Főoldal

Korunk 1932 Június

Lépfene


Szilágyi András

 


1931-ben történt. Apámat, az állatorvost nyugdíjazták s helyébe a szomszéd járás öreg állatorvosát hozták a községbe, ideiglenesen.


Tavasz volt. Az „új” állatorvosinak el kellett indulnia ugyanazokon az útakon, amiken az apám már harminc éve koptatta a kocsikerekeit és az életét. Az öreg Szilárd (így hivták a szomszéd állatorvost), mikor megérkezett faluinkba, szégyenkezve eljött apámhoz. Ő nem tehet róla, hogy éppen őt helyezték ide, akii olyan jó barátja az apámnak, jó szomszédok voltak és sokszor szálltak meg egymásnál, éjszakára, vacsorára, nevetve kártyáztak egymással, hogy reggelre ismét dolgukra menjenek. Éppen vele túratták ki az apám kenyerét!


Két nappal ezután a beszélgetési után jelentés érkezett Zabálc községből. A biró küldte, Hirtelen elhullott egy marha. Az állatorvosnak azonnal indulni kellett.


Megyek magával állatorvos ur! Nem lesz olyan unalmas az út, mondtam.


Örültem, hogy indulhatok én is, hogy végig járhattam mégegyszer azokat az utakat, amiket gyerekkoromból ismertem. Mit csinálnak a parasztok? Régen beszéltem velük. Egyiket-másikat láttam a legutóbbi vásáron. Szemeim előtt vénültek meg, lettek emberré, vesztették el vagy gyarapították állatállományaikat, földjeiket és gyerekeiket. Ismertem halottaikat is, a községek halottait, akiket háboruban vesztettek el, verekedések és munka közben, meghülés vagy tüdőbaj következtében.


Előkerült a fuvaros kocsija is. Indultunk. Átzötyögtünk vasuti sineken, a faraktárakat is elhagytuk a falu végén s a községi bikák istállóját. Két órás csendes út következett. Bükkfaszagú falukon suhantunk keresztül és hüvös erdőkön, ahol még a tavasznak nyoma se volt. Köszönő parasztok jöttek szembe, községházak tornácain a biró üdvözölte az állatorvost, azzal a benfentes arccal, ahogy gazdagabb parasztok szoktak kalapot emelni hivatalos urak előtt. A falú erdők és kvarchegyek között feküdt, nem messze az üveggyártól. Megérkeztünk. Óriási némaság fogadott bennünket.


   Hajtson a községházára! Majd csak találunk valakit! — mondta a fuvarosnak az állatorvos.


A községházán senki és semmi. Az ajtó zárva volt. A folyosón néhány plakát kifüggesztve adókról és újjoncozásról. A községháza kertje nyitva volt, mellette bűzlött az évszázados községi ki klozet, melyet még II. József idejében építettek császári parancsra.


   Az istenít néki! Ezek vagy kimentek a legelőre, vagy fuvarozni vannak. Én pedig nem tudok egyedül kimenni a dögtérre. Idegen vagyok. Maga sem tudja, hogy hol itt a dögtér? kérdezte tőlem.


   A régi dögtért tudom, hogy hol van, de onnan már elhelyezték. Hallottam mikor tárgyaltak róla az apámmal. Az a hely rossz volt. Fent feküdt a hegyen és a vadviz mind befolyt az állatok itatóhelyeire, a dögtérről a völgybe.


   Muszáj, hogy találjunk valakit.


Beléptünk a házakba. Némaság. Az istállók üresek. Tyúkok a ló-cák alatt pihentek s a gangokon a hirtelen támadt tavaszi hőségben.


   Hova a fenébe bujtak ezek?


Végre találtunk egy süket öregasszonyt a patak mellett. Nem köszönt és nem is válaszolt köszönésünkre. Mintha nem is a földön lett volna: csak a ruhájára nézett, mosott.


   Hé, hol vannak az emberek?


Az öregasszony föl se nézett. Az állatorvos odament hozzá egészed közel.


   Menj a túróért. Hozd ide nekem, ordította.


   Minek? kérdezte az öregasszony mozdulatlan arccal.


   Mondd, hogy itt van az állatorvos. A döglött marha miatt. Protokollt veszünk föl.


   Mi közöm hozzá! Nekem dolgom van! Mosok!


Az állatorvost elővette az „uri ember” dühe és türelmetlensége. Belecsípett az öregasszony karjába.


   Az istenedet! Eriggy!


Az öregasszony indult; mint egy megpálcázott tehén. Kenderfehérnemüjét: a mosottakat és mosatlanokat, otthagyta a patak partján.


Husz perc mulva megérkezett a bíró, kezei sárosak voltak a földtől. Az állatorvos alaposan lehordta.


   Maga tudja jól, hogy jövök! Mért nem várt?


A bíró, szegény falu birája, maga is szegény ember, alázatosan állt a járásbéli ur előtt. Büntetéstől félt. Megszokta már, hogy ahányszor belép egy ilyen állami vagy megyei ur a faluba, vagy adó jön, vagy valami más. De mindig fizetni kell.


   Gyönyörü dologidő van, Domnule! Nem tudtam mikor érkezik! Nem várhattam egész nap itthon.


   Mi van a döggel? Hol van?


   Fenn van a dögtéren. Az árkot már megásták az emberek.


   Két méter mély, amilyennek lenni kell?


   Igen.


A dögtér vagy három kilométerre feküdt a falutól, folytonfolyvást hegynek fel. Dióerdőik között mentünk. Az öreg állatorvos holtfáradtan érkezett fel. Emberek álltak az árok és a dög körül. Véres volt az agyagos föld. Az állatot már fölbontották.


   Ki mert hozzányulni késsel, amig én nem jöttem? Hallgattak a parasztok. Az állat combjából hiányzott egy darab.


   El is loptak belőle egy jókorát.


Az állatorvos bevágott a bordák közé. Kihuzta a lépet. Belevágott. Végigsimított a metszeten a rozsdás késsel.


   Lépfene! mondta.


A másik pillanatban fejéhez kapott.


   Disznók! Gazemberek! Meg fogtok dögölni! Zabáltatok belőle! ordította vérbenforgó szemekkel.


A parasztok sápadtan, megkövesedett arccal álltak. Az állatorvos tiszta, vértelen halkezével, mellyel nem nyult a döghöz, megragadta a községi birót.


   Te ettél belőle? — kérdezte tőle.


   Én nem. Isten engem úgy segéljen, utálom az ilyesmit. Kihányom azonnal a dögöt, mondta tiszta, becsületes szemekkel.


   Hát akkor te!? kérdezte az esküdttől.


   Én nem! Nekem rossz a gyomrom! felelte az esküdt.


   Ki evett? Mondjátok?


A parasztok konok szemmel nézték az urat, hazudoztak és ötöltekhatoltak összevissza.


Én mondom nektek, ne legyen a nevem Szilárd, ne értsek valamit az állatokhoz: aki ebből a husból eszik, az meg fog halni. Mondjátok meg, hogy ki evett. Talán még megakadályozhatjuk. Mert nincs még dél.


A gazda, akié a tehén volt, hangosan fölordított: az én feleségem vágott le belőle egy darabot! Tegnap még nem volt a tehénnek semmi baja!


Ordítva lerohant a községbe.


   Ki evett még?


A gyári munkások vittek la belőle egy darabot, mondta most az esküdt.


Azon mosdatlanul rohantunk le a völgybe. Az üveggyári munkások lakásai a falutól feljebb feküdtek. Falusi elhagyatottság, nyomor, csúfos nyomor látszott mindenütt. Az igazgatóság dolgoztatta az embereket, de nem fizetett. A munkások el voltak adósodva a boltban. Mindent kétszeresen fizettek meg. Adósságra vásároltak s ahogy kaptak valami pénzt, azt el is nyelte a bolt és a kocsma. Beléptünk az első házba,


— Kinél van a lépfenés marha husa? — kérdezte törvénytisztelő félelemmel a biró.


Az asszony megnevezte a házakat, ahová vittek a husból. A biró bement mindenhová. A hús még megdrótozott tálakban állt, sós vizben. Letették az állatorvos elé. Volt vagy tizenöt kiló.


   Egyik házból kirohant az asszony.


   Jaj! Jaj! Ettem belőle! Megetettem a gyerekeiket is! Az állatorvos lábai elé borult.


Segitsen doktor ur! Fáj a gyomrom! Megkaptam a betegséget máris!


Hirtelen hiszterikusan hányni kezdett. A gyerekek ordítoztak. Ijesztő látvány volt. Az állatorvos igyekezett megnyugtatni az aszszonyt.


   Kihánytad. Remélhetőleg nem lesz semmi bajod. A gyerekeknél nem olyan veszélyes! Nem vágtad meg pucolás közben a kezed?


Megnézte a kezét. Sértetlen volt.


A húst a trágyára hányták. Betakarták földdel alaposan, hogy ki ne ássák a kutyák.


Dühösen mosakodtunk egy vízmosásban.


Az állatorvos megcsinálta a jegyzőkönyvet. Indultunk. Sokáig hallottuk magunk mögött az asszony hiszterikus ordítozását.


   Dögöt eszik a nép! Fölfalják a lépfenét! Igy néz ki a falu 1931-ben! kiabáltam, fölháborodva.


Az öreg állatorvos nyugodtabb volt nálam.


   Én már öreg róka vagyok! Hogy mit láttam én! Hogy él a román nép! Azt csak mi tudjuk megmondani: Állatorvosok! Az állat ennek az agyagos, kvarcos vidéknek a centruma, tengelye. Az ember az állatok kedvéért él. Ha meghal az állat, ez több, nagyobb gyász, mintha a saját édes, legkedvesebb fia halna meg.


Kocsira ültünk. A fuvaros hajtott. Az öreg fáradtan, keserves arccal ült a féderes ülésen.


   Az semmi, amit látott. Sokkal rémesebb dolgok is történnek. Két héttel ezelőtt a járásomban megmar egy kutya egy asszonyt. Fiatal anyát. Megvizsgáltam a kutyát és gyanusnak találtam veszettségre. Öreg ember vagyok a praxisomban, s vaklármát nem csinálok soha. Nem szeretem a hiábavaló utazgatást és herce-hurcát.


   A feleségednek Clujra kell utazni, mondtam a parasztnak.


   Mit csináljak uram, nincs egy lejem se. Adós vagyok. Ahogy érkezik egy kis pénz, elviszik a hitelezők.


Az asszony férjének nyolc hold földje van, rendes háza, elég nagy ablakokkal. Takaros, tiszta és nem is ostoba emberek. Szeretik egymást. A férfi a szülők, rokonok tiltakozása ellenére vette el a lányt. Az asszony hatodik hónapos terhes megint. Elmentem hozzá, ráijesztettem nagyon.


   Meg fogsz halni, ha nem mész Clujra a Pasteur intézetbe, hogy beoltasd magad.


Sírtak mind a ketten. Zokogtak, mint a gyerekek.


   Uram nincs pénz! Segits rajtunk! Voltam az összes rokonaimnál, azoknak sincs. Az apám azt mondta: úgy kell neked, ha meghal. Megbüntet az isten! Én nem akartam, hogy elvedd.


Elrohantam a főbíróhoz.


   Az istenért, hát nem lehet egy vasuti jegyet szerezni ennek az asszonynak?


   Azt hiszi, nekem nem fáj a szivem állatorvos ur? felelte a főbíró. Egy román nő életéről van szó, fajtestvéremről! De nem tudok tenni az érdekében semmit. Ezelőtt minden veszett kutya által megmartat ingyen szállítottak fel a Pasteur intézetbe. De mióta Vidrighin volt a vezérigazgató, azóta „spórol” a vasut. Akit megharapott a kutya, az utazzon a saját költségén vagy dögöljön meg.


   Más pénzen nem lehetne fölutaztatni?


   Ha csak a község pénzén nem? A főbiró telefonált a jegyzőnek.


   A község pénztára üres. Clujig hatszáz lejbe kerül az utiköltség. Nem hatszáz lejt, de hatvan lejt sem talál a jegyzőnél, mondta később a főbiró.


Az asszony nem utazott el. Odahaza van ma is. Dolgozik, mintha semmisem történt volna. Azzal biztatják magukat, hogy „talán mégse veszett”. Én tehetetlen vagyok. Az állam, nem törődik vele. Akár magyar, akár román, veszni hagyja. Ilyen esetek százával fordulnak elő. Felháboritóbbnál felháboritóbbak. Akármelyik járásorvostól megkérdezheti kedvesöcsém: sürgősen operálandó betegeket, hashártyagyulladásosokat hagynak megdögölni, mert nincs pénz, hogy kórházbaszállitsák őket. Betegek százai, ezrei pusztulnak el tuberkulózisban, szifiliszben, pellagrában. Nincs pénz, nincs étel” nincs gyógyszer. Azt hiszi kedves öcsém, hogy ér az valamit, hogy orvosok és állatorvosok vannak vidéken? Semmit, majdnem semmit! A szakember, ha ért valamit a dologhoz, tehetetlenül nézi végig a rengeteg beteg pusztulását. Azt hiszi új dolog ez, hogy lépfenés dögöt eszik a nép? Fenét! Igy volt ez már a háború alatt is és azóta mindig. A falunkban van egy mészáros, Mundruc nevü, köztiszteletben álló polgár, Ford autója van és szép háza, az egyik szolgabiróval sógorságban van, az kimért lépfenés húst az uraknak is a háború alatt. A parasztok pedig falun egyszerűen nem jelentik be az elhullott állatot. Lenyuzzák éjjel, (ott van a fél falu s nézi) szétosztják a hust olcsó pénzért, vagy ingyért, „pománába”. Ismertem egy timárt is, az úgy pusztult el, hogy lépfenés bőrt dolgozott ki. Hány és hány ilyen bőrt visznek be a bocskoroshoz! Ő szegény nem tudja, hogy mibe halt meg a tehén: levágták-e vagy megdöglött. Ő csak beteszi a kádba, kezd dolgozni vele. A lépfenecsirák pedig olyan szívósak, hogy az a sok erős cserzőnyag, mész, pikrinsav se tudja megölni őket. Szabályban van, hogyha az állatorvos lépfenét konstatál, rögtön szét kell darabolni a bőrt, ne használhassák fel bocskornak. Ez is veszélyes intézkedés az állatorvos számára. Az ember egyedül van a dögtéren. A parasztok ásóval, kapával, csákánnyal ássák a gödröt a dögnek. A tulajdonos: asszony, ember, rokonok, szomszédok könyörögnek az embernek: Domnule! ne darabolja föl a bőrt! Kárt csinálsz vele a szegény embernek.


Egy ilyen bőr ma is megér néhány száz lejt! Ha késsel nyúl a bőr felé az állatorvos, fenyegetően morognak. Sokszor nem mer kikezdeni velük az ember! Agyonütik ilyen forradalmas időkben. Ugyis eléggé gyülölik az urakat kinn mindenfelé.


Az öreg kitüzesedve, keserűen beszélt újabb és újabb eseteket a praxisából.


   Tegyük fel, hogy bejelentik az elhullást és nem falják fel titokban az egész marhát. Megérkezik a tulajdonos parasztkocsijával.


   Domnule! Tehenem nagy almát falt, megfulladt, mondja. Tudom. Én már ösmerem ezeket az „almákat”. Minden lépfenés tehén „almát evett” a paraszt szerint.


Kikocsizunk a dögtérre. Megállapítom a lépfenét. Kiadom a parancsot.


   Azonnal elásni.


Szemem előtt csinálják meg a gödröt, szemem előtt ássák él. Olyan nagy a nyomor, hogy mikor elmentem, kihuzzák megint a földből. Éhesek! Halottrablók! Ezen csak egy segit, ha leöntöm kreolinnal vagy karballal az egész állatot. De karbolra nincs pénz a. községekben.


   Nálunk a faluban egyre nagyobb lesz a betegek száma, a nyomor, a sötétség mondtam az öreg állatorvosnak.


   Mint mindenütt az egész világon! felelte ő.


   Csak Oroszországban nem! Milyen gyönyörűen dolgoznak az állatorvosok a szovjetunióban! A földszövetkezetekben! Az agronóm mellett! Az állami birtokokon! Tizezerszámra tenyésztenek sertést, tehenet, lovat! Ilyen fellendülésre példa nincs a világtörténelemben.


Az öreg hallgatott.


   Nálunk az állatorvos aktákat szaporít, vagy utiszámlákat körmöl. Ebben merül ki működése. Oroszországban produktív munkát végez. Ott van értelme, hogy élnek a világon emberek, akik állatokat tudnak tenyészteni és gyógyítani.


   Nem tudom fiam! vágott közbe az öreg.


   Oroszországban megszünt a feudális-kapitalista falu. Kollektivák vannak, traktorok, világosság.


   Nem tudom fiam, mondom, öreg ember vagyok már ehhez! Ebben a pillanatban a főtéri kocsmához értünk.


   Hozzon nekem egy skatulya gyufát öregem, mondta a fuvarosnak az állatorvos.


Rohanva és szolgálatkészen szaladt a paraszt. Az öreg ezalatt fölült a bakkra. Most már nem volt egyéb, csak egy hivatalnok, aki féltette az állását az én merész beszédemtől.


— Majd én hajtom a lovakat, mondta a fuvarosnak.


   Nye te! Nye!


Káromkodva hajtott és nem szólt többé hozzám az öreg.


 


Vissza az oldal tetejére