FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

A gyarmati kapitalizmus


Jeszenszky Erik

 


A következőkben a gyarmati kapitalizmus néhány különleges vonását ismertetjük azoknak az adatoknak a felhasználásával, amelyek az indiai kapitalizmusra vonatkozólag rendelkezésünkre állanak. Az indiai kapitalizmus, amely a tőkés világ legnagyobb gyarmati országában fejlődik, vonásaival a gyarmati kapitalizmus általános tényeit ábrázolja s ennélfogva ismertetendő összefüggései — amelyeknek feldolgozását a valamennyi gyarmati ország közül viszonylag Indiában legteljesebb statisztikai anyag is megkönnyíti — egyben adalékok a tőke gyarmati elméletéhez.


 


1. Tőkekoncentráció és munkáskoncentráció


20 munkásnál többet foglalkoztató gyárüzemekben az Amerikai Egyesült Államokban 1909-ben átlagosan 120 munkás dolgozott, a megfelelő indiai gyárüzemekben pedig 1911-ben 168 munkás. Ugyanezekben az időpontokban az Egyesült Államokban az (500 munkásnál többet foglalkoztató) nagyüzemek az összes (20 munkásnál többet foglalkotató) gyárüzemeknek 3. 7. %-át tették ki és az összes gyáripari munkásság 33 %-át foglalkoztatták, míg Indiában (a 400 munkásnál többet foglalkoztató) nagyüzemek az (ugyancsak 20 munkásnál többet foglalkoztató) gyárüzemek 17.4 %-át tették ki és az összes gyáripari munkásság 74 %-át foglalkoztatták. Ezeknek az adatoknak a szembeállításából úgy látszana, mintha a tőkekoncentráció, amelyet általában a munkáskoncentráció kifejez, meghaladva a tőkekoncentrációnak a tőkés fejlődés élén haladó Egyesült Államokban elért fokát is, az egész tőkés világban az indiai gyáriparban volna a legfejlettebb. Ez azonban csak látszat. Ha figyelembe vesszük a munkabér és a munkatermelékenység alacsonyságát Indiában, munkáskoncentrációjának adatai rögtön más megvilágításban tűnnek fel. Ugyanolyan munkáslétszám mellett az indiai gyárüzem a munkabérek ottani alacsonysága következtében csak 1/5—1/7-ed részét fizeti munkabérben annak, amit az angliai gyárüzem fizet és 1/10—1/14-ed részét annak, amit az Egyesült Államok gyárüzeme fizet, tehát változó tőkebefektetése ugyanebben a mértékben alacsonyabb. Az indiai gyárüzem a munka ottani kisebb termelékenységénél fogva csak 1/3—1/4-ed részét dolgozza fel annak a nyersanyagmennyiségnek, amelyet ugyanazon munkáslétszám mellett az angliai, vagy amerikai gyárüzem feldolgoz. E mellett az indiai gyárüzem technikai berendezése is az ottani munkabérek alacsonysága következtében rendszerint alacsonyabb fokú, mint a fejlett tőkés országokban s ennélfogva ugyanazon munkáslétszám mellett technikai berendezése is kevesebb tőkebefektetést igényel, mint az utóbbiakban. Igy ugyanazon munkáslétszám mellett az indiai gyárüzemnek úgy állandó, mint változó tőkebefektetése csak kis hányada az angliai, vagy amerikai gyárüzem tőkebefektetésének. Kitünik tehát, hogy az indiai nagyipar, legmagasabb fokú munkáskoncentrációja ellenére, a tőkekoncentráció tekintetében lényegesen alatta marad az európai és az amerikai nagyiparnak és munkáskoncentrációjának igen magas foka elsősorban az indiai munkaerő olcsóságát és munkatermelékenységének igen alacsony fokát fejezi ki. A gyarmati munkáskoncentráció magas foka elsősorban a gyarmati kizsákmányolás magas fokának és a gyarmati munkatermelékenység alacsony fokának a következménye. Az indiai gyárüzemek azért alkalmaznak több munkást, mint az európaiak, vagy az amerikaiak, mert ugyanannak az árúmennyiségnek a termeléséhez az indiai munka alacsony termelékenységénél fogva sokkal több munkásra van szükségük és azért alkalmazhatnak sokkal több munkást, mert a» indiai munkaerő sokkal olcsóbb. Mindezek a tények persze ép oly kevéssé csökkentik a munkáskoncentráció magas fokának nagy szociális és politikai jelentőségét Indiában, mint ahogy analóg esetben nem csökkentették a cári Oroszországban. A magas fokú munkáskoncentráció a proletártömegek osztályharcos aktivitásának igen fontos alapja marad akkor is, ha nem fejezi ki a tőkekoncentráció magas fokát.


 


2. A tőkekoncentráció és munkakoncentráció „visszafejlődése”


1911 és 1921 között az indiai nagyiparban a 400 munkásnál többet foglalkoztató gyárüzemek arányszáma, az összes gyárüzemek %-ában kifejezve, leesett 17.4%-ról 12.8%-ra, a bennök dolgozó munkások arányszáma, az összes gyáripari munkásság %-ában kifejezve, 74%-ról 72 %-ra s az 51—400 munkást foglalkoztató üzemek arányszáma 53%-ról 42%-ra esett. Viszont a 21—50 munkást foglalkoztató üzemek arányszáma 30 %-ról 45 %-ra, munkásaik arányszáma 4%-ról 6%-ra emelkedett. Tehát India tőkés fejlődésével párhuzamosan a munkáskoncentráció — és vele a tőkekoncentráció — látszólag visszafejlődik. A valóságban ebben a vonatkozásban is csupán a gyarmati tőkés fejlődés különleges feltételeinek a hatása nyilvánul meg. Indiában a legnagyobb tőkéket koncentráló nagyüzemek a tőkegazdag angol kapitalizmus kezén vannak, míg a tőkeszegény indiai nemzeti kapitalizmus csak kisebb üzemeket képes létesíteni. Igy az indiai nemzeti tőkés ipar fejlődése a kisebb méretű üzemek számának szaporodásában nyilvánul meg. Minthogy pedig ezek az üzemek sokkal gyorsabban szaporodnak, mint az angol nagyüzemek s ezzel a folyamattal kapcsolatban a kisebb üzemekben foglalkoztatott munkások száma is gyorsabban nő, mint a nagyüzemek munkásainak a száma, szükségképpen csökken a nagyüzemek és munkásaik viszonylagos jelentősége (ha az utóbbiaké csak csekély mértékben is) és nő a kisebb üzemek és munkásaik viszonylagos jelentősége az indiai tőkés iparban.


Ez az összefüggés megmutatkozik, ha az indiai nagyiparban elkülönítve vizsgáljuk az angol és az indiai nemzeti kézen levő vállalatok fejlődését. Ebben az esetben kibontakozik előttünk a tőkekoncentráció előrehaladó folyamata Indiában. Pontos adatok ugyan nem állanak rendelkezésre abban a tekintetben, hogy az indiai nagyipar milyen mértékben van egyrészt az angol kapitalizmus, másrészt az indiai nemzeti kapitalizmus kezén, de hozzávetőleges tájékoztatásul elfogadhatjuk annak a statisztikának az adatait, amely az Indiában müködő bejegyzett tőkés vállatok között megkülönbözteti az Angliában bejegyzetteket az Indiában bejegyzettektől. Az előbbieket az angol, az utóbbiakat az indiai nemzeti kapitalizmus kezén lévőknek tekinthetjük. Számszerűleg pontos képhez e mellett a módszer mellett ugyan nem juthatunk, mert eltekintve attól, hogy egyes vállalatokban az angliai és az indiai nemzeti töke összefonódnak, az angol kapitalizmus új indiai gyarmatpolitikája együtt jár az indiai tőkés vállalatok angol jellegének az elburkolásával, aminek egyik módja éppen az. hogy a korábban Angliában bejegyezve volt indiai tőkés vállalatok Indiában jegyeztetik be magukat. De azért egészen nyers arányszámokhoz hozzájutunk s az indiai nagyipar nemzeti tőkeösszetétele és a fejlődés tendenciája nagy vonalban kibontakozik előttünk.


a) Indiában bejegyzett tőkés vállalatok.


 



































Év


Száma


Alap-


tőkéje


1 vállalatra eső alap ke


Az összvállalatok alaptőkéje %-ban


 


millió


angol


fontban


 


1912/13


2499


48


0.019


20


1920/21


4283


139


0.032


22


1926/27


5311


 


208


0.039


28


b) Angliában bejegyzett vállalatok.


 























1912/13


525


192


0.359


80


1920/21


643


495


0.770


78


1926/27


819


526


0.642


72


 


Az egy, Indiában működő tőkés vállalatra eső átlagos alaptőke volt, tekintet nélkül arra, hogy a vállalat Indiában, vagy Angliában volt bejegyezve :


 




















1912/13-ban


0.189


millió


font


1920/21-ben


0.129


millió


font


1926/27-ben


0.120


millió


font


 


Az Angliában bejegyzett tőkés vállalatok tőkéje 1912/13-ban az összes Indiában működő bejegyzett tőkés vállalatok tőkéjének 80 %-át tette ki. Látjuk tehát, hogy az indiai nagyiparon az angol kapitalizmus nemcsak finánctőkéjének közvetett hatalmi helyzeténél fogva, hanem közvetlenül befektetett tőkéje ereje által is uralkodik s a vállalatok alaptőkéjére vonatkozó adatokból kitünőleg, a legnagyobb üzemek az angol kapitalizmus kezén vannak. De az angol tőkebefektetések viszonylagos jelentősége az indiai nagyiparban csökken (nem ide tartozó kérdés, hogy az angol finánctőke milyen eszközökkel ellensúlyozza ezt a fejlődést). 1926/27-ben az Angliában bejegyzett vállalatok tőkéje az összes Indiában működő vállalatok tőkéjének már csak 72 %-át tette ki. Az indiai nemzeti tőke ez előrenyomulásával párhuzamosan gyorsabban nő az indiai nemzeti tőkés vállalatok száma is, mint az angol tőkés vállalatok száma: 1912/13 és 1926/27 között, az előbbieké 112 %-al, az utóbbiaké csupán 50 %-al nőtt. Az indiai nemzeti vállalatok átlagos tőkéje azonban sokkal kisebb, mint az angol vállalatoké, ha a különbség India nemzeti tőkés fejlődésével párhuzamosan csökken is. 1912/13-ban az előbbi az utóbbinak 1/19-ed részét, 1926/27-ben 1/16-od részét tette ki. Ezek a tények azután szükségképpen maguk után vonják azt, hogy az Indiában működő vállalatok átlagos tőkéje India tőkés fejlődésével párhuzamosan csökken: 1912/13 és 1926/27 között leesett 189.000 angol fontról 120.000 angol fontra. A tőkekoncentrációnak ez az országos méretű visszafejlődése csak más kifejezése a munkáskoncentráció azon országos méretű visszafejlődésének, amellyel már foglalkoztunk. De a tőkekoncentráció országos méretű visszafejlődését az indiai nemzeti tőke előrehaladó koncentrációja kiséri: az Indiában bejegyzett vállalatok átlagos tőkéje 1912/13 és 1926/27 között 19.000 fontról 39.000 fontra emelkedett. És épp így előrehaladt a tőkekoncentráció az Angliában bejegyzett tőkés vállalatoknál is, amelyeknek átlagos tőkéje az előbbi időszakban 359.000 fontról 642.000 fontra emelkedett. Látjuk tehát, hogy a töke- és munkáskoncentráció országos méretű visszafejlődése valóban csak annak a ténynek a következménye, hogy India tőkés fejlődésével párhuzamosan úgy az angol tőke, mint az angol nagyüzemek viszonylagos jelentősége az indiai kapitalizmusban csökken. A kapitalizmusnak az előrehaladó tőke- és munkáskoncentrációra vonatkozó törvénye a gyarmatokban is érvényesül, mindössze alakja módosul a tőkés fejlődés különleges gyarmati feltételeinél fogva, annak következtében, hogy a gyarmati nemzeti tőkés ipar fejlődése oly országban játszódik le, amelyben az imperialista kapitalizmus bevezette már a nagyipart és pedig magasabb fokon, mint amelyen azt a csak fejlődésnek induló gyarmati nemzeti kapitalizmus létrehozni képes.


 


3. Organikus tőkeösszetétel, értéktöbbletráta, haszonráta


Az indiai nagyipari munkás, munkája kisebb termelékenysége következtében, mennyiségileg kevesebb értéktöbbletet termel, mint az angliai nagyipari munkás, de a munkaerő olcsósága és a munkaidő hosszúsága folytán az értéktöbbletráta Indiában mégis magasabb, mint Angliában. Hasonlítsuk össze ebből a szempontból a rendelkezésünkre álló adatok alapján például az angliai és az indiai pamutipart. Az angliai pamutipari munkás napi 8 órát dolgozik és napi munkabére nyers átlagában 9.80 P. Az indiai pamutipari munkás napi 10 órát dolgozik (ha a munkaidő törvényes korlátozására vonatkozó szabályokat betartják, ami igen sok esetben nem történik meg) és napi munkabére nyers átlagban 2 P. Ugyanazon idő alatt Indiában 3 munkás termeli ugyanazt az értéket, amelyet Angliában 1 munkás. Tegyük fel, hogy az angliai pamutiparban az értéktöbbletráta 100%-os hogy itt a munka termelékenysége megfelel a társadalmi munka átlagos termelékenységének s az árúk ára összeesik azok értékével.


Az angliai munkás 9.80 P. napi munkabérrel, napi 8 órát dolgozva, 100 %-os értéktöbbletráta mellett naponta 19.60 P. új értéket termel, amelyből 9.80 P. az értéktöbblet. Minthogy Indiában 3 munkás termeli ugyanazon idő alatt ugyanezt az értékelt, vagyis 19.60 P.-t, 1, indiai munkás napi 8 óra alatt ennek 1/3-ad részét termeli, vagyis új értékben 6.53 P.-t. Ebből munkabére ellenértéke 2 P. lévén, az általa 8 óra alatt termelt értéktöbblet csak 4.53 P. szemben az angliai munkás által ugyanazon idő alatt termelt 9.80 P. értéktöblettel. Azonban az indiai munkás napi 8 óra helyett 10 órát dolgozik, tehát 1 nap alatt nem 6.53 P., hanem 8.16 P. új értéket állit elő s így az általa naponta termelt értéktöbblet sem 4.53 P., hanem 6.16 P. Ennélfogva az értéktöbbletráta az indiai pamutiparban 2/6.16 = 308% lesz, szemben az angliai pamutipar 100%-os értéktöbbletrátájával. Az értéktöbbletráta azért lehet magasabb Indiában, mint Angliában, a munkának indiai kisebb termelékenysége ellenére is, mert, a munkaidő hosszabb volta mellett, a munkaerő Indiában a munka termelékenységéhez viszonyitva is olcsóbb, mint Angliában. 3 indiai munkás termeli ugyanazon idő alatt ugyanazt az értéket, mint 1 angliai munkás, de csak 5 indiai munkás kapja ugyanazt a napi munkabért, amelyet 1 angliai munkás.


E szerint a példa szerint ugyanazzal a változó tőkével a gyarmati pamutiparban több mint háromszor annyi értéktöbbletet lehet termelni, mint az angliai pamutiparban. A magasabb értéktöbbletráta azután magasabb haszonráta kialakulása irányában hat a gyarmatokban.


A haszonráta nagyságának másik tényezője, a tőke organikus összetétele szempontjából az indiai gyarmati viszonyok ellentétes irányú hatásokra vezetnek. Indiában, a tőkés fejlődés alacsonyabb foka miatt, a föld olcsóbb, mint Angliában és épp így olcsóbb a nyersanyag is. És az indiai üzem alacsonyabb technikai szinvonala következtében az indiai üzemekben a gépek s az épületek is kisebb értéket képviselnek, mint az angliai üzemekben. A föld, az épületek, a gépek, a nyersanyagok, tehát az állandó tőke elemeinek kisebb értéke csökkentőleg hat a tőke organikus összetételére Indiában és így emelőleg a haszonrátára. Másrészt azonban az a körülmény, hogy Indiában a munkaerő a munka termelékenységéhez képest is olcsóbb és a munkaidő hosszabb mint Angliában, emelőleg hat a tőke organikus összetételére és így viszont csökkentőleg a haszonrátára. A munkabér alacsonysága és a munkaidő hosszúsága következtében ugyanabból a változó tőkéből annyival több munkás alkalmazható Indiában, mint Angliában, hogy az indiai munkás munkájának kisebb termelékenysége ellenére is az ugyanabból a váltotzó tőkéből alkalmazott munkások Indiában nagyobb mennyiségű nyersanyagot dolgoznak fel, mint Angliában. Tegyük fel, hogy az angliai pamutiparban 1 munkás 8 órás munkanap alatt, amiért, mint láttuk, 9.80 P. bért kap, 39.20 P. értékű nyersanyagot dolgoz fel. Akkor a tőke organikus összetétele az angliai pamutiparban, csupán a nyersanyagkiadás és munkabérkiadás viszonyát- nézve (amely egyébként a tőke organikus összetételének legfontosabb vonatkozása), 39.20:9.80 = 4:1. Minthogy az indiai pamutiparban a fentiek szerint 3 munkás végzi el S óra alatt azt a munkát, amelyet az angliai pamutiparban 1 munkás, 8 óra alatt 3 indiai munkás ugyancsak 39.20 P. értékü nyersanyagot dolgoz fel. (A nyersanyag értékét itt egyszerűsítés kedvéért Angliában és Indiában egyenlőnek tételezzük fel, — az eltérés általában ma már úgy sem lehet lényeges). És minthogy az indiai munkások naponta 10 órát dolgoznak, a 3 indiai munkás által 1 nap alatt feldolgozott nyersanyag értéke 49 P. lesz. Ezzel szemben a 3 indiai munkás napi munkabére 6 P., tehát Indiában a tőke organikus összetétele a kérdéses legfontosabb vonatkozásban 49:6 = 8.17:1, sokkal magasabb, mint Angliában. Igy tehát a tőke organikus összetételét illetőleg a gyarmati kapitalizmusban egyaránt működnek oly erők, amelyek a tőke organikus összetételére emelőleg, ennélfogva a haszonratára csökkentőleg és olyanok, melyek a tőke organikus összetételére csökkentőleg, így a haszonrátára emelőleg hatnak s nagy valószínűség szól amellett, hogy a tőke organikus összetételét emelő erők erősebbek, mint az ellenkező irányú erők. Vagyis okunk van annak feltevésére, hogy a gyarmatokban, — az általában elterjedt nézettel szemben — a nagyipari technika visszamaradottsága ellenére is, a tőke organikus összetétele magasabb, mint a fejlett európai tőkés országokban. (Ez persze csak a tőke organikus összetételére áll, amely értékviszonyt fejez ki s nem a tőke technikai összetételére, amely a termelőeszközök és a munkaerő tömegviszonyát fejezi ki).


De a tőke organikus összetételének ez a magasabb volta a haszonráta kialakulásánál nem képes a gyarmatokban a magasabb értéktöbbletráta hatását ellensúlyozni s így végeredményben a haszonráta magasabb a gyarmatokban, mint a régi tőkés országokban. Ha a haszon-ráta kiszámításánál csak a tőkének a nyersanyagérték és a változó tőkeérték viszonyán, alapuló organikus összetételét és az értéktöbbletrátát vesszük alapul, — ami által azonban a haszonráta alakulását befolyásoló döntő tényezőket figyelembe vesszük — a fenti számarányok mellett a haszonráta a következőképpen alakul az angliai és az indiai pamutiparban:


 

























Anglia:


 


 


 


39.20 c. + 9.80 49.00 C


v. +18.50 m


p= 49.00/9.80


=20%


India:


 


 


 


49.00 c + 6.00 v 55.00


+ 18.50 m


p= 18.50/55.00


33 2/3 %


 


A haszonráta a gyarmati tőkés iparban magasabb, mint az angliaiban s a gyarmati haszonrátát azután tovább növeli az európaival szemben a föld, a nyersanyag olcsóbb volta és a technikai felszerelés és ara épületek kezdetlegessége a gyarmatokban. (A gyarmati haszonráta természetesen még jobban meghaladja az európait azokban a gyarmatokban, amelyekben a munkaidő tartama nem esik törvényes korlátozás alá s a fenti számarányokkal szemben, amelyeknél az átlagos munkabér kiszámításánál a női- és gyermekmunka egyenlő részesedését vettük alapul az angliai és indiai gyári munkában, tovább emeli a haszonrátát a gyarmatokban az a tény, hogy ezekben az olcsóbb női- és gyermekmunka nagyobb szerepet játszik, mint a régi tőkés országokban).


Nézzük még, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján a valóságos gyarmati értéktöbbletráta és haszonráta hogy viszonylik számszerűleg a régi tőkés országok valóságos értéktöbbletrátájához és haszonrátájához. Az értéktöbbletráta kiszámításánál adatok hiányában nincs módunkban figyelembe venni az értéktöbbletnek azt a részét, amely a kereskedelmi tőkének jut, aminek következtében a lentebb kiszámított értéktöbbletráták a valódinál alacsonyabbak, de ez a körülmény az értéktöbbletráták egymáshoz való viszonyát csak kevéssé érintheti. Az Amerikai Egyesült Államok tőkés iparában az ezen az alapon kiszámított értéktöbbletráta 1899 és 1925 között 105 és 134% között változott. Ezzel szemben az indiai jutaiparban 1914 és 1925 között, minthogy az ebben az időszakban kifizetett munkabér összege (a változó tőke) 37.5 millió fontot tett ki, míg a nyereség (az értéktöbblet) 300 millió fontra rúgott, az értéktöbbletráta 37.5/300 800% volt. Az indiai pamutiparban pedig, ahol 1904 és 1925 között az évente kifizetett munkabér összege 18 és 74 millió rupia, a nyereség pedig 160 és 1300 millió rupia között változott, úgy a munkabérnél, mint a nyereségnél a legalacsonyabb és legmagasabb számokat szembeállitva 890 és 1760%-os értéktöbbletrátákat találunk. (Az 1760%-os értéktöbbletrátában nyilván átmeneti konjunkturális áremelkedések hatása jut kifejezésre). Tehát az amerikai, a 100%-ot csak kevéssel meghaladó értéktöbbletrátával szemben az indiai értéktöbbletráta a fenti legfontosabb gyarmati iparokban legalább 80—90%-ot tett ki. Míg tehát a fenti, a többletmunkát a valóságosnál kisebbnek feltüntető adatok szerint az Egyesült Államokban a munkás a munkanap valamivel több mint 1/2 része alatt dolgozik ellenérték nélkül a tőkésnek, Indiában a munkanap 8/9—9/10-ed része alatt. Ami most már a haszonrátát illeti, itt egyéb adatok hiányában be kell érnünk az alaptőke %-ában kiszámított évi nyereségek szembeállításával. Ezen az alapon azt találjuk, hogy az Economist egy kimutatása szerint a legnagyobb angliai részvénytársaságok évi átlagos tiszta nyeresége 1913 és 1926 között 7 és 15.2% között váltakozott. Ezzel szemben az indiai jutaipar évi átlagos nyeresége 1914 és 1925 között 90 % volt, az indiai pamutipar évi nyeresége 1904 és 1925 között 70 és 82 % között változott és a 8 legnagyobb indiai bányavállalat évi átlagos nyeresége 1906 és 1920 között 45%-t tett ki. Az angliai 7—15.2%-os osztalékokkal szemben Indiában 45—90%-os osztalékok állanak s ezen az alapon azt mondhatjuk, hogy a tőkehaszon Indiában hatszorosát teszi ki a tőkehaszonnak Angliában.


 


4. Az ipari tartalékhadsereg


1901 és 1911 között, bár az indiai tőkés nagyipari munkások száma emelkedett, az indiai kézművesek tönkremenése a tőkés verseny súlya alatt oly gyorsan haladt előre, hogy az összes indiai ipari termelők száma 7%-al csökkent. Ez a folyamat 1911 és 1921 között is tovább tartott. 1911-ben az indiai kézműiparban a keresők száma 15,810.000 volt, 1921-ben márcsak 14.220.000. S minthogy 1911 és 1921 között a nagyipari munkásság száma 1,290.000-ről csak 1,850.000-re emelkedett, a kézműiparban elveszített 1,590.000 munkahely helyén a nagyipar csak 560.000 új munkahelyet létesített, aminek folytán 1,030.000 emberrel csökkent az iparban dolgozók száma. Az imperialista uralom által korlátozott, az imperialista tőke versenyének nyomása alatt álló, az elsősorban az elnyomorított gyarmati parasztságra, mint piacra utalt gyarmati nagyipar, amely számára a termelőeszközök nagyrészét is a régi tőkés országokban termelik, nem képes elég gyors ütemben fejlődni ahhoz, hogy a tőkés verseny által tönkre tett kézműveseket termelésébe felszívhassa. Igy a nagyipari technikai fejlődésnek felesleges népességet teremtő hatása Indiában tisztán érvényesül s az ipari tartalékhadsereget megduzzasztják az ipari termelésből kiszorított kézművesek is. Ezért India iparosodásának korszakában is tovább emelkedik, az ipari népesség egyrészének a mezőgazdaságba való átszorítása folytán, a mezőgazdasági lakosság arányszáma az ország egész lakosságában. Ez az arányszám 1901-ben 66%-ot, 1921-ben 73%-ot tett ki.


 


5. A nagyipari munkabérek fejlődése


A rendelkezésünkre álló indiai munkabérstatisztikai anyagból kiszámítható átlagos havi munkabér a következőképpen fejlődött:


 

















Év


1895


1914


1920


1926


Rupia


11.8


17.8


24.2


33.8


 


Az árindex ezxalatt az idő alatt a következőképpen alakult:


 























Év


1895


1914


1920


1926


Nagykereskedelem


100


147


 


 


Kiskereskedelem


 


147


279


229


 


Az átlagos havi reálbér tehát, indexszámokban kifejezve, így alakult:


 

















Év


1895


1914


1920


1926


 


100


103


74


126


 


1895 és 1914 között a reálbért nagyjában változatlannak tekinthetjük, figyelemmel arra, hogy a fenti, amúgy is csekély 3%-os reálbéremelkedést csak a nagykereskedelmi árindex adatai mutatják. Ebben az időszakban tehát a reálbérek változatlanok maradtak az áremelkedés és a felduzzadó ipari tartalékhadsereg növekvő nyomása ellenére is, amelyeknek a hatása egyébként a reálbér csökkenésében szokott megnyilvánulni. Ebben a tényben annak az összefüggésnek a kifejezését láthatjuk, hogy a tőkések a fizikai minimum színvonalán lévő béreket, amelyek 1895-ben a férfi munkásoknál nyers átlagban napi 1.20 P.-t (10 f-es órabér!) tettek ki 1926-os vásárlóerőben, nem szoríthatták le, a bércsökkentés kedvező feltételei ellenére sem, a munkaerő, tehát értéktöbbletforrásuk fennmaradásának veszélyeztetése nélkül. De már az imperialista világháború korszaka, kapcsolatban az árak rohamos emelkedésével, a legteljesebb rablógazdálkodásra vezetett a munkaerővel: 1920-ra a reálbérek 25%-kal az imént még fizikai minimumnak tekinthetett színvonal alá estek. Ea a helyzet kiinduló pontja volt az indiai nagyipari munkástömegek forradalmi erjedésének, amely az imperialista világháború után bekövetkezett. 1920 után a forradalmi helyzet, az áresés, a nagyipari munkásság szervezkedése, a munkaerővel üzött rablógazdálkodás fenn nem tarthatása, az ipari tartalékhadsereg fokozódó nyomása ellenére is, ai reálbérek emelkedésére vezetett, amelyek 1926-ra az 1895-ös színvonal fölé emelkedtek 26%-al. Ekkor a nyers napi átlagbér a tanult férfimunkásoknál 2 P., a tanult nőmunkásoknál és a tanulatlan férfimunkásoknál 1 P.-t tett ki.


A reálbéreknek ez a fejlődése a béralakulást oly gyarmati országban ábrázolja, amelyben a munkásság bére a fizikai minimum színvonalán van s amelyben az ipari tartalékhadsereg nyomása a munkabérekre folyton fokozódik. Szemléltetően megmutatja, hogy a munkabér és a tényezői között fentálló viszony egyáltalában nem merev. A reálbérek — habár csak átmenetileg — lesülyedhettek a korábban még fizikai minimum számába jövő színvonal alá is és emelkedhettek, az ipari tartalékhadsereg növekvő nyomása ellenére is, a forradalmi helyzet, a munkásság szervezkedése és az áresés következtében.


 




















Év


1880


1914


1920


A tanult munkások névleges bérindexe


100


114.5


120


A tanulatlan munkások névleges bérindexe


100


106.5


109


 


A tanult munkások névleges bérindexe a tanulatlan munkások névleges bérindexéhez viszonyítva: .


 






















Ev


 


 


1880 1914 1920


Tanult


munkások


100


107


110


Tanulatlan


munkások


100


100


100


 


Látjuk, hogy a tanult munkások névleges bére gyorsabban emelkedik, mint a tanulatlan munkásoké, anyagi életszínvonaluk különbözősége növekedőben van. Ez a helyzet ellentétben áll az újabb európai munkabérfejlődéssel. Oka az, hogy a gyarmati országokban a szakképzett munkaerő, amelynek alkalmazását a nagyipari fejlődés szükségessé teszi, ritka. A tanult és tanulatlan munkások bére között létrejövő ollóban a gyarmati munkásarisztokrácia kialakulásának egyik tényezőjét láthatjuk. Láttuk, hogy 1926-ban a tanult férfimunkások napi bére már kétszeresét tette ki a tanult nőmunkások és a tanulatlan férfimunkások napibérének. Ezek a tények anyagi alapot szolgáltatnak a gyarmati szociálreformizmus kifejlődéséhez.


 


Vissza az oldal tetejére