FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

Igában


Naoshi Tokunaga

 


A regény (A naptalan ucca), amelyből az alább következő önálló részletet vettük, egyik legjellemzőbb terméke az új japán irodalomnak. A regény annak a nagy sztrájknak a művészi története, amit Tokió legnagyobb nyomdavállalatának munkásai 1926-ban folytattak. A regény szerzője, mint nyomdász, aktiv szereplője volt a sztrájknak.


Takagit és Nakait a sztrájkvezetőség és Odát a radikális szakszervezetek részéről a rendőrfőnökségre kérték. Az első emeleten levő vendégszobába vezették őket. Az épületet, amihez csak keserű emlékek fűződtek, elbámulva ismerték meg egy egészen új oldalról: zöld alapon sárga virágmintával díszített puha szőnyegek csiklandozták elszaggatott cipőik talpait.


A politikai rendőrség főnöke tüstént megjelenik, mondta a hivatalnok, aki bevezette őket. Takagi emlékezett, hogy ennek a rendőrnek az arcát már látta valahol, talán ez szedte le egyszer a rendőrségi autóról és szállitotta egy más, kevésbé kellemes zugába ennek az épületnek. Egy szolga teát szolgált föl.


— Ez az ugynevezett magasabb politika, — mosolygott Oda és leült egy székre.


   Nagyszerű, — mondta mosolygó arccal, ami a munkásokat még bizalmatlanabbá tette, a politikai rendőrség feje, aki a munkásosztály vezetőjével belépett. — Kérem foglaljanak helyet. De itt meglehetősen hideg van, nem ülünk inkább a kályhához? — mosolygott ismét a főnök Takagi és Nakai felé, akik még mindig álltak. Elléptek az, asztaltól, Oda a középen ült, a főnök szép, tekintélyes szakállával s a munkásosztály vezetője ravasz szemekkel és hegyes orral, előttük. A munkások fontolgatták, hogy a két férfi milyen érvekkel válaszol azokra a határozatokra, amiket a szakszervezeti irodában Watamasával és Hagimurával közösen állapítottak meg.


   Szándékukban áll valamely módon a társasággal megegyezni? — kezdte a munkáshivatal vezetője. A nem hivatalos megbeszélés pontosan úgy kezdődött, ahogy a munkások elképzelték.


   Természetes, hogy igen, ha a társaság őszinte szándékot mutat, — válaszolta Oda nyíltan.


   Félreértések elkerülése végett szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ez a megbeszélés teljesen kivül áll hivatalos funkciómon s én csak mint egyszerű magánember vagyok jelen.


Jóllehet a szobában a kályha vörösen izzott, a jelenlevők között az atmoszféra hideg volt.


   Ó, Oda ur, Ön tényleg jelentékeny ember lett, — haha. — A főnök, aki eddig hallgatott, ezeket a szavakat a legkevésbé sem természetes mosollyal kisérte. Az atmoszférát akarta csupán valamivel kedvezőbbé tenni.


   Hogyan, hisz ön is egész kiváló karriert csinált, — nevetett Oda önkénytelenül nagy szájával. Micsoda komikus találkozás! Épp ezzel az emberrel kapcsolatban voltak Odának meglehetősen rossz emlékei: akkoriban még rendőrhadnagy volt Osakában. Azután gyakran hallottak egymásról a front különböző oldalain, de így szemtől-szemben ezalatt a nyolc év alatt nem találkoztak.


   Akkoriban meglehetősen megkínzott engem. A főnök megpróbált engesztelően mosolyogni.


Oda ennél a beszélgetésnél is tanujelét adta nagy szivének, aminek az Osakabeli munkások közti rendkívül népszerűségét és vezetőképességének akadálytalan érvényesítését köszönhette.


  Most is alaposan bemártott bennünket Oda ur, s egy szuró tekintet érte Oda nyugodtan mosolygó arcát. Ezen az arcon azonban, amely ragyogott az utolsó idők harcaitól, nem volt tapasztalható semmi hatás. Az alatt az idő alatt, amely alatt a főnök karriert csinált, Oda is „jelentékeny ember” lett.


   Ne tréfáljon kérem, minket kényszeritenek arra, hogy védekezzünk, ha már kihívtak bennünket erre a harcra.


Ez volt az igazság. A nyil, amit a rendőrfőnök kilőtt, követ ért és hatás nélkül pattant vissza.


   Igen... De az a Oji-féle papirgyári história pár nappal ezelőtt... Ez nem az önök narancsára történt?


Ssst... Ennek a nyílnak Oda legérzékenyebb pontjára kellett volna hullani. A munkásosztály vezetőiének apró szemei megkiséreltek Oda pofacsontjainak durva vonalai mögött, melyek oly jellemzőek a nyugat japáni férfiakra, valamit felfedezni.


   Hahaha, nem rossz. Önök tehát mindent ránk akarnak hárítani? válaszolta Oda megelégedetten, a rendőrfőnök azonban most hideg maradt és összehúzott ajkakkal hűvösen vigyorgott. A jeges levegő ismét érezhető volt a szobában.


  Nos, — s a vendéglátó minden átmenet nélkül megváltoztatta a témát, — ha szándékukban áll megegyezni, mit szólnának ahhoz, ha mi készek volnánk a közvetítésre...?


A munkások egymásra néztek; ez tehát a lényeg, amiért hivatták őket.


  Rajtunk kivül megjelenik még egy ur, a belügyminisztérium titkára, Matsukawa, természetesen szintén privátim. — S a munkás osztály vezetője még hozzátette: — higyjék el, hogy részünkről mindez csupán abból a nagy együttérzésből kifolyólag történik, amit önökkel szemben érzünk.


Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés. A három munkás gondolkodott, arcuk azonban hideg maradt. A szándék nyilvánvaló volt. Látható volt, hogy ezek az emberek a kormány zsinórjaira mozognak, jóllehet mindent megtesznek arra, hogy magánszemélyekként lépjenek föl.


 Beleegyezését adta már a társaság ehhez a javaslathoz? — kérdezte Takagi.


 Hm... hivatalosan még nem, de én már tudom a döntést. — A politikai rendőrség főnöke felfujta magát és pöffesztette a kövér hasát, a három munkás azonban mozdulatlan arccal ült.


 Ugy gondolom, hogy az önök számára is nagyon kivánatos, hogy ez a sztrájk a lehető leghamarabb megszűnjék s az állam rendjének és nyugalmának szempontjából kifolyólag mi is... kívánjuk... Az önök ellenfele... — A főnök az utolsó szavakat elhúzta, mert még hozzáakarta tenni,... hatalmas kapitalisták.


A három munkás fején keresztül az járt, hogy ennek a beszélgetésnek a szavai mögött milyen világosan látható az egész pompás társadalmi rend.


Egy kis idő múlva Oda szólalt meg:


    Ha ebben a tekintetben bizhatunk önökben, akkor véleményem szerint a következő feltételeket kell teljesíteni: visszafogadása minden elbocsájtottnak, a sztrájkköltségek megtérítése. Miközben ezeket mondta végtelen gyász töltötte el, hogy a nagy sztrájk, amely annyi áldozatot követelt, ily feltétlen behódolással kell, hogy végződjék.


    Ó, kérem ne ugrassanak bolhát a fülükbe, ne követeljenek túl sokat... Azokon az embereken, akiket már elbocsájtottak, ezeken már nincs mit segíteni.


A három munkást mintha főbe kólintották volna. A rendőrfőnöknek ezek a szavai a saját koponyájából jöttek? A hideg borzongás mint valami borotvapenge futott végig a hátukon:


   Ha minden sztrájkolót elbocsájtanak, akkor harcolunk az el éhezésig.


Mind a hárman úgy érezték, hogy nadrágszijjaikat még szükebbre kell húzni s a többieknek is velük együtt. A szavak itt már nem használnak. Nem érdemes ezt a helyzetet tovább titkolni.


   Ó, kérem, nem történik ez olyan egyszerűen, ugy-e bár. Minden esetre... — kezdte ismét a munkahivatal vezetője, mégegyszer kísérletet téve a három munkás megnyugtatására — mi egy kis ügyességgel még eltolhatjuk a dolgot.


A három munkás kimeresztette a szemét, hallgatagon felálltak s egy kis idő mulva megszólaltak:


   No, majd megfontoljuk.


Ez, sokkal élesebb visszautasítás volt, mint a sima nem. A rendőrfőnök hátra tolta a székét s most nyíltan mutatta ellenséges magatartását:


   Ugy... megfontolják... Hm... Ez is szép!


Ezek voltak az utolsó szavak; a három munkás minden köszönés nélkül távozott.


Amikor a laptudósítók szobája előtt elhaladtak, az ujságírók úgy ugrottak elő, mint a mókusok:


   Mi történt? Befejeződik a sztrájk a rendőrfőnök közvetítésére? Oda rosszkedvűen rázta a fejét. Kint éles szél fütyült és hajtotta a hármat a villamosmegálló felé.


*


A Senkawa csatorna vize befagyott.


Fekete jég fagyott táblákba és darabokba egymásra. A tavaszi esőzésekig, amely szakadatlanul két nap, két éjszaka tart s a napnélküli ucca minden konyháját, klozettjét és padlóját elárasztja, nem olvad föl a jég.


„A napnélküli ucca” a hidegtől és az éhségtől teljesen megmerevedett. Az óriási gyár, mely vörös tégláival olyan, mint valami fegyház, sulyos, nagy vaskapujával még mindig zárva. A magánspiclik és üzemi huligánok által kisért sztrájktörők óvatosan és félénken, mint az egerek, még mindig a kis vészkijáratokon és a kerítés résein keresztül mennek a gyárba. A sztrájktörőket, mint az árut szállítják teherautókon a gyár elé. Nagyrészük szalmán a gyárban alszik.


A kinti nyugtalan hangulat legkisebb mozgása, amelyre a vastag téglafalakon keresztül lestek, nyugtalanította a sztrájktörőket.


Ha a társaságot ebben a sztrájkban legyőzik, ez a halált jelenti számukra. Az álló rotációs-gépek közt suttogtak egymással.


   A társaság minden feltétel nélkül engedni akar, mondta egy sztrájktörő ijedt szemekkel.


   Azt hallottam, hogy a belügyminisztérium a rendőrfőnökség révén közvetít.


Először hárman állottak, azután még öten csatlakoztak hozzájuk. Szivükben mélyen vert a szemrehányás kollégáik elárulásáért, akiknek élet-halálra fölesküdték a velük való küzdelmet s ez az önvád, mint félelem kúszott a rossz fogaktól elcsufitott arcukra.


A poros, különben elvtársaiktól kiszolgált gépek úgy hatottak most rájuk, mint valami bősz, dühödt szörnyetegek.


A reggeli lapokban az a hir állt, hogy a sztrájk vezetőit a rendőrfőnök a helyzet megbeszélése végett magához kérte s ezek magasratartott fővel hagyták el a rendőrséget. A bizonytalanság feltartotta munkájukban. A rossz lelkiismeret nem hagyta nyugton őket. Nem tudtak megmaradni a helyükön.


Azi emberek nem biztak már mestereikben s csillapítása kísérleteiknek most már nem hittek.


Az egyik rotációs gép zümmögése megszűnt. A betűszedők félredobták vinklieiket és otthagyták a szedőszekrényeket; a sarokba verődtek össze s nyugtalanul lobogó szemekkel néztek körül.


Éjjel kiszökött egy munkás a gyárból, azután kettő, három...


A szalmán félősen bújtak össze a munkásnők és sírtak. Az üres, fűtetlen gyárteremben a hírek fenyegető vihara rendesett.


   Hallottad?... tegnap a gyárőrség megölte Sato urat.


Matsumoto mestert, a negyedik teremből a csatornába dobták. Most a gyári kórházban fekszik.


A rotációs gépek üresen futottak. A Thompson-féle öntőgép munkás-lányai süketek voltak a hirektől.


   Hallottad, a sztrájkolók már holnap felveszik a munkát!?


A hirek az első teremből a másodikba, a rotációs nyomda harmadik osztályáról a véső terembe, a Mile osztályból a Flach-nyomdába, a szedőtermekből a galvanozó osztályba, a fényképező terembe, a javitó műhelyekbe, az öntődékbe, ide-oda futottak az elektromos áram gyorsaságával s egyre dagadtak.


Minden hirt egy spontán egymásrataláló csoport beszélt meg. Hárman, öten, tizen surrantak ki a termekből, végül körülbelül háromszázan összegyűltek a rotációs gépteremben.


   Mi lesz velünk? Halljátok, mi...


   Mit akarnak velünk?


Veszekedtek, kiabáltak, kerengtek. A munkásnők és ifjúmunkások egy része már sírt. A mesterek és előmunkások elbújtak, hogy a fenyegető veszély elől kitérjenek.


   Elő a felelősekkel! Aki elárult bennünket, azt hozzátok ide! Hangulatuk úgy kergette őket egyik hirről a másikra, mint a börzén.


   Most már a végnél tartunk! Menjünk az irodába. A legbeijedtebbek egyike felrobbantotta a bombát:


   Igen, ez a helyes. Elő, a gyárigazgatóval!


Mint a rongyok, amiket a vihar maga előtt kavar, rontottak az iroda épületbe.


   Hogyan? Az igazgató nincs itt?


   Akkor küldjetek egy másikat, aki megtudja magyarázni, hogy hogy áll a helyzet.


Az iroda ajtaján betódultak. A rendezetlen irodában, amely olyan volt, mint valami bukott képviselő választási irodája, lármáztak, tolongtak, kiabáltak össze-vissza.


   Csend kérem. Cseeend! lépett az ujonnan beállított karcsu igazgató a felizgatott emberek elé.


   Uraim, nyugodjanak meg, nem igaz abból semmi, hogy a sztrájkolók ismét a gyárba jönnek, csak tárgyalunk, a hír azonban hazug.


A sztrájktörők azonban már csak a saját félelmükre s annak az ezer kollégának a sötét arcára gondoltak, akik holnap nagy menetben bevonulnak a gyárba...


   Gondoskodjék afelől, hogy nekünk semmi bajunk se történjen ...!


   Esküdjön meg, hogy mindegyikünk ezer yent kap, ha elbocsájtanak bennünket.


Az igazgató megnyugtató hangját már nem is hallották.


   Adjon mindegyikünk védelmére egy rendőrt.


Nagyon komoly volt a helyzet. Halálosan komoly. Ugy vették körül az igazgatót, mint az éhes bögölyök a kutyát.


   Arra kényszeritettek bennünket, hogy árulást kövessünk el. Ha
most védelem nélkül hagynak, megöljük magukat.


Az igazgató bizonytalan volt. A hír ugyanis nem volt csalás. A belügyminisztérium tényleg beavatkozott s jóllehet Okawa, a társaság feje még nyakasan védekezett, nem lehetett tudni, mikor változtatja meg az elhatározását. Az igazgató számára Okawa abszolut uralkodó és korlátlan kényur volt, ebben a pillanatban azonban ezek a rongyosok is. A kettő közt állt beékelve.


   Jó, jó, majd meglátjuk, hogy a legcélszerübben hogy´ lehet arangeálni... — válaszolta és azon fáradozott, hogy bölcsnek és nyugodtnak lássék.


   Célszerűen... arangeálni... ezzel nem történt semmi. Adjon írásbeli nyilatkozatot.


Leszaggatták a kabátját s nem hagyták békiben. Az igazgató szemei forogtak.


   De, uraim, ennek nincs semmi értelme... Ha valami irást adok... Mit akarnak?... Hisz engem is elbocsájtanak...


Ez történne vele akkor is, ha Okawa megváltoztatja a határozatát és akkor is, ha a sztrájkolók fele tér vissza a gyárba


   Igaz, hogy igazgató vagyok, de az én jogaim és részvényeim csak papiron vannak. A társaság majd minden részvénye Okawa uré. Én szintén csak egy alkalmazott vagyok.


Tekintélyét és méltóságát már nem tudta fentartani.


   Ne hazudjon!


A sztrájktörők, akik az elvtársaikat árulták el, nem akartak hinni neki.


   De igen, ez így van, ez a tiszta igazság.


Az eloszthatatlan gyász és kétségbeesés: feneketlen szakadéka nyilt meg a lábaik alatt.


   Akkor... mi történjen velünk?


   Kihez forduljunk?


Gyorsan akarták még az előbb megragadni ezt a végső menedéket, az igazgatót. Hiába. A csalóka reménynek már nem az a képe, mint az előbb. Megragadták az egyik üzemi huligánt, úgy, ahogy a vizbefuló a szalmaszálat.


   Uram, mit tegyünk?


A kecskeszakálú férfi, botját egyik kezéből zavartan a másikba téve, mondta az üres levegőbe:


   Hogy tudhatom én azt?


Ugyanolyan napszámos volt, mint ők. Mindennap másvalahol volt alkalmazásban.


 


Vissza az oldal tetejére