FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

Az orvosi gyakorlat krizise


Dr. Keresztes Elek

 


A Korunk mult évi decemberi s idei januári számaiban két közlemény jelent meg az orvostudományok krízisére, illetve az orvosi gyakorlatra vonatkozólag. Az orvosi gyakorlat kérdése mint társadalmi probléma szervesen összefügg a gazdasági problémák egész sorával, miért is indokolt, hogy mai állapotában pontos analízis alá vegyük s a materialista dialektika vonalán összetevőire bontsuk.


Az orvostársadalmat, az orvostudománnyal szemben elfoglalt helyzetét illetőleg, két csoportba oszthatjuk: a kutató és gyakorló orvosok, csoportjába. A kutatók csoportjába tartoznak a tudományos intézetek (egyetemek, klinikák, kísérleti laboratóriumok) orvosai, kik a magánorvosi gyakorlatról részben vagy egészen lemondanak. A tudományos kutatók, kik az orvostudomány előbbrevitelével és az új orvosgeneráció nevelésével a köz céljait szolgálják és elért eredményeikből a magánorvosi gyakorlatban anyagi szempontból keveset vagy semmit sem konvertálhatnak, rendszerint munkájuk értékén alul vannak dijazva; maguk az intézetek legtöbbnyire állami kezelésben vannak s közülük, számos országban máris többet— a jelenlegi gazdasági krizis következtében — megszüntettek és még továbbiakat szüntetnek meg, az ott működő tudósokat pedig elbocsátják. A tudományos intézmények helyzete és a velük való bánásmód elég világosan mutatják a kapitalizmusban rejlő ellentétek egész sorát: a köz érdekében folytatott kutatások, a tudomány haladásának biztosítása kevésbé fontos jelentőségűek azi állam szempontjából, mint pl. a hadseregek fenntartása, ahol a takarékoskodásnak és leépítésnek még a nyomai sem láthatók.


Az intézeteknek csak csekély százaléka alapítványi intézmény — amerikai minta — melyek az orvostudományt charitativ uton kívánják szolgálni. A jótékonyságot, mint kapitalista társadalmi akciót, már más oldalról is ismerjük és tudjuk róla, hogy menynyire nem megoldás semmiféle társadalmi vonatkozásban sem.


A másik csoportot a gyakorló orvosok képezik, kik az orvostudomány kutatások utján elért eredményeit a betegek tömegeire, azok gyógyítása céljából alkalmazzák. Ily irányú tevékenykedés kapcsán jut az orvos szorosabb kapcsolatba a társadalommal és végzi munkáját. Ezt a munkát értékesítési folyamatában kívánjuk megvizsgálni, elvetve az álszenteskedők „orvosi hivatásról” és „tiszteletdíjról” szóló jelszavait. A gyakorló orvosokat, munkájuk értékesítési folyamatában elfoglalt helyüknél fogva ismét két csoportra oszthatjuk: az ugynevezett fix állású (állami, városi, pénztári) orvosokra és magángyakorlatot folytató orvosokra. A két csoportnál szembetűnő úgy a munka mennyisége, mint minősége, valamint a végzett munka és díjazás közötti ellentét.


A magánorvos helyzete a kistőkés helyzetére emlékeztet, ki a tudományos kiképzésbe és a magángyakorlathoz szükséges inventárba befektetett tőkét, továbbá a megfelelő életstandardjához szükséges anyagi feltételeket kivánja munkája értékesítésével megszerezni. Munkája teljesítése közben, mint az uralkodó társadalmi osztály függvénye, tudományos felfogása léptennyomon összeütközésbe kerül az ugynevezett „anyagi javallattal” (pecuniáris indicatió). Orvosi lelkiismerete az a tényező, amely itt irányt szab; lelkiismeretét azonban sok körülmény befolyásolja, így elsősorban az orvos gazdasági helyzete, pénzszerzési vágya (a sokát hangoztatott kapitalista, „egyéni rugó”) és végül a beteg gazdasági körülményei.


Az uralkodó osztály a maga igényeinek megfelelően választja még orvosát, kezelési módját. A kezelési módok kapcsán — melyeknek alkalmazkodniok kell életkörülményeihez — sokszor kíván az orvostól olyan teljesitményeket, melyek a polypragmasiát — gyógyszerek és kezelési módok felesleges halmozását — a magánorvosi gyakorlat leggyakrabban észlelhető tünetévé teszik. A szabad orvosválasztás ezért játszik olyan fontos szerepet az uralkodóosztálynál s ezért hanyagolják ezt el az orvosi gyakorlat társadalmosított részénél. — A magánorvosi gyakorlat kiegészítő részeit képezik a magánklinikák, szanatóriumok, gyógyhelyek intézményei. Ezek szintén a jómódúak részére vannak fenntartva és tisztán üzleti kalkulációval; dolgoznak; üzemük semmiképpen sem különbözik egyéb kapitalista vállalkozástól és az utóbbi években náluk ás bizonyos trösztösítési tendencia volt észlelhető. Ezeknél a luxusvállalatoknál működnek az orvosgyakorlat „sztárjai”, a magas honoráriumú tanárok és operatőrök, míg az itt alkalmazott segéderők alapfizetése csekély és létminimumukat a megszégyenítő borravaló rendszer biztosítja. Az individuális kezelési módok egész különös formáival találkozunk itt, melyek költségei” a ´beteg erszényéhez vannak szabva.


Az úgynevezett fix állású gyakorló orvosok körébe tartoznak az állami, városi vagy munkáspénztári orvosok, kik havi fixumért bizonyos orvosi munka teljesítését vállalják; ők végzik az orvosi gyakorlat társadalmosított részét, — de nézzük hogyan? Az állások díjazása nemcsak a magángyakorlathoz viszonyítva rendkívül alacsony, hanem az ilyen állás jövedelméből egy orvosnak még a puszta léte sincs biztosítva, ezért aztán — protekció utján — több ilyen állás halmozásával juthat csak az orvos megfelelő anyagi körülmények közé. Itt tehát az a helyzet, hogy az orvos alacsony fizetésért nagymennyiségű munkát kell hogy végezzen, a végzett munka minősége azonban egyáltalában nem fontos. Ilyen körülmények között jut a proletáriátus az orvostudománnyal és orvosi gyakorlattal érintkezésbe. A munkáspénztárak a prototypusai a társadalmositott orvosi gyakorlat intézményének. A pénztáraknál a tagok filléreiből építették ki — a szociáldemokrácia vezetésével — azt a bürokrata apparátust (hivatalnokok, igazgatók), mely saját állásának biztosítását fontosabbnak tartja a tagok egészségének biztositásánál. A pénztárak, a proletáriátus nyomása folytán, az elmult évtizedekben sok hasznos ujitást vezettek be, de ugyanaz a bürokrata apparátus igyekezett ezeket a reformokat az idők folyamán lecsökkenteni, ha a munkaadók érdekei ezt megkívánták,. Ilyen vivmányok a munkásszanatóriumok és üdülőhelyek, melyek bár nagy haladást jelentenek a munkásbiztosítás terén, alkalmazásuknál azonban nem az orvosi javaslat az irányadó, hanem a beteg fizetési osztálya, tagsági ideje, protekciója, stb., továbbá a pénztári bürokrácia tagjai és családtagjai jutnak ezáltal orvosilag nem mindig indokolt gyógykezeléshez, és üdüléshez.


A proletariátus a pénztárak orvosi működésével nincs és nem is lehet megelégedve, hiszen egészsége rosszul díjazott; munkával tulhalmozott orvosra van bízva, kinek teljesítménye jóval az átlag alatt mozog s kinek társadalmi vonatkozásai nem a proletariátus felé irányulnak, a proletáriátus történelmi jelentősségét, küzdelmeit, irodalmát nem ismeri és saját munkáját — alacsony díjazásához viszonyitva — maga sem értékeli.


Ha már most a fix fizetésűek csoportját társadalmosított szektorként: a magánorvosok magánszektorával állítjuk szembe, úgy szembeötlők a két szektor között fennálló ellentétek és az ellentéteknek — a kapitalista gazdasági krizis következtében beálló — elmélyülése. A vizsgálati és kezelési módok a két szektorban homlokegyenest ellenkezőek: a társadalmosított gyakorlattal túlterhelt, orvos a vizsgálatnál, idejének megfelelően, csak felületes munkát végez, addig a magánorvos alapos vizsgálati módjaival igyekszik a honoráriumért „megdolgozni”; a társadalmosított orvos munkája . szociális vonatkozásban sem elégíthet ki, mert vizsgálatánál nem veszi figyelembe a beteg életkörülményeit, viszont a magánorvos — az uralkodó osztály tagjainak vizsgálatánál — erre is méltán helyez, nagy sulyt. A therápiábán ugyanezek az elégtelen megoldási formák jelentkeznek a társadalmosított szektornál: a pénztárak hírhedt sematikus receptjei; a magángyakorlatban viszont drága speciálitások és költséges therapeutikus beavatkozási módok. Ami az egyik oldalon tulságosan silány és kevés, az a másik oldalon feleslegesen sok.


A mindjobban elmélyülő gazdasági krízis hatása alatt fokozatosan gyarapodott a társadalmosított szektor, nemcsak a. meglévő intézmények tagjainak létszámemelkedésével, hanem újabb „magánpénztárak” felállításával is. Ezek a magánpénztárak a szabadfoglalkozást űző városi lakosság (iparosok, kereskedők, bankigazgatók) szervezeteivé lettek és tagnak felvesznek válogatás, nélkül minden jelentkezőt. Ez az eltolódás a társadalmosított szektor felé meghozta az itt működő orvos még fokozottabb kizsákmányolását, alacsony fizetése és a túldolgoztatása folytán. A legnagyobb kizsákmányolás természetesen az, újabb alakulatoknál folyik, ahol a polgári elem, a magángyakorlatból ismert igényeinek megfelelően, még nagyobb teljesítményt kíván orvosától, mint a proletár intézmények tagjai, akik már megszokták a tömegorvosi gyakorlatot. Amily mértékben nő a társadalmosított szektor, épp oly mértékben fogy a magángyakorlatot igénylők száma. Ez különösen az utolsó évben volt észlelhető, mivel már a magángyakorlat sem biztosit többé olyan jövedelmet, amiből az orvos társadalmi állásának megfelelően meg tudna élni. Ezek az orvosi gyakorlatban fellépő jelenségek hasonmásai a kapitalista termelésben — a krízis következtében — fellépőknek: az egyik oldalon ellátatlan, vagy rosszul ellátott tömegek, a másik oldalon felhalmozott javak; a társadalmosított orvos agyonhajszolva, felületesen láthatja csak el betegeit, addig magánorvos társa — különösen ha még szakorvos is — tétlenségre van kárhoztatva. Igy keletkezik az orvostársadalomban a relatív és abszolut munkanélküliség. Az, orvos, aki társadalmilag hasznos munkát végez munkaértékén aluli díjazásért, kell hogy érezze elproletárizálódását és ha ez nála tudatossá válik, akkor intellektusa hamar elvezeti ahhoz az osztályhoz, amely osztálylyal, ha nem is ellenségesen, de közömbösen állott eddig szemben. Ettől az osztálytól — a proletáriátustól — sokat tanulhat: elsősorban a szervezkedés szükségességét gazdasági alapon, a szolidaritás érzetét és végül azt a harcos szellemet, amely a társadalmi forradalom utján meghozza az orvosnak is munkája kellő értékesítését és azokat a tudományos lehetőségeket, melyekről eddig, a mai gazdasági berendezkedésben, részben vagy egészben le kellett mondania. (Zágráb)


 


Vissza az oldal tetejére