Főoldal

Korunk 1932 Június

Holnap ujra háboru!


Fábry Zoltán

 


A genfi leszerelési konferencia: a tavalyi bécsi szociáldemokrata kongresszus minden reménye, eredmény nélkül zárult. A düsseldorfi és gelsenkircheni nagy drótgyárak eddig heti három munkanappal dolgoztak, most napi három sichtában gyártják a szöges keritésdrótot: a lövészárokakadályok és spanyollovasok drótját. Genfben a Népszövetség program szerint dolgozva újra elnapolt egy ülést, a Ruhrvidék keresztény szakszervezeteinek vezértitkára Wagner ugyanakkor kategórikusan jelenti ki: „Örüljünk a távolkeleti háborúnak, mert ez a munkásoknak duzzadt pénztárcát jelent.”


A világtörténelem új fejezetéhez értünk: az. imperializmus újból spanyol lovasokkal kövezi ki a jövő országutját. A holnapi háború van soron, mely már megkezdődött és így ideje, hogy a régiből lassan kikopjunk. Az érdeklődés különben is katasztrófálisan megcsappant. A háborús irodalom konjunkturáját felváltotta újra a vér konjunkturája: a vegyi- és a nehéz ipar részvényei egyre emelkednek. Az irodalom már nem; tud lépést tartani, nem tud konkurrálni az új szenzációk előestéjén. Arnold Zweig, aki a Grisában megirta az emberfaló háborús gépezet eposzát, még csak most nyul vissza a Grisa trilógia első bevezető részéhez: a költészethez, a nőhöz, az ékkőként megmentett emberi idillhez (Junge Frau von 1914— Kiepenheuer, Berlin) Szerelmi történet: az élet a melegség azért is fellobogása. Nem annyira kreaturális vonatkozásban, mint inkább intellektuális síkon: iróról van szó. Az eltetvesedett széplélekről és az otthonról féltőn durcáskodó és mégis győzői nőről. Szerelem, aminek tulajdonkép´ nincs is köze háborúhoz, Ludendorffhoz, lővészárokhoz, kenyértelenséghez, melybei véletlenül belebotlik, de ez nem töri le, nem nyomoritja el, erővé avatja azért is, mely túlér hadvezéreken, szekaturákon és emberi győzelemmé magasztosul. Alexander Lernet Holenia már mesévé egyszerűsiti a háborút, elsőrendű regényanyaggá. (Abenteuer eines jungen Herrn in Polen — Kiepenheuer). Háborús történet, mely ugyanugy a napoleoni háborúk vagy más hősi idők alatt is lejátszódhatott volna. Kaland. Kaland a háborus veszély, a kémek és egyéb borotvaélen ugrálók idegfeszültségével. De ökonomikus szertelenségében, nyelvében, van valami keresetlen művészi biztosság. Biró Lajos „Mélység lakói” hatványra emelve. A huszárhadnagy, aki fogságba jutás elől női ruhába öltözik és az orránál fogva vezet orosz tábornoktól kezdve elcsábított kisasszonyokig mindenkit. Valami, ami egyenesen filmre kívánkozik. Valami, ami tulesik a tizennégyes háború kötelezői mondanivalóján. Könyv, melyhez a regény kedvéért nyulunk, de mely nem tanit, nem lázit, nem visz el a mába. Regény, melyből nem tudni meg, hogy 1914 mit jelent. Már a háborús könyvek is igyekeznek eltakarni a lényeget. Nem véletlen, hogy egy új háború küszöbén jelenik meg a jócselekedetek könyve. (B. Diebold: Das Buch der guten Werke 1914—18 — Sozietäts Verlag, Frankfurt a. M). Epilógusként sietve, hogy még el lehessen mondani: ez is volt a háborúban: jó cselekedet. Diebold 166 történetet gyüjtött össze, 166 dokumentumot: emberi pillanatokat, amikor az ellenségek emberként álltak egymással szemben, amikor a gyilok kiesett a kezükből és kezet fogtak. Dokumentumok a frontról, az etapból, kórházból. De az idő mérlegén ez a 166 másfajta történet nem birja lehuzni a tömegtörténelmet: a tízegynéhány millió halottat. Diebold-menekülőn gubózza be magát az egyes emberek jócselekedeteibe és ezt kihangsulyozva eltakarja az imperializmus tömeggyilkos valóságának vonásait és ezzel az imperialista háttértől fosztja meg a háborús képet.


A könyvekből kikoptunk. De a képek élnek. És nincs borzalmasabb és dokumentálóbb képeskönyv egy új háború előestéjén, mint a frankfurti Sozietäts Verlag által kiadott két fényképgyüjtemény: Kamera d im Westen és Wehrlos hinter der Front. Itt annak dacára, hogy az előszó kihangsulyozza: „a fényképezőgép a legtöbb esetben csak egyes sorsokat és aránylag kisebb embercsoportokat tud lerögzíteni” — az egyforma borzalom kin, halál és vér tömegvalóságot közvettit. A mozgósítástól a tömegsírig le van rögzítve minden. Szörnyű váddokumentumok ezek a képek, akár a pergőtűz alatt állók rohamrakész arcát nézzük, akár az, angol tankból kiguruló elszenesedett hullákat. És, nemcsak a front borzalmai elevenednek fel előttünk, de a Hinterland éhtifuszos elprostituálódott képei is felsikoltanak némaságukból.


És holnap újra háború! De utána nem a Lernet Holeniák fogják írni a regényeket, mert ezt a háborút laikus, nem laikus, hangulatember, pacifista vagy tudományos analízis egyformán egynek látja: „civilizációnk bomlása”, a „világ vége”. Ezt a végképet ma mindenki így szugerálja. Ludwig Bauer is, aki napjaink egyik legérdekesebb könyvét irta meg (Morgen wieder Krieg. — E. Rowohlt, Berlin). Amikor Bauer leirja a cimet, mellette ott, van a megindokolás is: „mert a háború nem kezdet, de következmény.” Kezdődött pontosan a békekötés, pillanatában és itt ennél a kiindulási pontnál Bauer elveti a sulykot: „mert Versailles rossz, de a háború még rosszabb”, tehát: inkább maradjon minden úgy, ahogy van! Nép szövetség? „Genf az emberiség legnagyobb, legvágyottabb nevét, viseli, de a cégtábla — csalás.” És Bauer mégis bellkapaszkodik és védeni próbálja ezt a leggrandiózusabb farizeizmust. Miért haragszunk erre a institucióra? „Mert szegényebbek lettünk, üldözöttebbek, rosszabbak és butábbak.” Aki ilyen érveléssel jön és a Népszövetséget mégis, adottságnak akarja szugerálni, azt nem vehetjük komolyan. A mindenáron — béke, amikor ezzel épp az örök háborús veszélyt konzerváljuk, van olyan bűn, mint a vezérkarok hisztériás hallalija. Bauer még az antantot, „a győzők szövetségét” is visszasírja, mert akkor ez, az egyakaratú szövetség gondoskodna arról, hogy a káosz kitisztuljon. Lehetetlen kisiklás: mindegy, hogy mi, csak legyen valami: világimperializmus diktaturája, erős, kéz, mely legalább évtizedekre garantálja, hogy nem, lesz háború. Intellektuel-terminus: felelőtlenség újabb példája, a szobakényelem biztositása, erőinvokálás, mely megszüntetné a „világbetegséget”, mely Bauer szerint egy kalap alá vonva nem más, mint „osztálygyűlölet, anarchia, hitlerizmus, fasizmus, bolsevizmus és munkanélküliség.”


Mi akadályozza meg a háborút? Az internacionálék? A legősibb: a kereszténység? „Az egyház ma már nem az a hatalom, mely akadály lehetne. A legjobb esetben legfeljebb mint fék működhetik, ha majd a világ kocsija a mélység felé rohan. De ez a fék kopott és elhasznált.” A rózsaszinű internacionálé? „A szociáldemokrácia, mint párt ugyan ellenzője a háborúnak, de nem akadálya. Háború utáni egyedüli célja: az elvtárs a husosfazék mellett. És ezért természetszerűen akarja a békét, mert a háború újra ellódithatja onnan.” Itt igaza van Bauernek: a szociáldemokrácia tényleg a háború egyetlen győztese, lehet mondani: a háború igazi hadigazdagja, de egy új háború esetén ép ezek az állambürokratákká felfelé züllött „elvtársak” lesznek a legpontosabb szervezői az új felfordulásnak, lesznek az államhatalom legbiztosabb támaszai. A pénz internacionáléja? A tőkének érdeke a béke, de a kapitalizmus belső erői kivédhetetlenül és egyenes uton újra háborúba torkolnak. A zsidóság? Ösztönösen háború-ellenes faj, de kivédhetetlen tragédiája, hogy mindenért őt vonják felelőségre. Háború? A zsidók csinálták. Forradalom? A zsidók... És Hoover, az új Messiás? „Wilson világtól elvonatkoztatott idealizmusa Versaillest eredményezte, Hoover pokoli ravaszsága egy még rettenetesebb katasztrófához vezethet.”


A reménységek tehát nem akadályok. Mi marad? A pszihikai erők. Bauer szerint az emberi tehetellenség, a statusquoba ülepedés polgári erénye. „De ma azok törnek elő, akik a tizennégy előtti világot nem ismerték: az ifjúság. És ez az ifjúság: háború.” Elég, ha a Remarque-filmre gondoltunk és előttünk a hitleri atmoszférával elködölt ifjúság háború-hisztériája. A világ rossz, tehát széttörni ezt a rossz világot. Szegény ifjúság, amely Hitleri utmutatására akarja a „rosszat” a világból elmulasztani! — Mint második pszihikai erő marad még a félelem. És Bauer ezt a félelmet akarja felhasználni motorikus antiháborús erőnek. Ezt a félelmet meg kell szervezni. Propaganda kell: kimutatni, hogy a hősködésnek ma már befellegzett, hogy egy új háborúban a csendes laboratóriumban kiokoskodott kémiai képlet győz. Tehát: a gáz-háború borzalmait kell szugerálni, állatokon demonstrálni a hatást. Ea a színjáték még a box- és futball mérkőzésekkel is konkurálni fog. Bauer így az emberek szenzációéhségét akarja a félelem növelésére felhasználni. De egy mellékgondolatban mégis megtorpan, „ugyan lehet, hogy a militarizmus ilyen próbát sem enged.” Lehet? Naiv ember. A „félelemprodukálás ötéves terve”, ahogy Bauer ideáját elnevezi az első kavicson felborul. Marad tehát a háborús veszély. Bauer szerint : Franciaország, Németország, Amerika, Mussolini, „Lenin örökösei” és Ázsia népei. A francia imperializmus és az orosz építőmunka, Mussolini és a kinai továbbtürni-nem-akarás egy kaptafa alatt! Aki az orosz komplexumot egy színvonalra sülyeszti az imperialista praktikákkal, az természetesen csak Kautsky vagy Muckermann módjára látja a világot és beáll az Európát figyelmeztetők sorába: „Mit teszünk mi ezzel a háborús veszéllyel szemben? Eladjuk nekik a revolvert, hogy aztán ezzel lőhessen agyon minket.”


Mussolini, Oroszország, hitlerizmus, francia imperializmus: egy kalap alá vonva: Bauer nem az egyetlen háborús veszély ellen, de a mindenfajta megrázkódtatás ellen, a mindenfajta változtatás ellen. A szélcsend, a megülepedettség pamfletistája, szugerálója, amikor ez ma hazugság és csalás. Bauer a történések lényege elől zárkózik el és ezért lát egyforma veszélyt a megülepedettség szempontjából a kapitalizmusban és kommunizmusban, a hitlerizmusban és bolsevizmusban. Pedig valami lényegi, történeti és erkölcsi különbség mégis csak van, de Bauer egyszerűen átugorja az osztályellentétek valóságát (oh csuf „osztálygyűlölet”!) nem akarja látni a frontok szükségszerű felfejlődését, struccmódra a homokba dugja a fejét és onnan apellál az „én”-hez, mely szerinte egyedüli ellensége a háborúnak. Ezt a magas hatványra emelt „én”-t, mely lényegében nem más, mint monopolisztikus: önzés, állítja szembe a tömeg „hordajellegével!”, mely szerinte ép a fasizmusban és a kommunizmusban érik háborús veszéllyé. Tipikus intellektuelfalazás, vagy még inkább: egyszerűen a polgár, akinek nincs és nem, volt tömegérdeke, de aki ép ezt a ma lebunkózott, kisemmizett tömegvalóságot használja ugródeszkául az „én” kézmosó játékához. Igy aztán nem csoda, hogy a mai nyomort mint háborús veszélyt állítja be. Nem a kapitalizmust, nem. az okot, de a következményt. A következmény felnagyítva és az ok elretusálva! Itt van Bauer alaptévedése, ott van mindazok tévedése, akiknek derogál a marxizmus világos helyzetet teremtő analizis módszere és akik ekvilibristák módjára egyéni módon akarnak világképet tudatosítani és akik, ép mert ezekkel a dolgokkal nem lehet „egyéni” módon foglalkozni, soha sem jutnak el a kérdés magához. Utmutató gesztusuk: humbug, szociális humanizmusba takart kapitalistafalazás. Bauer gyógyszere: világtervgazdaság. Csodálkozó naivitással: ha az oroszoknak sikerült, mért ne sikerüljön nekünk is!? De ez a Kolumbus tojása, ha közelebbről megnézzük: kicsit bűzlik és tagadhatatlanul elárulja a kapitalista praktikák kénköves szagát. Bauer a diagnózist így állitja fel: a mai helyzet kivédhetetlenül két lehetőségbe torkol: vagy bolsevizmusba, vagy káoszba. Mindkettő rossz, tehát keresni kell egy harmadik lehetőséget. „A tartós krízist csak nemzetközi organizáció utján lehet áthidalni. Az ut pontosan meg van jelölve: tervgazdaság.” De hisz a tervgazdaság bolsevizmus, riadozik a polgári lélek. Bauer megnyugtat: „a tervgazdaság olyan módszer, melyet mindenfajta gazdasági forma felhasználhat.” A kapitalista forma is. És ezzel adva is van a harmadik lehetőség a krízis áthidalására, a kapitalizmus megmentésére. Sem bolsevizmus, sem káosz, de reorganizált kapitalizmus, lényegében: kapitalista tervgazdaság. Hogy a tervgazdaság és a kapitalizmus két össze nem egyeztethető dolog, hogy a tervgazdaság alfája és omegája a teljes szocializálás, ezekkel a nüanszkülönbségekkel Bauer nem törődik, nem törődhetik, mert ez a világgazdasági terv nem más, mint a kapitalizmus lehetőségeinek, a mindenütt döntően jelentkező baueri kívánalomnak: a szélcsendnek a megmentése. Nem az okot kell kiküszöbölni, nem a szocializmust megvalósítani, de a kapitalizmus életlehetőségeit, a haldoklás óráját egy intellektuel-élettartamra kitolni. Bauer a Tarnowok módjára ül a kapitalizmus („az emberiség”) betegágya mellett és utolsó injekcióval sürgeti, szugerálja a „világtervgazdaságot” — a Szovjetunió ellen. „Nekünk meg kél mutatni, hogy az orosz módszer igazságtalan, hogy nálunk nem lesz gyülölet, nem kell erőszak, hogy biztonságot és örömöt adunk az emberiségnek, hogy holnap nem lesz többé háború, mert van már egy erősségünk: a tervünk.” Frázisok cukorkába csomagolva: kapitalizmus néhány korszerű korrekturával: „kárpótlásos kisajátítás”, „az emberiség egy új konjunktura előestéjén ál”, „terv, amit a finánctőke sem szabotálna.” Ha a kapitalista ezeket a „szocialista” sorokat elolvassa, kell, hogy kicsorduljon a szájaszélén a nyála. De Bauer nem engedi, hogy átadja magát a csábképeknek, figyelmeztet, apellál: „Ha ezt a tervet nem oldjátok meg, akkor nincs semmi, ami megvéd benneteket a bolsevizmustól. Mert ha ti az ő eredményeivel szemben nem, tudtok semmit sem felmutatni, akkor az emberiség legyűri iszonyatát vele szemben és megváltóként fogja üdvözölni.”


Holnap újra háború! Bauer könyvét, mint sikoltó figyelmezte test vettük a kezünkbe. És ez a tagadhatatlanul szugesztiven megirt könyv (ez az ereje és ez a veszélye) a végén mint a kapitalista tervgazdaság propagátora lelepleződött. Holnap újra háború? Igen: „a kapitalista tervgazdaság” háborúja a szocialista épitő valóság ellen! (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére