FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

A dilettantizmus csődje ‚Äď a dilettantizmus feltörése


Kálmán József

 


Olyan időket élünk, amikor mindenki dilettáns, aki valamivel foglalkozik: a szó nemes értelmében vett dilettáns, ami egyben azt is jelenti, hogy felelősége tudatában rendes, becsületes munkát szállit. Hát akkor miben különbözik ez a szakszerűtől? Hajszál-eltérések rajzolják ki a választó vonalat. A szakszerű lehet giccs, lehet blöff, lehet zsonglőrösködés. Csak egy nem lehet: őszinte megnyilatkozás az egyszerűség köntösében. Ravaszság és csináltság, — ez a szakszerűség. Egyszerűség és őszinteség, — ez a dilettantizmus! Mondjak példákat? Itt van kéznél az irodalom. Az író, aki írástudó kasztszelleme teljes fegyverzetében (a tudatlansága az, amelyik állig gombolkozik be), glóriájának parádés megmutatkozásával csábítja a laikus közönséget, kinek akkor tetszik igazán, ha minél díszesebb. Előkelő nyelv és finommivű forma. Pontos szerkezet és kitűnő technika. Kiváló keritők e tulajdonságok s az ingadozó világnézetűeket könnyen elbódítják. De hogy a határozottabbja is felül nekik, ennek különös titka lehet! Mi az oka annak, ha a szociális érzésűek is érdektelenséget követelnek a művészi terméktől? Miért állítanak szobrot bálvány-eszményüknek: az emberinek? Hiszen e fogalom keretei elmosódnak s határozatlansága, ködössége szándékos, annyiféle zűrzavart gyümöszölnek belé. Nem lehet másképpen: a szociális öntudat emelkedő görbéjét pontról-pontra a polgári dekadencia fásult szelleme üli meg. A lefelé lejtő polgári szellem és a felfelé törtető szocialista szemlélet keresztező pontjaikon fertőzik egymást s ez a hullaméreg rágja a virulens, egészséges szervezetet. Brilliáns, remek, tündöklő, pompázó és a többi sok társ-jelző a polgári esztétika szótárában céltudatos műfogások, mint amikor a diót aranyozzák be, mert barna darócruháján proletár eredete látszik. Míg ellenben a munkás, aki ír (mert tud írni a munkás is!) a munkás-író, a proletáríró — ez a dilettáns — az író munkás előbb dolgozik és csak azután ír s így tökéletesen független azoktól, akiknek ír s még függetlenebb azoktól, akik miatt évtizedekig nem irhatott, mert az írás szent titok volt, az a szent tűz, amit az íróvesztaszűzek őrizetére bíztak cserében az. igazság elhallgatásáért. A bányák foglyai és a vaskohók önkéntes fegyencei a vasdaruk szolgái és a silosok begörbedő hátú megrendszabályozottjai az istállók trágyaszagában pácolt cselédek s a földek ólomsúlyú göröngyeit hempergető rabok mind feleszméltek. Mind felismerte, hogy aki az élet szépségeiről prédikál; pénzért hazudik, mert ilyesmiket nem szoktak ingyen hazudni. Százszor, ezerszer is hazudnak, mert az igaságot letagadják, a valóságot lehazudják s az életet meghami sítják. Nem igaz, hogy az élet s az ő életük szép. Állati, csunya, ocsmány, sötét élet az, kutyának sem való, mert a kutya is élőlény. Feleszméltek és igazságuk tudatában előbb bátortalan makogás, gyenge hangu dadogás szakadt ki belőlük. Majd azután erős tüdők hangosan fuvó, zörgő indulója: kemény és támadó. Ez a proletárírók hangskálája s egyben az irodalom dilettantizmusa is. Ne értsük egymást félre. Ha ma még nem haladta meg, de viszont semmivel sem jelentéktelenebb ez. az irodalom a művészies burzsoá hangszerelésnél. Nem mesterség, nem szakma. De az időtöltésnél több és értékesebb a játéknál, amit a polgári művészet jelent. Dilettantizmus, de a. dilettantizmusnak az a foka, ahová érős energiák, érett akaratok juthatnak csak fel. És ezzel egyuttal a dilettantizmus is elbukott. Elbukott, mint romantikus játékszer, mint az unatkozó jólét szórakoztató szerszáma. A dilettantizmus polgári egyvelege meghalt, de életre kelt egy új fajta dilettantizmus, az, amelyik akadémiai és egyetemi rangfokozatokat lefitymálva utat tört a termékeny képességeknek. Meghalt vele a zseni is, aki alighanem sohasem is élt és életre támadt a tehetség, ami mindenkiben él. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére