FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

Az ópium

 


A Távol-Kelet véres aktualitása emlékezetbe hív sok olyan momentumot, amit ép az európai tudatnak nem volna szabad elfelejteni. Itt van például az ópium, amelynek a kínaiakra való ráoktrojálásáért Anglia egy alkalommal már háborúskodott Kínával. Ez a háború a mult század első felében történt s a kinaiak azóta sem tudtak szabadulni az ópiumtól. Sőt, mint az alábbiakból kiderül a különböző európai nagyhatalmak erőteljesen gondoskodnak arról, hogy a kinaiak és egyéb távolkeleti népek ne nélkülözhessék ezt az életromboló szert. Egy távolkeleti utazó Kurt Offenburg irásaiból vesszük az alábbiakat. Az írás a Weltevredei ópiumgyárban tett látogatás leirásával kezdődik.


„A gyárban hatszáz kínai és jávai munkás dolgozik. Minden reggel munkábalépés előtt levetik a saját ruhájukat, meztelenül haladnak át egy folyosón s csak a következő helyiségben bujnak a gyár uniformisába. Különben is minden alkalommal testi motozást tartanak, hogy a csempészést megakadályozzák. A gyár helyiségei állandóan zár alatt, az európai hivatalnokok tulajdonképpen őrök s a gyár magasanfekvő ablakain erős vasrácsok. Az ópium gyártása, csomagolása a legújabb szerkezetű gépek segítségével történik, természetesen racionális termelési módszerek alapján. A feldolgozandó nyers ópium anyaga Bengáliából és Perzsiából származik. Az ópium csomagolása azok szerint az országok szerint különbözik, ahonnan a nyersanyaga való. — A nyers ópium különböző főzési és szűrési eljárások után fekete, vékony rétegben marad vissza az üstök fenekén. Ennek az anyagnak a neve: ópium kalács. Az ópiumkalácsot szétzuzzák, cukorral és vizzel oldják s feldolgozásának a módja ettől kezdve jobban hasonlít a sörfőzéshez, mint az ópiumgyártáshoz. Végül a nyert ópiumkivonatot masszává sűrítik s mint a gondos háziasszony a befőttet éléskamrájába, úgy rakják el a használatkész ópiumot a gyár trezorszerű magazinjába fehér fazekakban, melyeknek mindegyike 15 kilógram ópiumot tartalmaz 15.000 hollandi forint értékben. A csomagoló teremben, amely nem kevésbé hétszeresen lelakatolt, mint a magazin, vagy a gyár egész helyisége, történik azután az az igen érdekes munkafolyamat, amelynek a komplikáltsága egy detektív históriához hasonlatos. Minden 250 darab kis ópiumtubus fadobozokba kerül, a doboz fedele alatt egy tükörírással beirt üveglemez huzódik. Arra a kérdésemre, hogy a kezembekerült doboz üveglapjára miért C/930 K. jelzés került, azt a választ kaptam, hogy titkos jelzés ez, amely állandóan változik, hogy a visszaéléseket megakadályozzák. A nagy ládák zárjelzése is mindig különböző. Ez az óvatosság természetesen a raktárak és árusítóhelyek ellenőrzését is szolgálja. Régebben rájöttek arra, hogy azok, akiknek az ópiumárusításra engedélyük volt, kölcsönösen kisegítették egymást ópiummal, a titkos jelzések bevezetése óta azonban — minden kerületnek meg van a maga saját jelzése, amit gyakran változtatnak — minden illegális kereskedés lehetetlen.


Az államnak, mint az ópium előállítójának és árusítójának, monopolisztikus a helyzete s a befolyása nem szűnik meg az üzemmel, hanem kiterjed — bármily groteszkül is hangzik — a legutolsó ópiumbarlangra, sőt még az ópiumszivó pipájában levő maradékokra is. Az ópium elosztási folyamata Hollandindiában úgy van megszervezve, hogy egész Jáván, Madurán, Szumatrán és Celebeszen körzetenként raktárokat állitottak fel, amiket az ópium árusítására engedélylyel biró kereskedők adatai szerint elégít ki a központ, illetve a gyár. Mind a két intézmény, úgy a depo, mint az ópiumbarlangok állami ellenőrzés alatt állnak. Engedély nélkül egyetlen ópiumszivó sem jut az ópiumhoz, tekintet nélkül arra, hogy nyilvánosan vagy odahaza használja-e az ópiumot. Hogy ki mennyit szívhat, az inkább financiális, mint egészségügyi kérdés. A kinai kuli, vagy a szegény maláji boldog, ha naponként 15 cent árat, legfeljebb két pipára elegendő ópiumot szívhat. A gazdag kinai és jávai viszont száz pipát is szívhat ha ép´ kedve tartja. Hisz az állam keres rajta! Hollandia ópiumból befolyó jövedelme első helyen áll. 27 millió holland forinttal, évente az állam bevételei között.


Hivatalos felfogás szerint az ópium monopóliumot 1894-ben vezették be Hollandindiába azzal a céllal, hogy az ópium használata felett felügyeletet gyakorolhassanak, a visszaéléseket , megszüntessék, a méreg használatát a minimumra korlátozzák s a Kinából csempészett ópiumnál jobb kvalitású ópiumot állítsanak elő, mely — állítólag — már a legkisebb dózisban is ártalmas. Jóllehet az ópium káros hatását teljesen ismerik Jáva, Szumatra és Celebesz szigeteken nem csak kínaiak, de a benszülöttek is, a brittmaláji szigeteken azonban csak a kínaiak kapnak engedélyt ópium vásárlásra.


Az angolokkal való beszélgetés közben mindig ugyanazt az egy érvet hallottam: „Ha nem adunk a kinaiaknak ópiumot, akkor csempészett árút szereznek, mert hiszen az ópiumra ugyanolyan szükség van, mint a mindennapi rizsükre.” Természetesen egy érvelő sem vallja be azt a tényt, hogy a brittmaláji szigeteken élő kínaiak ezrei csak az ópiumszivás törvényes engedélyezése miatt esnek rabul e szenvedélynek.


Egy másik igazolása az ópium nélkülözhetetlenségének, ami a beszélgetések folyamán állandóan visszatért, a — megszokás. A kínaiak sok-sok generáció óta szivják az ópiumot s ha egyszerre megvonnák tőlük, ez a halált jelentené számukra. Mivel Kínában állandóan rendelkezésükre állt az ópium (ami rendkívül sok esetben nem igaz, mert szegénvek voltak ahhoz, hogy megvehessek, itt azonban a jobb kereseti lehetőségek miatt ópiumszivókká lesznek) ezért most se lehet megvonni tőlük. Állandóan hallja az ember, elsősorban persze angoloktól: „Ha mi nem adunk nekik, akkor csempészett áruhoz folyamodnak.”


Az ópium „nélkülözhetetlenségének” legendáját Amerika példája teljesen megtépázta. Amikor az U. S. A. átvette a Philipini szigeteket Spanyolországtól, nem rendezett be állami monopóliumot az ópium számára, hanem megtiltotta az élvezetét. Az amerikaiak tudtak, mert akartak a csempészés ellen védekezni, jóllehet a Philippini szigetek épp oly közel fekszenek Kínához, mint a maláji szigetek.


Kuriózum kedvéért említsünk meg még egy érvet. Ez az érv ugyan úgy hangzik, mint valami olcsó szellemesség, az ópiumról folytatott vitákban azonban — még pedig női részről — mindig visszatér. És pedig: „...A kinaiaknak szükségük van az ópiumra, mert ősrégi idők óta ismerik. Azonkívül száz és száz kinai munkáscsoport dolgozik itt — nők nélkül. S az ópium az, ami az idegeiket megnyugtatja s a nő megkivánását elaltatja bennük. Ha az ópiumot megvonjuk tőlük s ennek ellenében megengedjük az alkoholt, egy maláji nő sem lehetne biztonságban...”


Az ópium-üzlet gazdasági oldaláról természetesen mindig hallgatnak.


Az ópiumtilalom ügye tisztára financiális kérdés. Az ópium-tilalom bevezetése az állam lényeges bevételeinek a jelentős redukálásához való hozzájárulást jelentené. Anglia, Hollandia, Japán és Franciaország az ellenjegyzői a hágai és genfi ópiumkonvencióknak: ám sem Anglia, sem Hollandia, sem Japán, de még Franciaország sem tette meg azt a hozzátartozó területeken, mint Amerika a Philippini szigeteken: nem tiltották el az ópium élvezetét, hanem még további rétegeit vonták be a lakosságnak az ópium használatába. A kinai ópiumcsempészés ellen való tiltakozások azon a cimen, hogy a kinai ópium ártalmas az egészségnek, nem egyéb, mint a piszkos konkurrencia lármája. A különböző nagyhatalmak távolkeleti gyarmatainak ópiumjövedelme a többi gyarmati jövedelmekhez képest olyan jelentékeny, hogy az ópiummonopóliumok önkéntes feladásáról szó sem lehet. 1930-ban Anglia jövedelme 12,322.263-ről  12,750.000 dollárra emelkedett a távolkeleti gyarmatokon. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy mit jelent a konvencióban vállalt ópiumtermelés „korlátozása.”


A legutolsó genfi ópiumkonferencián, amelyen ötvenkét állam kiküldöttei jelentek meg, hét heti tanácskozás után a következő határozatot hozták: minden kábítószer a jövőben ellenőrzés alá kell, hogy kerüljön; az ópiumtermékek (mák) termelése korlátozandó s kvóta szerint osztandó el az egyes országokra. Tegyük hozzá, hogy ezek a határozatok életbeléptek volna, de mivel nem volt ott valamennyi érdekelt állam képviselete, a megegyezést nem ratifikálták. Most azután az a helyzet, hogy amennyiben két éven belül a megegyezést mindenki nem irja alá, úgy azok az országok, amelyek a konvenciót ratifikálták (Németország, Hollandia, Anglia, Olaszország, Franciaország, Ausztria, Japán, Svájc) új konferenciát hivnak egybe. Majd megint tárgyalnak hét hétig! Majd megint alakítanak különböző tanulmányi bizottságokat és ellenőrző szerveket s majd megint hallgatólag az állami monopóliumokat szenteknek és sérthetetleneknek tekintik!


Addig, amíg számos ország jövedelmének jelentős tételét képezi az ópiumkereskedés, addig, amíg a mák termelése adók formájában jó bevételeket biztosit, addig ezeknek a konferenciáknak még irott malaszt értéke sincs...”


 


Vissza az oldal tetejére