Főoldal

Korunk 1932 Június

Nők


Totis Béla

 


Az anyaság az uralkodó társadalmi erkölcs szerint vitathatatlan és legfelsőbb eszme. Ennek az eszmének az érvényessége fölött még gondolkodni sem szabad, kritizálni pedig egyenesen forradalmi cselekedet. Igy arról sem szokás beszélni, hogy mig az anyaság mindenkor és mindenféle körülmények között olyan boldogság, amire a nőknek annál is inkább kell mert ezen törekvésük közben a törvény és a társadalom szigoru védelmet élvezik, ugyanakkor a házasságon kivüli anyaság nyilván nem érdemli meg a boldogságot, amint azt jogi és erkölcsi következményeiben minden házasságon kívül szülő nő tapasztalja. Az anyaság eszméjét a leggroteszkebbül gunyolja ki a társadalom, amikor a házasságon kívül született gyermekeket nemcsak megkülönbözteti, nemcsak lenézi és megveti, de a törvényes gyermekek halálozási arányszámához viszonyítva — kétszer annyi halálozási lehetőséget nyujt nekik.


Az uralkodó társadalmi morál az állam, a kapitalizmus és az egyház, hármas szövetségéből meríti igazságait és a nőt az anyaság boldogságára minden esetben kényszeriti, még akkor is, ha ezt a boldogságot éppen állam, kapitalizmus és egyházban összefogott termelési viszonyok a házasságon belül is a legsulyosabb boldogtalansággá változtatják át.


Az anyai boldogságra kényszeritett nők lázadását először azok az orvosok hallották rendelőikben, akik tudnak hallani. A kapitalista társadalom csődjéből csődbe jutott orvostudomány azonban egyik felével még abban az időben él, amikor a betegeket egyéneknek, személyeknek, élettől függetlenített fizikóchemiai vegyületnek tekintette és a terhesség fenntartása kérdésének eldöntésére tüdő és szivvizsgálatot és medence méricsgéléseket végzett. Ez a természettudományokra lehatárolt (abszolut) orvostudomány akarva — nem akarva bővült ki a társadalomtudományok felé és ha ma az orvostudomány csődjéről beszélhetünk, az bizonyítéka annak, hogy az orvostudomány önállóságát elvesztette és politikai, világnézeti és gazdasági befolyásoktól előre meghatározott és azok szerint működő, korlátolt tudomány. Innen, ha vezető állású orvosok, klinikai professzorok nem hallják a szülési kényszerre ittélt nők tiltakozását és innen: tudományának politikai, világfelfogásbeli és gazdasági irányából Kienle doktornő bátorsága, hogy nemcsak meghallotta azt, ami rendelőiében az évek alatt lefolyt, de mint orvos és mint szociológus, az elmaradhatatlan következtetéshez is eljutott: „Az orvosnak ma föltétlenül segítenie kell minden nőn. Ellenkező esetben hagyja abba hivatását és menjen elmoralizáló teoretikusnak.”


Kienle asszony könyve minden irodalmi velleitáson túl hangos kiáltás azok számára, akik a kapitalista társadalom kétarcú erkölcsének egyoldalú süketségébe menekülnek. A valóság az orvosi rendelők párnázott ajtói mögül a rendkívüli méretűvé nőtt gazdasági válság miatt összeroppant társadalomban a világosságra kényszerül. Ez a valóság: Kienle doktornő kartotékjai, amik a vizsgálóbíró asztalán is megfordultak, szembefordultak a vizsgálóbíróval és ugyanazt a kérdést teszik fel, mint a Grotjahn ** által kiadott ismeretlen vidéki német orvos kartotékjai, amelyek egy huszonötezer lakosu kis városban egy évben egy orvostól végzett 556 művi abortusz eseteiről számolnak be. Ez a kérdés az, hogy minek a törvény?


Mit akar és mit tehet az államhatalom, a kapitalizmus és az egyház törvénye az ellen a magzatelhajtás ellen, amit nem „az elfáradt civilizáció”, nem „a könnyelmű kéjelgés”, sem „az erkölcstelen felelőtlenség”, hanem — a termelés anarchiája hozott létre? Micsoda jogon követel föltétlenül minden nőtől gyermeket az a társadalom, amelyik nem tudja sem anyának, sem gyermeknek a megélhetést biztosítani?


Az a tény, hogy a kapitalista államokban az anyaság ilyen sulyos és megoldatlan probléma lett, a kapitalizmus sulyos válságának a jele. A boldogtalanságba nyomorított anyai boldogság áldozatai orvosi tapasztalatok szerint, Magnus Hirschfeld adatai szerint is, elsősorban a proletár nők: „Jelenleg a magzatelhajtást tiltó paragrafus mint kivételes törvény kizárólag a dolgozó osztályt sujtja. Az abortuszok miatt jogerősen elitéltek között 92 százalékban munkásasszonyokat találunk”.


Ezért és csak ezért kell küzdeni ma a büntető paragrafus ellen és nem módosításáért, hanem eltörléséért, bár még ezzel sem adható vissza az anyai boldogság. Mert nem az anyaságprobléma tüneteinek eltüntetése, hanem az anyaságprobléma okának a megszüntetése a szocializmus célja; az ok pedig a gazdasági és embertermelést kisajátító mai termelési rend. (Budapest)


* Dr. Else Kienle: Frauen. Aus dem Tagebuch einer Ärztin. Gustav Kiepenheuer Verlag. Berlin. 1932.


** Alfred Grotjahn: Eine Kartotek zu §. 218. —Alfred Metzner Verlag. Berlin, 1932.


 


Vissza az oldal tetejére