FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

A generációs mozgalom értelme


Horv√°th Ferenc

 


Szociológiai kísérlet


A polgári világ történeti iránya félreérthetetlen határozottsággal a bomlás felé vezet. Ez az alaptendencia a termelőerők és a termelési viszonyok tragikus összecsapásba fokozódott ellentétéből nő ki és megállíthatatlanul ömlik szét az egész polgári életen. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden ujonnan létrejött, életjelenség kizárólag válságtünet, azaz nem más, mint a kapitalista termelés és társadalom történetileg kialakult formáiban beállott dekadens változás bejelentése. Határozott fejlődés, erők fokozódó kibontakozása a legritkább események közé tartozik és az olyan kivételes lendületnek, amely pl. még ma sem tört le egészen a cseh cipőgyáros, Bata Tamás, termelésében és terjeszkedésében csak a Szovjetunióban találjuk párját. A polgári társadalomban különben csak a szociális ellentétek kiéleződésében és a polgári visszafejlődésben mutatkozik hasonló erőteljesség és mozgalmasság. Szociális viszonylatban ez úgy jelentkezik, hogy az állami jogi egységeken kivül mindinkább távolodik egymásból a proletáriátus és a polgárság és az előbbi mindinkább szilárd érzelmi, politikai és harci egységbe tömörül. A polgári visszafejlődés bonyolultabb. Itt nemcsak bizonyos embertömeg öntudatosodásáról és militarista megszerveződéséről van szó, hanem a társadalom intézményeinek rendkívüli átalakulásáról is egyuttal. A közigazgatás, az. állam védelme, a közművelődés követi a kapitalista termelés és a polgári gondolkodás változásait, minthogy végeredményben teljesen a polgári osztályhoz tartozik. A változás néha a. fejlődés formájába burkolózik, de tudni kell, hogy pl. egy banktörvény megjelenése, amelyben a szociáldemokraták hajlandók az evoluciós szocializálást felfedezni, kizárólag válságtünet, mivel egyrészt magát a polgárságot fölfalni készülő hitel-uzsora fantasztikus anarchiáját igyekszik kordában tartani, másrészt olyan föladatokat ró az államra, amelyeknek végrehajtása, vagy legalább is a végrehajtás eredményessége, rendkivül kétes a finánckapitalizmus korában. Természetesen a válságtünetek a közvetlenül társadalmi és szellemi területeken a legsürűbbek. Itt a legképtelenebb és legreménytelenebb mozgalmasságok, akciók, tervek és koncepciók tömegével találkozunk, amelyeket tudománytalanságuk és hatástalanságuk nem jellemez, jobban, mint hirtelen föltünésük és korai megsemmisülésük. Ezeknek a válságjelenségeknek különböző típusai vannak, aszerint, hogy a polgári osztály melyik rétegéből indulnak ki és milyen társadalmi nyomás hozta őket létre. A kapitalisták a termelés megorganizálásának végrehajthatatlan terveivel lépnek föl, a kispolgárság szociális szentimentalizmust izzad ki pórusaiból, mig bizonyos bomlási stádiumban kaotikus terror-törekvéseket hoz létre. Az értelmiség a társadalmak gazdaságilag adekvát ideológiáinak hordozója, reagál a legbonyalultabban a válságra. A legjellemzőbb, hogy állam-nemzeti öntudata meggyöngül, polgári nacionalizmusa kezd megszűnni, egyáltalában visszafejlődnek az úgynevezett nemzeti ellentétek. Ami ma ebben a vonatkozásban a francia és a német, az olasz és a francia, a cseh és a magyar polgárság között történik, az egyenesen bohózatba, illő. Az egymás elleni harcból táplálkozó nacionalizmusok hirdetői a legmeglepőbb komolysággal keresik a kibékülést, a „nemzeti gyűlölet” megszüntetését és egy nacionalista elemekből összekovácsolt európai nemzetközi egység kialakítását Megdöbbentő tanulság ez. arról, hogy az állami burzsoáziák a piacokért folytatott hajszában képesek egy egész civilizációt alapjaiban megrendíteni, de ugyanakkor nemzetközi egyesülésben közös fegyverekkel fojtják vérbe a proletáriátus forradalmi megmozdulásait.


Az internacionális nacionalizmus azonban csak internacionális viszonylatban segít, az értelmiség megingott pozíciója továbbra is veszélyben marad, A polgári társadalmakban kikerülhetetlen bizonyos méretű állandó intelligencia-többlet, amelyet a mai válság úgy megnövelt, hogy polgári megoldást aligha lehet találni számára. Ez a megoldatlanság, különösen a nemzeti ellentétek pompás leszerelése után, magában a nemzeti polgárságban teremt ellentéteket és konfliktusokat. A túltömött orvosi, tanári, hivatalnoki, stb. pályákon el helyezkedni nem képes fiatal értelmiség folyton növekedő elégedetlen tömeget jelent, amely kényszerűen új kezdeményezéseket hív az életbe. Ez különben ezeknek a szellemi munkanélkülieknek a számától függ és ez a szám egyes államokban már horribilis méretű. Igy pl. Németországban az idei tanévben 31.802 diák van a filozófiai fakultásokon g négy éven belül 18.020 végzi el tanulmányait, míg a szükséglet ez alatt a négy év alatt csak 4.244 lesz,. Technikára jár 42.320 hallgató, de az 1924—25. évi átlagszükséglet alapján csak 5200 mérnök számithat évenkint elhelyezkedésre. Érzékeltetően egészíti ki ezt a helyzetképet az a magyarországi adat, amely szerint Budapesten 1930-ban 150 egyetemi végzettségű gyárimunkás voit (Az adatok a Levá Fronta-ból és a Magyar Szemléből valók).


Ebből a sötét helyzetből indulnak ki a jólismert zajos polgári mozgalmak, amelyek céljukul a materializmus leküzdésének filozófikusan ártatlan és elvont föladatát teszik meg a legkevésbé sem elvont terrorista eszközökkel. Világosan proletárellenes mozgalmak ezek, de létrejöttük és kibontakozási fázisaik olyan változatos formákat mutatnak, hogy néha megtévesztőek. Ezek közé a kezdeményezések közé tartozik a generációs mozgalom is és az általános megállapítások rá is állanak. A gazdásági nehézségek által kihívott poziciómegrendülés aggódó, majd kétségbeesésre hajlamos szellemi érdeklődést eredményez, amely viszont kétségeket támaszt az életből kihullott polgároknál a fönnálló rend helyességét illetőleg. Bizonyos méretű vallási krízis is föllép, a polgári gondatlanság és gondolattalanság átadja helyét a gondnak és vádoló gondolaltoknak. Egészen őszinte kritikai készség merül föl hirtelenül, a polgárság különböző rétegei mintha föl akarnának sorakozni egymás ellen. A polgárság kitünő publicistája, Schöplin Aladár meg is állapítja, hogy a polgári társadalom tudata hasadozik, csoportok válnak ki az egységből, ellentétek támadnak, amelyek bévülről is megsemmisítéssel fenyegetik a társadalmat. Tény, hogy erős kritikai hajlam fejlődik ki ezekben a fiatal, vagy idős kiváltakban, a korlátlan kapitalista verseny kemény megítélésben részesül, az arisztokratikus mult bizonyos ideig szintén. Az egész mozgolódás azonban sohasem helyezkedik precíz alapelvekre, nem is tartja ezek megformulázását lényegesnek, kimondhatja az ember, ellenzékiségről van csupán szó. Az ellenzékiség azonban tartós és ez ma veszélyt jelenthet. Ezért a hivatalos polgári társadalom előbb, vagy utóbb lassan azonosítja magát mindazzal, amit a lázongók zavaros koncepcióiból fölhasználhat, védelmébe veszi, sőt megszervezi őket, ami által látszólagos forradalmiságukat a proletáriátus elől elvont jókora tál lencsével leszereli.


Az általánosságokból konkréten felmerül ezen a ponton a generációs kérdés. Mielőtt azonban ezzel foglalkoznám, szükségesnek érzem a generáció fogalmának tisztázását. Ismeretes, hogy a generációs mozgolódók ezt soha nem tették nagyon könnyen érthető okokból. Mindabban, amit a kérdéssel kapcsolatban a sajtóban összeírtak, csak megújhódásról, fiatali erőkről és homályos szociális igazságosságról van szó a proletáriátus kihagyásával, habár igazságtalanságról vele kapcsolatban lehetne csak kielégítő pátosszal írni. Az alaptalan pátoszból azonban nem derül ki semmi a generáció természetéről, azaz valami mégis, az, hogy lényegét a változás képezi. Ha most meg akarjuk érteni ezt a változást, túl kell lépnünk az apák-fiuk ellentétén és meg kell kérdeznünk, hogy függ össze ezzel a változással a generáció és mi köze az utóbbinak a történeti fejlődéshez?


Primitív, paraszti, vagy fejlődésükben bármely okból megakadt társadalmakban az egymást követő nemzedékek egyszerűen fölváltják egymást. Társadalmi ellentétek és külső politikai veszélyek hiján a kitermelt gazdaság, a létrehozott intézmények és kialakitott kultura készen várják az új foglalókat, akik legfeljebb minimálisan fejlesztik majd, de nem változtatják azokat és majdnem változatlanul adják tovább. A társadalom lassan szélesedő keretei vagy az egész új nemzedéket befogadják, vagy egy részét elbocsátják, de maguk nem változnak. Igy válhatnak ki a régiből új törzsek, alapíthatnak a városok új városokat és így bocsátják el a földben szegény parasztfalvak a fiatalság bizonyos részét. Ennek megfelelően generációs változás ugyan van, de ez nem probléma, mivel nincsenek generációs ellentétek. De nemcsak primitív társadalmakból hiányzik ez az ellentét, hiányzik mindenütt, ahol gazdasági és politikai konszolidálódás állott elő. Sohasem hallani arról, hogy Svájcban küzdelem van a generációk között, de egy teljesen konszolidált szocialista államban sem lehet ilyenről szó. Természetesen apák ós fiuk között mindig lesz bizonyos különbség, de ez az átlagkülönbség öröklődik és nem más, mint a fáradtság és reflexió s az életesség és a fantázia különbsége. Ez a különbség nem szokott társadalmakat felforgatni, legfeljebb jelentéktelen konfliktusok származnak belőle. Más már a modern nagypolgárságban a generáció értelmei. Itt szerepel egy olyan elem, amelyet nem a nemzedékek különbsége hoz létre, de amelyet az erősen befolyásol s ez a nagyméretű és. heves társadalmi átalakulás. Aki a századeleji házakat, viseletet, szórakozást, sportot összehasonlitja a maival, az megdöbben az óriási változáson. A szecessziós várkastély-lakóház és a modern beton és üvegépület, a szentimentális iniciálékkal díszített és a modern nyomdatechnika által előállított könyv két különböző világot jelentenek. A két világ között néhány generáció helyezkedik el, amelyek mindegyikét szintén rendkívüli különbségek választják el egymástól. Ezeket a különbségeket a technika, hatalmas fejlődése hozta, létre, a generációk egyszerűen belecsöppentek. Öntudatukban természetesen kifejezésre jutott a különbség, de forradalmat nem csinált ós amennyiben a változás — különösen a vallásos és a leszármazástani szemlélet között — forradalmi jellegű volt, az csak a polgárság belső kérdése volt. És hogy bizonyos fejlődési fokon a különbség még a polgárságban is megszünik, annak találó bizonyitéka az öreg nő fiatalos figurája a polgári vicclapokban. De van-e generációs különbség a proletárságban? Az ötven éves forradalmi munkás és egy ifjúmunkás között kisebb a különbség, mint egy forradalmi és egy keresztényszocialista ifjúmunkás között. Ezeket elkülöníti a természettudományi értelemben vett generációs azonosság ellenére az eltérő politikai álláspont, azokat egyesíti. Világos ebből, hogy a korosztály nem jelent történeti erőt, de a különböző korosztályokhoz tartozó forradalmi munkásság megmozgatja a társadalmat. Összetartozásuk nem esetleges, hatalmas társadalmi erők állanak mögöttük s az ezekkel való egységükben jelentik azt a megújhódást és új társadalmat, amelyet a polgári lázongók a maguk mozgolódásából próbáltak kikövetkeztetni. Később kiderül, hogy miért akarták ezt tenni a generációs elméletek hirdetői.


A generációs mozgalmasságok kiindulópontját a világháború utáni társadalmi és szellemi káosz képezi, a generációt pedig az intellektuális ifjúság és a szellemi munkanélküliek. A kapitalizmus világháborús válsága a háború befejezése után a kapitalista termelési rend alapjait rengette meg. Az európai világ tökéletes zürzavarba jutott: államok hullottak szét, monarchiák szüntek meg és mindenütt fenyegetett a proletárforradalom.. A nagy átalakulásokban azonban nem volt szerepe az intellektuális fiatalságnak, amelynek egykori politikai akcióit a munkásság sokkal nagyobb méretű és sokkal forradalmibb akciói váltották föl. A világháború után a fiatal értelmiség követte a kor élcsapatát képező proletáriátust és erősen radikálizálódott. Ahol az ellenforradalom győzött, vagy ahol a forradalmat már a kibontakozás előtt elfojtották, az értelmiség túlnyomó része csatlakozott a reakcióhoz, sőt annak legmegbízhatóbb káderévé vált. Az olasz és a magyar fiatal értelmiség csinálta végig a legteljesebben ezt az átalakulást, amelynek végén újból olyan szerephez jutott, mint a polgári forradalmak idején, csakhogy ma ellenforradalmi minőségben. Európa többi államaiban a polgári társadalmi rend válsága továbbra is hatott, az intellektuális iránytalanság bizonyos értelmiségi rétegekben anarchiát teremtett s az ifjúság nagy tömege eljutott a proletáriátushoz. Amikor a viszonyok Európában újra konszolidálódni kezdtek, az ifjúság aktivitása kezdett megszünni, visszavonult a politikai harctérről és újból polgárivá lett. Minthogy Európa összes közép- és keleti országaiban demokratikus átalakulást hozott magával az elvesztett, illetőleg győztes háború, a fiatal értelmiség, lévén származás szerint leginkább polgári, egy kis morfondirozás után könnyen beleilleszkedhetett az új viszonyokba. Különösen az újonnan alakult, vagy megnövekedett államokban azonosította magát hamarosan az ifjúság az új viszonyokkal, olyannyira, hogy pl. a cseh ifjúság ebből kifolyólag meg is szűnt igazi jelentés szerinti értelmiség lenni.*


A legyőzött államok és a kisebbségek intellektuális ifjúságának polgári visszafejlődését egyidőre lehetetlenné tette a társadalmi helyzetében beálló napról-napra erősebb rosszabbodás. Az első háború utáni káosz megszüntével beállott kisebb méretű konszolidáció és a szociáldemokrácia kormányzása nem tudták a bajokat teljesen megszüntetni és az ifjúság nyugtalan érdeklődése és keresése nem elégült ki. Az eset magát a Népszövetséget is gondolkodóba ejtette és egy bécsi egyetemi tanárral földolgoztatta az ifjúság problémáját. A nagyobbára német diáksággal foglalkozó tanulmány azt állapította meg az intellektuális ifjúságról, hogy teljesen elszakadt az apák generációjától, akiket a világháború előidézésével okol és teljes szellemi iránytalanságban próbálkozik a legkülönfélébb ideológiákkal. Problémái vannak, amelyek kínozzák, de megoldáshoz csak egy forradalmi töredék jut: el, mig a többség csupán tagadja a polgári ideológiát, anélkül, hogy bármit is igyekeznék helyébe állítani. Ezek a megállapítások nagyban ráillenek a magyar kisebbségi ifjúságra is abban az időben. Az átalakulás itt még nagyobb megrendüléssel járt, mivel a munkásmozgalom és a szocializmus mindezideig ismeretlenek voltak ez előtt a vidéki ifjúság előtt. Elsősorban a szlovenszkói magyar intellektuális ifjúság vette tudomásul a változást és vonta le annak konzekvenciáit. Kritikaian fordult szembe az anyaországgal és az egész magyar multtal, az irodalomra vetette magát és a közvetlen háborúelőtti magyar versből és regényből romantikus demokrata életszemléletet nyert. Az irodalom a fejlődő polgári korszak gondolatát közölte azzal az ifjúsággal, amelynek számára megszüntek a polgári életlehetőségek. A romantikus demokrácia tehát polgári válsággal találkozott, amit komplikált az a tény, hogy ez a találkozás imperialista elnyomás alatt történt. Népi érdeklődés támadt ebből, a fiatal polgárság ösztönös szövetségkeresése a középparasztsággal. Ez a szövetség megoldást igért a saját polgári problémáinak, csakúgy, mint a kisebbségi problémáknak ifi, ugyanakkor nem lévén forradalmi, nem ütközött össze, vagy csak kevéssé, a polgári állammal sem. A demokratikus ideológia azonban lassan illuziónak bizonyult, amelytől jobbra és balra próbált magyarázatot találni az ifjúság az elébemeredő problémákra. Az etnográfikus romantika ezt a magyarázatot nem volt képes megoldani, a, kisebbségi helyzetben élő intellektuális fiatalságnak tehát csak egy feladata maradt: fölismerni az imperializmus lényegét és a kapitalista erőket, amelyek mozgatják. Ezt a fölismerést az egész polgári fiatalság még a kisebbségi helyzetben sem érhette el, még kevésbé Magyarországon, bár annak világháborús és világháború utáni történetét megérteni enélkül lehetetlen.


A generációs mozgalmak kibontakozása néhány agressziv politikai föllépése két évre néz vissza és ma az egész mozgalmasság már a multé. Amiből erejét meritette, a kapitalizmus válsága, mint veszélyes és eredménytelen válságtünetet el is takaritotta az utból. A polgári munkanélküliség rendkívüli megnövekedése a termelés akadozása és a racionalizálás folytán, de leginkább az 1929 végén kibontakozó egyetemes gazdasági válság következtében, napirendre helyete a fiatal értelmiség problémájának megoldását. A helyzetrosszabbodást legerősebben a már tanulmányait elvégzett értelmiség érezte, amelynél a proletáriátus támadókedvének megnövekedése következtében felfokozott méretekben kiújult polgári pánikhangulat is közrejátszott egy aktivitást sürgető ideges lelkiállapot kifejlesztésében. Mig az egyetemi ifjúság reakciós tömege részben bezárkózott rendi problémátlanságba, részben az egymást követő zsidóverésekben igyekezett politikai aggodalmait és törekvéseit kifejezni, addig a végzettek komolyabb feladatra vállalkoztak. A bizonytalan jövő heves tépelődéseket okozott bennük, rákényszerültek az intenzív és ami még nehezebb, a megkülönböztető és értékelő szellemi munkára. Cikkeik, brosűráik és előadásaik tömegének alaphangját a polgári kilátástalanság adja meg, keverten: azzal a leküzdhetetlen vággyal, hogy az elejtett értelmiség visszakerüljön a polgári egzisztenciákba. Ez a vágy a kapitalizmus olykori kétségbeesett kritikáján is átüt és azt eredményezi, hogy a lázongók végeredményben teljesen azonosítják magukat a polgári társadalommal és csak azért lázonganak, mert nem kapták meg a polgári életstandard őket megillető részét. Tehát a polgári társadalom mellett foglalnak állást, a polgári társadalom hibái ellen, ezért mint reformmozgalom szükségszerűen nem a fönnálló rendet, hanem az ennek megsemmisítésére törő szocializmust tekintik nagyon helyesen legfőbb, sőt egyedüli ellenségüknek. Ez ugyanazt, a helyzetet, amelyből a fasizmus kinőtt, a generációsok azonban intellektuelek, sőt kisebbségi viszonyok között élnek, vagy olyan országban, ahol máris túlsok a tisztviselő és túlkevés a fóka — egyszóval többféle okból kénytelenek szellemi területeken megmaradni. Nem marad más hátra, mint új ideológiák kitermelése, azoké az illuzióké, elfogultságoké és tévedéseké, amelyek Marx pompás megállapítása szerint torz kíséretét képezik a gazdasági átalakulásoknak, Az illuzióknak illő neveket is kell adni, amelyek újak, dinamikusok és határozatlanok legyenek, sőt, mi több, hitet és pátoszt is kell teremteni — ezek találkozhatnak csak teljesen homályos társadalomszemléletekkel. A hitlerizmus mitológikus hajlamai, a dekadens francia regényirodalom egzótikum-keresése, mind ebből a gyökérből hajtanak ki. Nálunk a világháborús élmények és a generációs különbségek szolgáltatták a kifejezésteli maszkot. Arra való törekvésükben, hogy még önmaguk előtt is eltitkolják elkeseredésük és szociális nyomoruk okait, abban a tényben próbálták fölfedezni a bajt, hogy egy bizonyos szerencsétlen évben születtek.. Ez az év azonban éppen ezáltal szerencsés is, mert alkalmat adott a harminc-, illetőleg a negyvenéveseknek arra, hogy létrehozzák a maguk generációját és generációs ideológiáját a társadalom megmentésére. A pesszimizmusból tehát optimizmus lesz, amely igéri, mint Móricz Zsigmond is megírta, a „szebb és jobb jövőt”. A csoportmozgalom ideológiája elszakad gyökerétől, egyetemessé válik és a töredék megmentése helyett az egész „nemzet” megváltását teszi céljává. És hogyan hajtja végre ezt a megváltást? Ugy, hogy miután megújhódott s általa megújhódott a nemzet is, legyőzi az internacionalizmust és a materializmust! A program igazi értelmét magától értetődően csak azok a politikai és társadalmi előkelőségek tudják, akik ebben a stádiumban már használhatónak találják egyetemes polgári, párt-, vagy magántörekvéseik szolgálatára a generációs mozgalmakat. A biológiai társadalomszemlélet így kettős polgári haszonnal jár: elhiteti a polgári jövőnélküliekkel, hogy generációjuk biológiai egysége elhivatottságot jelent számukra, mert a generáció mozgatja a történetet, másrészt elrejti a homályos frázisok mögé a polgári versenyt és proletárellenességet. Milyen szükségszerű szellemi eltorzulással kell járnia az ilyen mesterséges elvakításnak, azzal sem a generációs fantaszták, sem generáción kivüli mozgatóik nem törődnek. És alig is tehetnek jobbat! Az öntudatos és konzekvens polgárnak jobb ma nem látnia. A gazdaságtudomány ellene fordult, a természettudománynak pedig maga fordított hátat, kibékült a pápával (Olaszország) és visszahivta a jezsuitákat (Franciaország).


Mi tehát a generáció, van-e és hány példány van belőle? Bizonyos, hogy egy generáció, amelyről nem. esett szó a 30, 40, stb. éves generációk hangzavara közben, van és ez a kapitalista válság által kihullott, különböző korosztályokhoz tartozó szellemi munkanélküliek generációja. Ezt nem a vér különbsége választja el a többi polgárságtól, hanem a racionalizálás és az összezsugorodó polgári életstandard. Ez a generáció a proletárizálódó polgár, aki nem. akar proletárrá válni, inkább korosztályi alapon társadalmi refomátorrá, olyan formában, hogy a maga biológiai valóságában és különbözőségében új törvényeket állit a gazdasági erők, ösztönösen fölfogott tömegérdek és tudományos haladás helyébe a társadalmi események mögé! Törekvései azonban sem társadalmi, sem szellemi területen nem valósulnak meg, mert, a káosz bizonyos stádiumában annyi elégedetlenséget szabadíthatnának föl, hogy az a polgári életformára veszélyt jelenthetne. Ezért szépen leszerelik az egész mozgalmat és a generációk úgy eltünnek, mint bizonyos időponton túl minden válságtünet. A generáció azonban a fölöslegessé vált polgárok, a folyton növekedő lumpenburzsoázia anarchikus tömege megmarad és sok gonddal fenyegeti az új társadalmi rend felépítésére készülő szocialistákat.


* 1929-ben a prágai diákközpont az egész iskolaév folyamán csak egy előadást rendezett, miniszteri előadóval és hat érdeklődővel.


 


Vissza az oldal tetejére