Főoldal

Korunk 1932 Április

Európa és Oroszország


Fábry Zoltán

 


Hans Siemsen, A Korunk régi olvasói talán emlékeznek még a nevére. Érző, látó ember volt, szive volt. Az élet nyomorultjait és nyomorékjait simogatta. Azonfelül: ő volt az első igaz filmkritikus. Aztán évekre elhallgatott. Most egy vastag könyvet tesz elénk: Russland, Ja und Nein. (E. Rowohlt, Berlin). A bevezetés paradox öntetszelgés: „Négy órakor érkeztem meg Moszkvába és két órakor feküdtem le. Ha lefekvés helyett azonnal elutazom, egy egész könyvet írhattam volna, egy egészen egyszerű és komplikáció nélküli könyvet, de ehelyett hat hétig maradtam és most miről írjak?” Intellektuel-játék, hamis póz, ami nem Siemsenre vall, de megcsinálta: zsonglőrködik az élménnyel, mert csak így kaphat értelmet és igazolást könyvének a cime. Csak így, ezzel a könnyed felületességgel tud kitérni az állásfoglalás kényelmetlen ténye elől. Oroszország: valami, amit csak hiányaival együtt lehet átvenni, vagy erényeivel együtt elvetni. Középut nincs. Siemsen könyve azonban a „talán”, a „nemtudom”, a „de”, a „valami” szintjén mozog. A tiszta „igen”, a félreéthetetlen „nem” elől következetesen kitér. Példák: „Oroszországban valami új van keletkezőben és kifejlőben, ezt el kell ismerni. De ez az új nem annyira új és nem annyira lehetetlen, ahogy a rajongók és a gyülölők nekünk be akarják adni. De valami, valami más mégis van itten. De mi az a más? Nem tudom.” Ez a „nem tudom” aztán el is dönti könyvének szociális értékét. Impresszionista tükrözés, pillanatfelvétel, ahol a miértnek, a honnan és hovának nincs helye. Egy bezprizorni-menhely csodahatásának láttára áradozva zengi himnuszát: „A legnagyobb, amit valaha is megéltem. Mert azt jelenti, hogy itt nem uralkodik félelem, respektus, ámitás és hazugság. Itt szabadság van, benső szabadság. És ez a legritkább és legdrágább kincs. Hogy ez Oroszországban lehetséges: ez a legnagyobb élményem és hogy ez a legszigorubb diktatura országában lehetséges: kell, hogy komolyan gondolkodtasson embereket.” De néhány lappal odébb a himnuszokat pletykaközlés váltja fel, amikor egy egész fejezetben a GPU titkairól közöl füzetes ponyvaregénykébe illő részleteket, melyekről angyali! egyszerűséggel ő maga is bevallja, hogy — pletykák. Azzal azonban, hogy közreadva újra felmelegíti őket: elfogadja őket és hitet teszi mellettük és ezzel egyszerűen demoralizálja a gyanutlan olvasót. Az ötéves tervben Siemsen ennyit lát. „Mindent az indusztrializációért, de semmit az emberért. 1917-től 1922-ig az oroszok a világforradalomban reménykedtek. Ez elmaradt. Az ötéves terv az első kezdete egy óriási kísérletnek; megdolgozni és kiküzdeni azt, amivel eddig a politikai fejlődés adós maradt: a proletáriátus világforradalmát.” Az ötéves tervvel kapcsolatban persze Siemsen siet a jezsuita Muckermannok és egyéb praktikus misztikusok smoncáját a „végtelen orosz lélekről” újra felmelegíteni: „Az orosz tájak. Itt nincsen semmi. De lehet, hogy itt van az Isten. Itt az ember vagy nihilista lesz, vagy jámbor hivő. Itt az életnek nincs nagy szerepe, de a halál sem számit sokat. Az orosz táj csak egyet tanit: az ember kicsi és az Isten végtelenül nagy. És ha nem az Isten, akkor valami egészen más, ami nagyobb és fontosabb, mint az ember. Talán a cár? Talán a kommunizmus? Talán az ötéves terv?” Játék a szavakkal, száguldás az imaginér semmibe, hogy ne kelljen, ne lehessen adaequat módon meglátni az új orosz valóságot, melyet valami egészen más determinált, mint az „orosz táj.” Az egész csak annak a másik ismert tételnek az alátámasztására jó, mely a Muckermannoktól a szocdteoretikusokig egyformán hirdeti a bolsevizmus-orosz specialitás. Mért? „Mert csak az orosz emberben van meg az a határtalan igénytelenség, amit az ötéves terv megvalósítása megkövetel. Jaj Európának, ha ez a spártai módra felnevelt igénytelen generáció kilép a porondra! Jaj Európának, ha az oroszok után, vagy azokkal együtt a kínaiak is eljönnek, akik még azi oroszoknál is igénytelenebbek.” Senki sem csodálkozik, ha ilyen sopánkodás után a siemseni „talán” megmámorosodva megkockáztat egy jövőbukfencet: „Jaj? Mért jaj? Hátha talán épp ez hozza még a megváltást?” A szkeptikus európai néha gáncsot vet önmagának, ha pedig védekezni akar, akkor csak szavai vannak, öngyilkos önmarcangoló szavak: „Sehol sem éreztem magam olyan idegenül, mint épp Oroszországban, mert sehol sem éreztem magam enynyire európainak. De erre egy pillanatra sem lehettem büszke, mire is lehetnék, mint európai büszke Oroszországban?” Rezignáltan hallgatja az amerikai mérnökök itéletét: „Oroszország modernebb, mint Európa. Itt jövő van. Európában nagyon sok van a multból” — és végkonkluziókép kénytelen leszögezni: „Oroszország nem paradicsom, de ennél sokkal több és komolyabb: a jövőhitü ember harc- és munkatere, a világtörténelem legnagyobb teljesítménye.” Mégis: a végkonkluzió dacára ez a könyv többet árt mint használ. Oldalakon át fujja a nemet és amikor így az igenre már alkalmatlanná tette a talajt, kockáztat meg egy-egy talánnal gyengített igent.


Az európai szellemember, ha őszinte, Oroszországról írva csak saját haldoklására döbbenhet rá. Friedrich Sieburg, a kitünő publicista, a „Gott in Frankreich” világhirü szerzője, Nobileval együtt résztvett a „Malygin” Zeppelintalálkozó sarki utján. Könyve: Die rote Arktis (Sozietäts-Verlag, Frankfurt a. M.) több mind napló és utirajz. Két világ találkozása van itt kísértetiesen és mégis kristálytisztán lerögzítve: „Abban a pillanatban hagytam el az emberek földjét, amikor Európát halálos kór lepte meg (az angol font zuhanása). Elhagytam egy hajón, mely a legerősebb szociális robbanóanyagot viszi magával. Magammal cipeltem ennek a betegségnek a bélyegét a homlokomon és mindig fel kellett magamnak tenni a kérdést: vajjon ezek az új emberek az orvosaim lesznek-e, vagy a sírásóim?” Ezek az új emberek: a szovjetifjúság, „akik a maguk utját járják. Igaz, hogy mosoly nélkül, de kételyek nélkül is.” A különbség: „Egy kapitalista országbeli polgárnak nem lehet kinosabb kérdést feltenni, mint ezt: miért élsz, mi a célod, hová vezet országod utja? A fiatal szovjetpolgárnak viszont nem tehetünk nagyobb szívességet, mintha ezt a lelkiismereti kérdést neki adjuk fel, mert ő úgy felel rá, mint a parancsolat és teszi ezt a legnagyobb tisztasággal, egyszerűséggel és biztonsággal. Ő mindenütt és mindenben csak a jövőt látja. Mi a multat jelentjük neki.” Ezekből a beszélgetésekből, vitákból egy dolog tisztázódik: „hogy a bolsevizmus tartani tudja-e magát, ez ma már nem probléma.” Az európai utolsó reménye dől meg, amikor ezt bevallja és ez elől a kétségtelen tény elől vigasztalást, értelmet keresőn már csak az álommentő multba menekülhet. „Boldog vagyok, hogy a háború előtt éltem. Ezt egy percre, egy pillanatra sem akarom elfeledni.” Ennyi volt és már csak ennyi az egész: individuális öröm, a keveseké, szépségemlékek, amikkel összehasonlításkor, leszámoláskor nem lehet semmit sem kezdeni. És Sieburg kénytelen elmondani az európai halotti beszédjét: „Ha a kapitalista országok hozzátartozói szovjetünnepségeken résztvesznek, akkor era olyan, mintha a saját temetésükön vennének részt, vagy a halotti tóron, amit az örökösök rendeznek.” A levegő éles, vág mint az acél, a jég honában kristálytisztán rajzolódik ki két világ szellemi konturja és ebben a jégvilágban a változás gigantikus lehetőségeitől megmámorosodott európainak ilyen szavak tolulnak az ajkára: „Előttem az új ifjúság. Vajjon tényleg az új emberiség? Megváltozott volna az orosz ember, aki puha volt, érzésfütött, muzsika, lusta és indolens. Ha a bolsevizmus tényleg új embert teremtett, akkor itt kopernikuszi eseményről beszélhetünk. Egy embertípus, melyet az indusztrializáció nem hamisitott meg, de melyet legbenső énjében megváltoztatott. Az ötéves terv teremtői tehát istenekhez hasonlóan cselekszenek: ők nemcsak gyárakat építettek, de ezekhez való új embereket is szállítottak. És a teremtett világban vajjon nem-e az ember a legfőbb érték? Micsoda lélegzetelállító perspektíva!” A Malygin visszatér és Sieburg az európai szellemélet egyik reprezentánsa tanácstalanul áll a parton: „Micsoda világba térek most én vissza? Egy pillanatra felvillant bennem a csábító gondolat, hogy katona leszek, vörös katona. Egy jó ügy katonája, egy tisztán körülirt, könnyen felismerhető, egyértelmű ügy katonája.” De: épp az az intellektuellek átka és lényege, hogy az egyjelentésű tiszta dolgok elől komplikációkba menekülnek és Sieburg is visszatér Európába — haldoklónak, egy új világ bacillusaitól mérgezett, kételyekmarta haldoklónak.


Sieburg a hajón sokat vitatkozott Deborinnal. Róla irja: „Ez az ember kellett, hogy valamit legyilkoljon magában, hogy az én világomat, az individualista csábításokat leküzdhesse.” Az európai intellektuell ezt a harccal járó átalakulási és átalakítási folyamatot nem birja megérteni, mert egyszerűen nem akarja megcsinálni. Leírja a cimet: Der Mensch wird umgebaut, mint Arthur Rundt (E. Rowohlt, Berlin) anélkül, hogy igyekezne megérteni és megértetni. E helyett két-három oldalas miniatüröket rak egymás mellé, közben elsikkad a lényeg, annyira, hogy az embernek az a gyanuja, hogy nem is volt más célja. Néhány elmaradhatatlan hibába, fonákságba heurékásan kapaszkodik bele, hogy az intellektuelfölény maradhasson, de a guny, amit kicsihol, üres és visszaüt. A végén aztán mégis kénytelen az igazságot lejegyezni: „Minden, ami ma Oroszországban történik, a tömegért történik.” Egy másik mondata: „A szovjetgyerek szereti az iskolát” — mellékmondatként van elhelyezve, pedig ez a tény, amit bevall: sók, a legtöbb, amit egy új társadalmi rendszer a jövő szempontjából jelenthet. Egészen ő sem akarja tagadni: „Oroszországban a gyereket keménységre és hideg józanságra nevelik. Azt tanulja, hogy egy jobb világ felé csak egy technikailag magasfokú világ lehet a legközelebbi lépcsőfok. Mechanikusan és materialisztikusan gondolkozik, gyárakról és traktorokról álmodik. Az új orosz gyerek szentimentalizmus nélkül álmodik. De — álmodik.” Az erős jövőtényt álommá akarja gyengíteni, de elfelejti, hogy a gyerekek álma a legbiztosabb zálog a jövőre. Oroszországban: pozitiv zálog, mert pozitiv megalapozott, megharcolt jövő. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére