt ugyanolyan előfeltételek között. A fejlett nyugati országokban, Hollandiában, Angliában, Franciaországban évszázados fokozatos fejlődés teremtette meg a kapitalizmus elemeit, míg Közép- és főleg Keleteurópában az elmaradt feudális gazdasági szervezetbe már a magas fejlettségű nyugati kapitalizmus csiráit oltották be. Így történt, hogy a fejlettebb nyugati országokban élő népkeverékek az élénkebb gazdasági forgalom következtében már a nemzeti államok megteremtése előtt összeolvadtak többé-kevésbé egységes nemzetekké, mig Keleteurópában elmaradt, egymástól csaknem teljesen izolált parasztnépeket ér a modern fejlődés szele, úgy, hogy itt a nemzeti mozgalmaknak egész chaotikus tömege keletkezik. Nyugateurópában és részben Középeurópában is a feudális államok átalakulása legnagyobbrészt nem töri szét az eddigi országokat, hanem ellenkezőleg, szilárd egységbe kovácsolja az eddig csak lazán összefüggő tartományokat; még hogyha az országhatárok néhol erősen el is tolódnak. Keleteurópában éppen megfordítva: az erősödő központi hatalom széthúzó nemzetiségi törekvésekkel találja szemben magát, melyek néha veszélyesen repesztgetik az államszerkezet dongáit.


A világháború előtt Nyugateurópában és Középeurópa nagyobb részében már mindenütt nemzeti államok léptek a feudális hatalmi alakulatok helyébe. Európa keletén azonban még itt álltak a középkor eleven emlékei: a Habsburg-monarchia, a cári Oroszország és a török birodalom.


Az utóbbi, „Európa-beteg ember”-e már erősen bomladozóban volt; a balkáni népek kivívták függetlenségüket és szorították a törököt Európából kifelé. Oroszországban a cári hatalom még sikeresen szorított vissza minden demokratikus ós nemzetiségi törekvést; de itt is megmutatta az 1905-ös forradalom, hogy a földkérdós mellett a nemzetiségi kérdés a birodalom legérzékenyebb pontja. A Habsburg-monarchiában a dinasztia már nem tudta teljesen elnyomni a nemzetiségi törekvéseket. Taktikához folyamodott velük szemben és kiépítette a politikai erők finoman kidolgozott egyensúly-rendszerét. A dinasztia, illetve a tulajdonképpeni uralkodó osztály, az osztrák udvari nemesség, megnyerte az osztrák burzsoázia támogatását, előnyöket biztosítva neki az egész birodalomban; a cseh és morva burzsoázia nemzeti törekvéseit az uralkodó körök azzal szerelték le, hogy itt-ott mérsékelték a nemzeti elnyomást és megcsillogtatták azokat az előnyöket, amelyeket a nagy egységes vámterület nyujt; a magyar főnemességgel az udvar megegyezett, a magyar ipar róvására, ami által Magyarország az osztrák tartományok gyarmatává sülyedt; a magyar burzsoázia ellenzékieskedését viszont a magyar főurak úgy tették ártalmatlanná, hogy szoros szövetséget kötöttek a bankokráciával, a magyar ipari burzsoáziát pedig a munkásmozgalom ,s főleg a nemzetiségek kegyetlen elnyomásával kenyerezték le.


A világháború teherpróbáját ez a rendszer persze épp oly kevéssé birta el, mint a másik két agyaglábú óriás, Törökország és a cári Oroszország. A háborút követő összeomlások mindahármat végleg eltüntették Európából.


Hanem — és ebben áll a keleteurópai nemzetiségi viszonyok fejlődésében beállott történelmi fordulat — a helyükbe nem a XIX. század típusához tartozó nemzeti polgári államok léptek. A cári birodalom legnagyobb részének területén a szocialista tanácsköztársaságok szövetsége keletkezett, amelyben minden nemzetiségi kérdés megoldást nyert. A Habsburg-monarchia területén és azokban az országokban, melyek a volt cári birodalom területén feküsznek, de a . burzsoázia uralma alatt maradtak, legnagyobbrészt olyan új polgári államok keletkeztek, amelyek hivatalosan a nemzeti állam elvén alapulnak, de ennek ellenére (több-kevesebb feszültséggel) tekintélyes nemzeti kisebbségek felett rendelkeznek.


A világháborúban a. Habsburg-monarchia és a cári birodalom szemben állottak egymással. Egyik fél sem mulasztotta el a maga imperialista céljait azzal palástolni, hogy a másik fél által elnyomott nemzetiségek szabadságát és önrendelkezési jogát irta zászlajára. Az események azonban mind a két fél képmutatását leleplezték. Mikor a cári birodalmat, a „népek börtöné”-t összerombolta a forradalom — a német imperializmus fegyverrel támadt a forradalom ellen. A Habsburg-monarchia romjain a győzelmes antant nem a szabad nemzetek országait teremtette meg, hanem a nemzetekkel való rendelkezés új formáit.


A győztes nagyhatalmak frazeológiája, a „Wilsonizmus” ugyan nem győzte eleget hangoztatni a népek önrendelkezési jogát de ez nem zavarta őket abban, hogy Európa új térképét egyszerü hatalmi nyomással a maguk imperialista érdekei szerint állítsák össze. Jellegzetes tény, hogy a csehszlovák alkotmánylevél bevezetése ünnepélyesen hivatkozik „az önrendelkezés jelszavában foglalt modern elvek”-re, de az alkotmányban magában önrendelkezési jogról egy szó sincs. És a cseh alkotmányjogi professzorok buzgón bizonyítgatják, hogy a bevezetésnek nincsen normativ jellege — ami magyarán annyit jelent, hogy a csehszlovák demokrácia a népek önrendelkezési jogát egészen nyíltan puszta frázisnak tekinti. Ebből az ellentétből a frázisok és a tények között keletkeztek a nemzetiségekkel való rendelkezés specifikusan háború utáni formái is. Az „új Európában” nincs már nemzetiségi kérdés, — helyébe a kisebbségi kérdés lépett. Sok szó folyik a kisebbségek nemzetközi jogi védelméről, a Népszövetség felállitott egy ilyen célú bizottságot, a kisebbségek kiküldöttei évente konferenciákat tartanak, — az utolsó, szám szerint a nyolcadik, melyet Bécsben tartottak meg, csak nemrég okozott kinos feltünést. Az évtizedes „munka” egyedüli pozitiv eredménye ugyanaz, mint a „leszerelési” akcióké: a közvélemény kezd ráébredni, hogy ezek mögött az intézmények és konferenciák mögött a valóságban más célok rejtőznek, mint amit a nevük mutat.


A nemzetek önrendelkezési jogáról, demokráciáról, Népszövetségről, „új Európáról” szóló frazeológiának persze megvolt a maga társadalmi talaja. A polgári forradalom ideológiája volt ez, mellyel az antant-kormányok az imperializmus vérszomjas ábrázatát igyekeztek ifjú-ártatlanná kendőzni. Ami a Habsburg-monarchiában végbement, az válóban polgári forradalom volt, de annak elkésett, a külföldi imperialisták által kihasznált és megmásított formája. A demokratikus nemzeti törekvések itt azáltal érvényesültek, hogy a saját ellentétüknek: az imperializmusnak szolgálatába szegődtek. Ez a belső ellentmondás magyarázza meg, hogy a Habsburg-monarchia romjain nem keletkeztek tulajdonképpeni nemzeti államok, hanem a francia imperializmus bástyái Németország, a Habsburg-monarchia maradványai és a Szovjetszövetség ellen. Igy kerültek ezekbe a modern „demokratikus” uton keletkezett, „nemzeti” államokba idegen nemzetiségek, amelyeket most a demokratikus ideológia kedvéért szégyenlősen „kisebbségeknek” neveznek, — ami azonban a nemzetekkel való rendelkezés tényén nem változtat.


Ez a nemzetiségi politika csak formáiban, de lényegében nem különbözik a Habsburg-monarchia nemzetiségi politikájától. Most is, mint akkor, a kizsákmányoló osztály uralkodó nemzetiségi csoportja a maga számára igyekszik fenntartani az országban élő egész dolgozó nép kizsákmányolásának a jogát és hogy ezt a célját könnyebben elérhesse, a maga nemzetéhez, tartozó munkásságnak és parasztságnak is valamelyes előnyöket biztosit az elnyomott népek munkásságával és parasztságával szemben. Az uralkodó körök igyekszenek visszaszoritani, illetőleg kifejlődni sem engedni a más nemzetbeli polgárságot. Erre való az elnemzetietlenitő iskolapolitika, az idegen nyelvű és idegen hivatalnokok által végzett közigazgatás és biráskodás, a nemzetiségi intelligencia érvényesülésének akadályozása. Mindezek a tünetek épúgy megvannak például a modern Csehszlovákiában, mint a régi Habsburg-monarchiában. A nemzetiségek polgársága az állam konszolidációja után beadta ugyan a derekát és egyelőre lefujta az irredentizmust, ez azonban a nemzeti elnyomás tényét nem szüntette meg; ellenkezőleg, a dolgozó tömegek és nevezetesen a nemzetiségek intelligenciája egyre fokozódó mértékben szenved alatta. Ez az oka annak, hogy a kisebbségi intelligencia radikalizálódik és szembefordul nemcsak az uralkodó nemzettel, de a saját nemzetebeli kisebbségi burzsoáziával is. Szlovenszkón, ahol az ország gyarmati helyzete a társadalmi ellentéteket rendkivül kiélezi, ez a radikálizálódási folyamat a magyar intelligencia után most már a szlovák intelligenciában is megindult.. A nemrég megtartott trencsénteplici ifjúsági kongresszus, mely a közvéleményben sok port vert fel, ennek a forrongásnak adta tanujelét.


Az intelligenciának ez a radikálizmusa erősen emlékeztet a régi Magyarország állapotaira. Akkor is radikálisabb volt a nemzetiségi intelligencia, mint a többnyire megalkuvó hajlamú nemzetiségi burzsoázia. Ez a hasonlóság kézzelfoghatóan bizonyitja, hogy a nemzeti elnyomás lényege nem változott. A mai Csehszlovákia eleven cáfolata Jászi Oszkár felfogásának, aki a nemzetiségi elnyomást mint a feudális-katonai államok jellemvonását fogta fel, mig az „indusztrializmus” jellegzetes nemzetiségi politikjának a liberálizmust, a nemzetiségek kulturális szabadságának biztosítását tartotta.** Jászinak ez a tévedése egyébként egész szociológiai koncepciójának alaphibájából ered: abból, hogy nem ismeri az imperializmus lényegét, nem látja, hogy a kapitalizmus a liberális stádiumból az imperialista stádiumba ment át. A csehszlovákiai „indusztrializmus” tényei alaposan szétszakgatják a korlátlan polgári-demokratikus haladás Jászi-féle illuzióit.


Az „új Európa” rendje a közép- ós keleteurópai nemzetiségi kérdésekben csak azt a kézzelfogható eredményt hozta meg, hogy az eddigi demokratikus nemzetiségi küzdelmeket most jórészt reakciós nemzetiségi törekvések váltották fel, amennyiben a régi állapot teljes vagy részleges visszaállítását célozzák. Ilyen elsősorban a magyar irredenta a három kisantant-országban. De reakciós jellegü a szudéta-németek szeparatista mozgalma is, a Hlinka szlovák-autonómista mozgalma is; sőt az osztrák Anschluss-törekvésnek is megvan a nagynémet imperialista jellege, bár az osztrák reakció zöme hűvösen áll ezzel a tervvel szemben, mert keresztezi a Habsburg-restauráció koncepcióját.


Manapság a nemzetközi politikai erőviszonyok folytán ezek a törekvések vesztettek intenzitásukból; de nem mindannyian, mert például a szudetai németek közt rohamosan terjed a horogkeresztes mozgalom. És azok is, amelyek most a háttérbe szorultak, a politikai helyzet megváltozásával ismét előtérbe nyomulhatnak és könnyen válhatnak reakciós mozgalmak pilléreivé.


A nemzetiségi kérdések megoldása az „új Európában” tehát lényegében annyit jelentett, hogy az eddigiek helyett új, részben veszélyesebb nemzetiségi problémák keletkeztek.


Ha így az új rend nem is teremtett valódi nemzeti államokat, viszont beállott egy másik következmény: Keleteurópa balkanizálódott.


A Balkánon különben a nemzeti ellentétek ádázabbak, mint valaha. Fő csomópontjuk a macedon kérdés. A bolgárokkal rokoni macedon lakosságból mind a négy balkáni államra, Jugoszláviára, Bulgárországra, Görögországra és Albániára is esik egy-egy rész és így örökös a torzsalkodás a zsákmány körül. Elsősorban Bolgárország tartja magát hivatottnak a macedonokat megvédelmezni a többiekkel szemben. A nemzeti fanatizmus Görögországban odáig vezetett, hogy a törökök és bolgárok nagy részét kiüldözték az országból és vagyonukat lefoglalták. Ugyanez történt a törökökkel és görögökkel Bolgárországban.


Az új keleteurópai államok keletkezése mindezeken felül azt is eredményezte, hogy az összes keleteurópai népek helyzete a Nyugateurópaiakéhoz képest megrosszabbodott. Keleteurópa túlnyomó részben agrárvidék. Míg itt a világháború végezte óriási pusztításait emberben és vagyonban, azalatt az amerikai gabonatermelés hatalmasan megerősödött. A háború után a keleteurópai földművelés csakhamar érezni kezdte az amerikai gabona nyomasztó konkurrenciáját. Az új államokban védővámokkal és kedvezményekkel mesterségesen tenyésztett ipar nem sokat lendített a helyzeten. Keleteurópa éppen akkor szakadt szét kis államokra, mikor az Amerikai Egyesült Államok bebizonyították az öreg Európának, hogy a modern kapitalizmus csak nagy, az európai nemzeti államokat is többszörösen felülmuló egységes gazdasági területen tudja teljesen kifejteni erőit. A keleteurópai országok nem bírták az erősebb nyugati kapitalizmus nyomását. Már születésüket is elsősorban a nyugati imperialista hatalmaknak köszönhették; azóta gazdasági és politikai függőségük az imperializmustól egyre fokozódott. A keleteurópai ipar túlnyomó része nyugati tőkéscsoportok kezén vagy legalább is befolyása alatt, van. Megszokott dologgá lett, hogy a keleteurópai országok miniszterei a nyugat-európai metropolisokba járnak kölcsönökért kilincselni, aminek következtében Keleteurópa kamatterhei természetesen egyre növekednek. Ilyen körülmények közt magától értetődik, hogy a keleteurópai országok nem vonhatják ki magukat a nyugati imperialista hatalmak politikai befolyása alól. Ma sem egyebek, mint a világháború után: az imperializmus sakkfigurái, sztratégiai és politikai támaszpontok, melyek egyrészt a világháborúban legyőzött imperialista hatalmak, Németország, Ausztria és Magyarország ellen irányulnak — ez a kis antant legfőbb rendeltetése, — részben pedig a Szovjetszövetség ellen — ez annak az övnek a szerepe, melyet Finnország, Esztország, Lettország, Litvánia, Lengyelország és Románia alkotnak. Ez a vazallus-szerep a nagyhatalmak zsoldjában persze legkevésbé sem akadályozza a keleteurópai államok egymás közötti fiók-imperialista torzsalkodásait, hanem ellenkezőleg, tápot ad nekik.


A keleteurópai nemzetiségi viszonyok háború utáni fejlődéséből a. következő tanulságok vonhatók le:


Keleteurópában a nemzetiségi kérdések polgári eszközökkel meg nem oldhatók. A jellegzetes polgári megoldás, a nemzeti államok kialakulása Keleteurópában már megtörtént, de az imperialista nagyhatalmak nyomása folytán meghamisított, belső ellentmondásokkal teli formában. A régi félfeudális keleteurópai államokat belülről feszegető nemzetiségi törekvések diadalra jutottak, de az így keletkezett új államok ismét tekintélyes számú nemzeti kisebbségeket foglalnak magukban. A határok esetleges kiigazitása sem hozhatná meg a megoldást; a világimperializmus viszonyai között ezáltal csak újabb sérelmek és újabb problémák keletkezhetnének. A „kisebbségi jogvédelem” komédiája már önmagát leplezte le. A nemzetiségi liberálizmus és az „indusztrializmus” folytán bekövetkezendő békés asszimiláció Jászi-féle perspektívája illuziónak bizonyul; az imperialista kapitalizmus általános hanyatlása szükségképen kiélezi az érdekharcokat az egyes országok között és az országokon belül, különösen a visszamaradt és fejlődésében gátolt, a nyugati imperialista hatalmak gazdasági és politikai fennhatósága alá jutott Kelet-Európában. Ebben a kérdésben csak egy ideális megoldás lehetséges: a szabad nemzetek szociálista államainak önkéntes konföderációja.


* Franciaországban a X. század végén vagy 10.000 apró-cseprő állam létezett. Németországban még a XVIII. század végén is kb. 300. L. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. 521. l.


** I. m. 525. o.


 


Vissza az oldal tetejére