FŇĎoldal

Korunk 1932 Március

Az idegáramok


Schmiedt Ferenc

 


Hogy az idegfolyamatok elektromos jelenségekkel kapcsolatosak, ezt a fiziológia már rég tudja. Ha az inger az ideg hosszában végigfut, ugy az idegek elektromos állapotának egy tipikus változása kiséri: az ideg hosszában minden pont abban a pillanatban, amikor az inger éri egy rendkivüli kis időre elektromosan negativ az inger által nem érintett-helyekkel szemben. Ha az ideg két, egymástól megfelelő távolságba levő helyére két, egymással, összeköttetésben álló elektródot helyezünk, ugy amint az inger az egyik elektródot éri, az összekötő vezetékben egy rövid ideig tartó elektromos áram jelentkezik; ezt nevezik az ideg „cselekvési” áramának. Ha az áramkörbe egy galvanómétert kapcsolunk, ugy ez jelzi az áramot. Mivel a cselekvési áram elektromos ereje a Volt ezredrésze, ezért a regisztrálására nagyon finom apparátus szükséges. A fiziológusok között pár ilyen apparátus van használatban. Az utóbbi években különösen az angol fiziológus, Adrian és munkatársai vették ezzel a módszerrel a természetes idegfolyamatok cselekvési áramát behatóan vizsgálat alá. A legszembetűnőbb vizsgálataik közben az egymásra következő cselekvési áramok periodicitása volt. A megállapitott periódusok általában tiz és kétszáz között feküdtek percenként s Adrian némely kísérleti támaszpontot kapott ahhoz a felfogáshoz, hogy a cselekvési áramok ritmikussága az ingerforrás intenzitásában, illetve az ingerben tükröződik. Minél erősebb az ingerforrás, annál magasabb az inger frekvenciája s minél magasabb az inger frekvenciája, annál erősebb az inger következménye. Mindezek mellett azonban teljesen figyelmen kivül marad az a kérdés, hogy a cselekvési áram mily mértékben kapcsolatos a tulajdonképpeni idegfolyamattal. Egynémely magyarázó az idegfolyamatot azonosnak veszi „az idegárammal, mások viszont csak az idegfolyamat egy korántsem jellemző, kísérőt jelenségének tekinti, hasonlóan a kémiai reakciók következményekép fellépő melegszerüséghez, a középen azoknak a vélenye áll, akik bár nem az idegfolyamat magvának, de mégis hű másolatának tekintik a cselekvési áramot. Az eddig ismeretes tények nem hoztak döntést a különböző felfogások között.


Körülbelűl ez volt a helyzet, amig nem lépett fel két amerikai kutató, fel tünéstkeltő eredményeivel. C. G. Wever és Ch. W. Bray Princeton egyetem fiziológiai intézetének kutatói a hallóidegek jelenségeinek Vizsgálatát tűzték ki feladatni hallás közben. Gondolatmenetük a következő volt: valamely hang magasságát fizikailag rezgési frekvenciájuk adja; a normális A például 435 rezgés által jön létre per szekundum. Ugyanennyi rezgés éri a hang felvételére szolgáló érzékszervet a fül belsejében. Vajjon azt jelenti ez, hogy ugyanannyi idegrezgéssé változik át s igy az agyhoz továbbvezetett inger frekvenciája egyszerüen az idegforrás frekvenciájával egyenlő? Feltételezve, hogy így van, s feltételezve továbbá, hogy az ideginger frekvenciáját az őt kisérő cselekvési áramok frekvenciája hűségesen visszaadja, akkor például ha a fülben egy normális A hangzik, akkor a hallóideg által levezetett cselekvési áramok frekvenciája mindig 435 per szekundum? S végül ha ezeket az áramokat elektromagnetikus uton egy hangerősítő révén ismét mehanikus folyamatokká változtatjuk, úgy a fülbemondott normális A-nak változatlanul normális A-ként kell a hangerősítőben megszólalnia? Erre a gondolatmenetre építették Wever és. Bray a modern fiziológia egyik legmerészebb kísérletét. És pedig: — egy narkotizált macskára két, az elektromos áram vezetésére szolgáló elektródot helyeztek, egyet a hallóidegén, egyet pedig neutrális helyén. Az elektródok egy körülbelül húsz méter hosszú, izolált kábelvezetékkel összeköttetésben álltak egy másik, hangbiztos szobában felállított detektor- és hangerősítő készülékkel. Ezek a készülékek a felvett hullámokat százezerszeresen tudták növelni s a hangszóróban a rezgésszámoknak megfelelő frekvenciával átváltoztatni. A kísérlet eredménye: ha valaki a macskának egy hangot mondott a. fülébe, ugy a detektoros szobában ugyanez a hang szólalt meg a hangszórón. Igazoltnak tűnt, hogy a megindult idegfolyamat, hűségesen megtartja az izgató ingerfolyamat jelenségeit, beigazolódott, hogy a cselekvési áram az ingerfolyamat jeleit viszi magával ugyannyira, hogy a cselekvési áramból az eredeti ingerfolyamat — hogy ugymondjuk — rekonstruálható. De nem csak egyszerű hangok, hanem kimondott szavak, is felismerhetően adódtak vissza. Természetesen a kísérleteket a legpontosabban végezték. A hatás elmaradt ha az állat kimúlt, vagy a hangfelvevő készülék a belső fülben szétrombolódott; világosan igazolta ez, hogy biológiai folyamatról s nem valamely elektromos kísérőjelenségről van szó.


Természetesen nem meglepő, hogy a fiziológusok legnagyobb része szkepszissel fogadta ezeket a megállapításokat. Igy például Adrian, aki a kísérleteket ugyan ezzel az eredménnyel megismételte, úgy vélekedik, hogy a szóbanforgó áramok nem idegáramok, hanem a mechanikus rezgések mikrofónszerü hatása révén keletkeznek a belső fülben, a tulajdonképpeni ingerfolyamathoz tehát semmi közük. Kétségtelenül az amerikai kutatók kísérletének a megítélésekor óvatossággal kell eljárni, hiszen ha tényleg igazuk van, úgy ez alapvető jelentőségű az ideg és agytörténésekről való felfogásunkban. A bostoni Hervard egyetemen megismételt újabb kísérletek Wever és Bray kísérleteit a lényegben teljesen igazolták. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére