FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

A természettudomány és a marxizmus


Dr. Totis Béla

 


A tizenkilencedik század szocializmusa, de még a mai is. mereven ragaszkodik a természettudományos világnézethez. A politika és a filozófia viszonyát úgy rendezte, hogy mindennemű filozófiai idealizmust, mint reakciósat, mint a kapitalizmus szövetségesét kezelte, — viszont a szocialista gondolatoki kizárólag a természettudományos világnézetben találhatják meg igazolásukat. Ez a felfogás mélyen gyökeret vert a szocialista lélekben s ennek a következménye volt az, hogy szocialista soha idealista filozófiai álláspontot nem tehetett magáévá, de az is, hogy ez a szellemi házasság szocializmus és természettudomány között mereven elutasított minden kritikai megszólalást nemcsak az idealista filozófia, de — még a természettudományok egyes ágai részéről is.


Ha a szocializmus vállalta azt a terhet, hogy világnézetül a tudományt választotta, úgy meg kell állapitanunk, vajjon mily belső erők késztették erre és azt, vajjon ezek a belső erők ma miképpen alakúltak?


Kétségtelen, hogy a monisztikus világszemlélet, amely az anyagtól elvett minden ideabelit, minden spirituálist, az a szemlélési mód, amely az anyagot tisztán tulajdonságai utján, az érzékelés segítségével nyerhető tapasztalatok utján magyarázza meg a gondolkodó ember számára, elsősorban a proletáriátus számára kínálkozhatott világfelfogásul. Az a társadalmi osztály, amelynek tagjai mindig és mindenkor csupa realitástól, sőt csupa elhazudhatatlan rossz valóságtól függtek, természetesen nyul a tudományos gondolkodási módszer után. Ez a gondolkodási módszer, ha a végső kérdések misztériumaira nem is ad választ, de az életet, azt a rosszat, amelyet él, legalább minden részletében szétbontja és megmagyarázza. A dolgozó lelkiállapotának — éppen a sulyos valóságok miatt — a végső kérdések rejtélyes és megfoghatatlan magyarázatára nincs szüksége és így született meg a proletáriátus rendszeres, tudományos világfelfogása, amellyel egyszersmind a proletáriátus a világtörténelem során az első társadalmi osztály lett, amelynek rendszeres tudományos világfelfogása van. A természettudományok bebizonyították, hogy minden ember egyforma, hogy azonos tulajdonságok alkotják s a természettudományok voltak a legalkalmasabbak arra is, hogy segítségükkel a régi világrendet védő természetfölötti elképzeléseken alapuló világnézetek ellen harcolhasson.


A természettudományos világnézet alapja a tapasztalás volt. Míg az előző összes világfelfogások (Lao Cse Herakleitos, kereszténység, stb) a világegyetem egységét a tapasztalaton kivül, vagy felül keresték, az új világnézet ezt — Nietzsche szavával élve — abban találta meg, hogy „hű maradt a földhöz” és a lét célját éppen úgy, mint a lét magyarázatát, tapasztalatokkal és csak tapasztalatokkal megközelíthető realitásban kutatta. Ebben a világképben a tapasztalás volt hivatva mindannak a megmagyarázására, amiknek megértéséhez előzőleg az emberi telteknek elképzellésekre és illuziókra volt szüksége. Minden előző világlátási rendszerben a szemlélődő emberi elme a tapasztalatai segítségével tudomásul vett anyaggal valamely elképzelés: egy érzelmi eredetű illuzió segítségével talált kapcsolatot. Minden alkalommal szüksége volt arra, hogy az anyaghoz valami megfoghatatlant, a tapasztalás segítségével hozzáférhetetlent, csak illuzióiban, elképzelésében létezőt tegyen hozzá.


A tizenkilencedik század gondolkodásában a tapasztalás és a tapasztalás segítségével nyert tudomány egyeduralmat kért az emberi lélek felett s az értelmet és érzelmet egyformán, minden segítség nélkül kívánta kielégíteni. Ha meg akarjuk tudni, mennyire sikerült a tudománynak ezt a XIX. század emberétől kivánt megnyugvást meghoznia, akkor meg kell ismernünk az emberi lélek világnézeti igényeit.


A világnézet válasz a gondolkodó és érző ember azon kérdéseire, amelyeket az ember azért tesz fel, hogy a mindenséget megismerje. Az egyik tényező az értellem kérdéseire adott vállaszokból áll, a másik pedig azokból a válaszokból, melyeket a lélek érzelmi része kiván. A kérdéseket azonban az értelem és érzelem együtt teszi fel, mert az érzelem kérdéseit is csak az értelem teheti fel. A válasznak etikainak kell lennie, célt kell kitűznie és utat kell mutatnia. Az, ami a világnézetben etikai elem, válik válasszá az érzelem kérdéseire.  Bármely tudományos gondolkodás, mindaz, ami a tudományból mint tapasztalatból felépült ismeretből ezekre a kérdésekre válaszul kínálkozik, kizárólag az értelem által feltett kérdésekre adhat választ, az érzelemnek azokra a halk kérdéseire, amelyek a döntő, hangos „igen”-t, vagy „nem”-et, vagy meghatározást, vagy utat megjelölnék, — válasz nem kapható.


A világfelfogás a világegyetemről alkotott elképzelésünk, ahogyan a világegyetemet lelkünkben látni kivánjuk. A világfelfogás tehát nem világlátás úgy, ahogy a világ tapasztalható, hanem szerepel benne még egy elem és pedig ara érzelmi elem, a kívánság, a vágy egy rend és egy cél után, amely a világegyetemben való elhelyezkedésünket kellemessé, életünket biztossá tegye.


A világnézetet éppen az érzelmi, etikus elem különbözteti meg a tudománytól, amely a világot válóban csak nézi és empirikus, tapasztalati uton nyert ismeretek segítségével a maga adottságában és összefüggésében leirni kivánja. A tudomány tehát a világot úgy szemléli, ahogy az érzékelhető és tapasztalható, a világnézet azonban úgy, ahogy a világot látni szeretné. Az exakt, empirikus tudomány nem is törődik kutatásainak konkluzióival, a világnézet mindig tovább megy a tudománynál: általánosítani és a mindenséget felölelni kivánja. A tudomány az értelem kérdéseire ad választ, a világnézet az érzelem kívánságát is ki elégíti. Az érzelemnek a nagy kíváncsisága terjeszti ki és hosszabbítja meg világnézetté igen sokszor a tudományt. Ez történt az ugynevezett természettudományos világfelfogásban is, amikor az érzelem a tudomány részletigazságait a mindenséget megmagyarázni akaró világnézetté hosszabbította meg.


Minden tudomány tendenciája egész teljességében pozitiv beállítódású, kutat, ismeretek szerzésére törekszik és egyáltalában nem törődik munkájának világnézeti értékelésével. Ha azonban mégis olyasvalami alakult ki, ami az exakt tudományok világnézeteként tekinthető, úgy ennek magyarázata a lelki szükségletben keresendő, ami az értelmi megismeréseket is az érzelmi élet lassu kisérésével a maga céljaira felhasználni kivánja.


Igy megérthetjük, hogy a természettudományos gondolkodás, amely csak a tapasztalt tényeket ismeri el valóságnak — a „világnézetévé” válhatott annak a politikának, amely nem ismer egy második, vagy akár több világot azon kívül, amelyet érzékeinkkel észlelhetünk. Egyes szocialista gondolkodók (Friedrich Adler, Bogdanov), törekvése: Avenárius, illetve Mach tanai és a forradalmi szocializmus között mély és szükségszerű összefüggéseket találni — ugyanezen okokból következett.


De — a természettudományosság válaszai csak az értelem válaszai voltak az. értelem kérdéseire. Ha az érzelemben meglevő okok kívánták is a természettudománynak világnézetté való kiterjesztését, az érzelem döntő kérdéseire igazán választ adni nem tudott, mert hiányzott belőle éppen — az etikus elem, az örök emberi lélek művészi kinyilatkozása, egy oly lélekállapot teremtése, ami közös talajt adott volna az együttéléshez. A természettudományok nem adtak sem talajt, sem célt, sem keretet az emberiségnek és belőlük sohasem születhetett volna meg a kollektiv társadalomra való törekvés, mert nem tartalmazott magában olyan érzelmi elemet, amely egyetemes emberi lélekállapottá válhatott volna.


A „természettudományos világfelfogás” csődöt mondott és korunk irodalmában és művészetében sem nyert helyet. De látjuk, hogy korunk művészete és irodalma ott tart, hogy csak fölveti a kérdéseket anélkül, hogy rájuk választ tudna adni és ugyanugy az egyes ember-is „hit” nélkül bolyong. Szerelemtelen kor rideg, céltalan emberei „a felvilágosultság” gyermekei, akik érzelmeiket elfojtva, iskolás, tudományos válaszokkal állanak a mindenséggel) szemben, lelkük legmélyének hazug válaszokat adnak és a polgári áltudományosság bilincsei között tehetetlenül vergődnek.


És a szocializmusnak sincs semmi szüksége arra, hogy egy tudományelméletileg régen meghaladott, sem az életben, sem a szocialista politikában be nem vált világnézetet valljon a magáénak. Lenin a marxizmust nemcsak a belémagyarázott idealizmustól (a neokantiánus Max Adler, Vorl√änder), de empiriokriticista magyarázóitól is (Bogdanov, Friedrich Adler) megtisztította. Mert Marx a természettudományos világfelfogást rendkivüli lépésekkel vitte tovább. Bár hegeli nyomokon indult el utjára, de ez az ut a tapasztalati élet megismerése után való szenvedélyes vágyakkal volt teli. Az ugynevezett idealista bölcseleti gondolkodásmóddal szemben Marx is a valósághoz tért. vissza: nem az idea határozza meg a létet, hanem a lét határozza meg az ideát és így „fejéről a talpára állította Hegelt.” A tapasztalatok rendszerbe foglalása lebegett így Marx előtt is és realizmusának egy tudományos talaj szolgált biztos oszlopul. Gondolkodása bátran száll szembe a metafizikával, amikor kimondja, hogy nem az elvont és a nem tapasztalható a lényege a gondolkodásnak, hanem a valóság, amely saját magáiban van és saját magában él. Ezen az uton jut el gondolkodásmódjának egy alapvető tételéhez, amelyben azt mondja, hogy az élet tulajdonképpen a gyakorlatban nyilatkozik meg. A világegyetemről szóló, miszticizmussal teli elméleteket pontosan meg lehet oldani magából a gyakorlati életből s főképpen a gyakorlati élet megértéséből. Marx az eddig nyert tapasztalások mellé egy új tapasztalást vezetett be, amelyet szociális tapasztalásnak nevezhetünk.


A szociális tapasztalásokból megszületett új tudomány, a marxi tudomány a tisztán természettudományokon lényegében ment tovább. Nemcsak azért, mert tapasztalati módszerrel bővítette ki tudományos világlátási rendszerét, hanem azért is, mert — Marx utján egy új gondolatvilág született meg: a világ, mint szociális tapasztalás, amelynek rendszere és törvényei vannak. A szociális lény és a gondolkodó, vagy cselekvő ember a marxi elgondolásban azonos fogalmak. A társadalom határozza meg az emberek cselekedeteit és ezt a mindenkori termelési mód — és így a társadalom lényegének, az emberi együttélésnek kell, az emberi tudat középpontjába kerülnie. Rendkivüli lépés ez az emberi gondolkodás történetében, mert Marx rendszerében a tapasztalás módszer, amellyel új, világrend alapjait veti meg. Ebben a világrendben a tudat középpontjába a szociális ember kerül és így egy új kollektivizmus lelki feltétele is: az ember, mint társadalmat alkotó lény, aki gondolkodásában és cselekedeteiben előre meghatározott, úgy, hogy ebben a meghatározásban céljai is bennfoglaltatnak.


És éppen itt látszik a marxi világnézet fejlettsége a természettudományos világnézettel szemben. A marxizmus etikai célkitűzése, lélektanilag nézve új elemet, új érzelmi elemet adott vissza a Világszemléletnek. Ez az érzelmi elem: a kollektiv ember ideája, a közösségben élő és a közösségért élő ember, akinek létezése, fejlődése a közösségtől és a környezettől függ. Itt Marx lényegesen kitágította a tizenkilencedik század durva és szűkre szabott empirizmusát, lényegesen túlment a természettudományok csak érzékkel kutató világmagyarázásán, „kilépett a laboratóriumok és csillagvizsgáló tornyok részletkereséséből.”


Marx nem ment túl a tapasztaláson, csak nagyon jól ismeri és megvonja az érzéki észrevétel korlátait és új feladatokat tűz. a tapasztalás elé, azonban kétségtelen, hogy a lélek tapasztalásához egy külön beállítás: egy feltevési kell, amit hiszünk. Marx a szociális tapasztalat segítségével egy olyan világszemléletet teremtett meg, amelyik lélektanilag tekintve rendelkezik azokkal az érzelmi elemekkel is, amelyekkel a világnézetnek rendelkeznie kell, hogy egyetemlegessé lehessen.


A kollektivizmus eszméje a tapasztalás segítségével született meg és mégis: a mai tudományosan gondolkodó ember világfelfogásává is válhatott, mert kielégíti az emberi léleknek azokat az: esztétikai és vallási szükségleteit is, amelyekért eddig a metafizikához folyamodott. Mikor Marx az. emberi közösséget teszi a szemlélődés középpontjába, a XIX. század.”felszabadult emberét”, aki ezideig etikai célkitűzés nélkül elhagyottan bolyongott, visszavezeti a világegyetembe, amelyet az egyén, éppen minden eddigi világlátási rendszerében lázasan kutatott. Hiszen: „a társadalmi lény egy olyan ember, akiinek lénye és fejlődése a többi emberei való kapcsolata nélkül nem lehetséges, aki csak közösségben élhet és ezen közösségtől függetlenül nem is létezik.”


Az általános emberi szolidaritás az érzelmi magja ennek az új világfelfogásnak, amelyben az összes emberekkel való közös sors adja meg a válaszokat az érzelem által felvetett kérdésekre. A közös sors, az azonosság tudatossága, az egyén felolvadása a társadalomban megbékülést és harmóniát jelent.


Ezek megállapításával a természettudományos és a marxi világfelfogást nem mint egymással ellentéteseket állítjuk be, hanem egymás mellé, mint a történelemben is egymás mellett, azaz egymás után keletkezetteket és azt állitjuk, hogy a természettudomány, mint világnézet csak egy átmeneti kor átmeneti embertípusában élhetett azért, mert nem volt jobb helyette.


Nem a természettudományos világnézet, hanem a, marxi az, amelyik valóban etikai. Az etikai világnézet a világot az etika szempontjából nézi, nem. csak megmagyarázza, hanem a tanácstalan embernek egyszersmind az utat és a célt is megmutatja, amelyen a megismerés után haladnia kell. A marxi gondolkodásban jelenik meg a legtisztábban* és a legegységesebben a „lét” és a „legyen” fogalma. A szociális tapasztalás magában foglalja a „lét” meghatározását és ugyanakkor a „legyen”-re világosságot vet. Az ok-ban benne van a cél és azért tudja oly tökéletesen az: emberi lélek világnézeti igényeit kielégíteni.


Minden világnézet egyszersmind politika, amennyiben meghatározza közvetlen cselekvésünket. Minden politika végeredményben valamilyen világfelfogásban gyökerezik. Marx formulázásában rendkívüli az, hogy az etikai elem és a gyakorlati elem. teljesen egybe esnek és ezért remélhető, hogy az emberiség marxi világfelfogása győzni fog politikailag is. Ehhez azonban a világnézetben való feltétlen hitre van szükség. Az értelem megismerésén kivül — a világnézet feltétlen érvényesülésébe vetett hit a nagy motorja a szocialista mozgalomnak.


Marx világnézete tudományosán, filozófiailag és politikailag is a proletáriátushoz kapcsolódik és ezért válik igazolva gyakorlatilag is elmélete. Marx után a proletáriátusnak valóban filozófussá kell lennie, hiszen a marxi filozófia hordozója éppen a proletáriátus: „A klasszikus német filozófia örököse a proletáriátus.” A filozófia, mint minden más tudomány értéktelen, ha a nagy dolgozó tömegek számára hozzáférhetetlen, ezért Marx szavai a tudományos szocialista számára vezérelvül szolgálhatnak: „A filozófia nem valósulhat meg a proletáriátus megszüntetése nélkül, a proletáriátus nem szüntethető meg a filozófia megvalósulása nélkül.”


 


Vissza az oldal tetejére