Korunk 1932 Február.

Két világ könyvei


F√°bry Zolt√°n

 


A kirakatok tele vannak Oroszországról szóló könyvekkel. Az új, a változás mégis csak érdekli az embereket. De mért csak Oroszország? Mért nem a szintén „változást” és „forradalmat” ujongó fasizmus, mért nem Mussolini Olaszországa? Olaszországnak nagy az idegenforgalma, de ez nem Mussolini érdeme. A snobok, németek és nászutasok Itáliája örök. Az idegen nem a fasizmusra kíváncsi, ha pedig mégis ki akarná elégíteni ebbeli kívánságát, akkor meglátná a nagy semmit a nagy gesztusok mögött. Aki ma Olaszországról ír, annak álarcot kell rántani. Egyetlen egy ember próbálta meg eddig: Alfred Kurella (Mussolini ohne Maske — Neuer Deutscher Verlag, Berlin) és ez az egyetlen könyv feleslegessé tesz minden mást, mert egész munkát végzett. — A fasizmus nem más, mint az osztályellentétek áthidalása, Kurellának tehát meg kellett mutatni, hogy milyen osztályérdeket szolgál ép ezért a fasizmus. Az álarcrántó kérdés: mit hozott a fasizmus a munkásosztálynak? Kurella nem kéjutazó, ő jól ismeri az olasz munkásmozgalmakat, tudja, mit hol kell megnézni és megmutatni. Mussolini mindenben kihangsulyozza a fasizmus agrárjellegét és Kurella könyvében mégis a parasztok nyögnek a legjobban és Gergely Sándor regényénél is döbbenetesebb valóságban áll mindenütt az „embervásár.” A fasizmus a városi középosztály egy részét mozgósítja a nagytőke érdekében és már csak ezért is kell, hogy a paraszt-kérdést teljesen elhanyagolja. Kurella analógiát keres, de viszsza kell tapogatóznia a középkorba, a cári Oroszországba, vagy Kinába, mert az olasz agrárkérdés csak ilyen anachronizmusokkal hasonlítható össze. Oroszországban a kollektív gazdálkodás rohama minden mást elseper, Olaszországban ugyanakkor a legteljesebb kizsákmányolás, a középkori feles gazdálkodás: üli diadalát. A föld tulajdonosa minden munka, minden kockázat nélkül vágja zsebre a mások által megverejtékezett terméshozadék felét. A szegény félbérlő csak úgy tud kijönni, ha nagy családdal dolgozik, mert idegen munkaerőt nem bir fizetni. Az olasz népesedési politika kutyája ép azért itt van eltemetve és csak ha ezt tudjuk, értjük meg, hogy miért küzd a szántén nagybirtokos egyház tűzzel-vassal az abortus paragrafusok ellen. Ha a család kevésnek bizonyul, a félbérlő nem képes idegen munkaerőt felfogadni, gyerekeket vesz maga mellé: rabszolgákat adoptál, de persze ilyen országosméretű gyermekkizsákmányolás ellen senki sem tiltakozik, Európa humanistái még ma is csak a polgárháborúk orosz besprizorniait látják. Az ipari proletáriátusnak a fasizmus az államilag szankcionált bérredukciót jelenti. Aki tiltakozik — börtönt kap. Nem hónapokat, de éveket. Aki nem akarja elfelejteni Kurella könyvét, az olvassa el a szicíliai kénbányákról írt fejezetét: a gyerekpoklot és rögtön utána a fasizmus pártéletét taglaló fejezetet: a pártparaziták földi paradicsomát. Ha elolvasta, akkor nem hiszem, hogy továbbra is elhinné a Szász Zoltánok és egyéb százszor bölcsek meséjét, mely szerint „a fasizmus és a bolsevizmus egy kutya.” Kurella egész munkát végzett: az álarc lehullott. Csak oda kell nézni odafordítani az emberek szemét, hogy a kisértet vigyorgó halálkoponyája ne ijeszthessen többé.


Európa közepén a legteljesebb középkor, mint az új idők vívmánya és Ázsia szélén: az összehasonlíthatatlan, a valóban új. Ha egy Oroszországról szóló könyvet lapozunk fel: mintha ablakot nyitottunk volna, szinte fizikailag érezni a szél, a más élet berontását. És az sem véletlen, hogy majdnem mindegyik könyv előszavában ott van a tehetetlen bocsánatkérés: a tudat, hogy a könyv már megírása pillanatában elvesztette aktualitását. Miért? Frida Rubiner könyve (Der grosse Strom Verlag für Literatur u. Politik Berlin) előszavában így felel: „Mert nincs a világnak még egy országa, amelyben olyan gyorsan és alaposan változna minden, mint a forradalom országában. A cári idők rabszolgatempóját felváltotta a forradalmi tempó.” Könyve alcímében hordozza lényegét: Eine unromantische Wolgafahrt. A tinglitangli sláger, a hazug orosz romantika Volga-Volgája gramafonrecsegéssé törpül a szürke mai valóság emberi- és munkanagysága mellett. Feledhetetlen utazás, mert új utazás, eddig sohse volt meglátás: emberek, földek, tájak új felfedezése, az örök refrén mindenben: mintha most kelt volna először a nap. A nóták Volgájából már nincsen itt semmi, az új munka gigantikus cement- és vasóriásai új éneket dalolnak, mert új valóságot jelentenek: a kulák morogva, acsarkodva huzódik a háttérbe, a tolsztojánus ájult emberségét felőrli a munka harci ritmusa, a nagy folyót, a partokat, az üzemeket pedig ellepi az ifjúság forgószele, mely döbbenetes aktivitással rombolva épít és kacagva dolgozik. Egy másik könyv, egy orvospár utinaplója (Lothar és Martha Wolf: Im freien Asien — I. A. V. Berlin) a Volgán tulra-visz minket, az exotikumok meseországába. A nagy változás a mesék és álmok honában csakugyan meseszerű. Bizonyiték kell? Egyetlen egy adalékot ragadunk ki a könyv statisztikahalmazából: Kirgisistan számsorait. Kirgisistannak a forradalom előtt volt 6 kórháza ázsiai állapotokkal, 15 orvossal és 100 ággyal. 1930-ban: 38 kórház 307 orvossal, 1014 ággyal és 5 szanatóriummal. Iskolaügyek: azelőtt volt 70 iskolája 4 ezer tanulóval, ma 596 iskola 58 ezer tanulóval, azonkívül 1 munkásegyetem. A könyvben rengeteg kép is van (Frida Rubinerében is)..Egy kép megállítja az embert. Gyapotszüret. Munka és csupa mosolygás. Ez a mosolygás, ez az öröm, ez a munka eddig ismeretlen volt. Élő képeken, allegóriákon lehetett csak látni azt, ami itt valóság: a munka megtalált örömét, a kizsákmányolástól felszabadult munka szépségét, a kacagva dolgozást, a munka szociális tudatát. Ezt a képet át kellett volna menteni abba a nagyszerű képeskönyvbe, amit Gl√äser, Weiskopf és Kurella adtak ki: Der Staat ohne Arbeitslose (G. Kiepenheuer, Berlin). Ez a könyv nemcsak a szocializmus döntő győzelmét dokumentálja aia ötéves terv eredményeinek felmutatásával, de maga is döntő győzelem a szociális öntudatositás frontján. A kibicsaklott kapitalista rend sajtókulijai beszélhetnek akármit, ezek a képek szépségükkel, erejükkel, fiatalságukkal halálra kacagnak minden hazugságot. És ez a kacagás, ez a munkadiadal, egyszerűen: a munkalehetőség, ez az egész könyv beledobva a mi munkanélküli világunkba — kell, hogy hasson, kell, hogy gondolkoztassom és szemet nyisson. Hogy a képek még jobban beszélhessenek, egyszerűen meg kéne csinálni a munkanélküliség képeskönyvét, a mai Európa képeskönyvét, a kapitalizmus képeskönyvét : az éhségmarsok csizmaritmusát, a szétvert tüntetők, a munkanélküliség, a nyomor sohse volt; premier plan képét. A szociális építés munkadiadalát a kapitalista munkaképtelenség huzhatja csak alá százszázalékosan. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére | |