Korunk 1932 Február.

A tizenkettedik óra divata


Bolyai Zolt√°n

 


Most a 12. óra, a kísértetek órája a divatos. Magyarul gróf Károlyi Imre kiáltotta el a nyáron. Németül, angolul már legalább egy esztendeje fujják, napról-napra azok a könyvek, melyek a kapitalizmus vég-órájáról irnak.


Természetesen, felfedezték, hogy lehetetlen a krizist letagadni. A közvélemény csinálói tehát elhatározták, hogy kiszolgálják az elégedetleneket. Az égre festik a napok rémségét, de ugyanakkor még ijesztőbb képet festenek arról, ami ezt a krizist megoldaná. Valamennyi Prof. Bonn szavait ismétli számos változatban: „ha a kapitalizmus nem képes...” S a tizenkettedik óra ijesztően kirajzolt sötétségében végül előcsempészik Mussolinit vagy Adolf Hitlert. Hogy a kapitalizmus mégis képes legyen...


*


Típusa a tizenkettedik óra e halált és hajnalt hirdető madarainak Ferdinand Fried, (Das Ende des Kapitalismus. Diderichs Verlag.) akinek az ideológiájában talán a legszemléltetőbben tükröződik, (hogy az ő kifejezéseit használjuk): a „szellemiség zavara” s a „lélek lázadása.”


De miket is mond tulajdonképpen?


A kapitalizmus írja Ferdinand Fried — körülbelül százéves. Fejlődésének a technika és a nagy emberek voltak a hajtóerői. Imponáló fejlődésébe azonban 1870 óta megmerevedés állott be. Az, állam mindinkább kezdett beleszólni a gazdálkodásba. Ma az a helyzet, hogy az ipari forradalom leizárult, a gazdaság technikai fölszerelése befejeződött. Döntő jelentőségű találmányok már nem várhatók. A kapitalista gazdálkodás alapvető elvét, a szabadversenyt feladta és kötöttségekbe merevült. A kapitalizmus feladta aktivitását. Megöregedett...


Ferdinand Fried megállapításainak a tarthatatlanságára szükséges volna egy egész marxista közgazdasági kurzust ideírni:. Szorítkozzunk ezért csak a lényegre.


Mi az, aminek a végéről Ferdinand Fried beszél? ő azt mondja, hogy a kapitalizmus. Igen ám, de a W. Sombart által képezett „kapitalizmus” fogalmának csak akkor van értelme, ha azt értjük alatta, amiről Marx mindig beszélt, — vagyis kapitalista termelési módot, az az profit gazdálkodást, magyarán: a munka kizsákmányolását a tőke által.


Ferdinand Fried azonban érthető okból elmulasztja a tőke definiálását. Költői nyelvén megelégszik azzal, hogy azt mondja: a tőke a kapitalizmus egyik „fogása.” („Kniff.”)


Miután a kapitalista, termelési mód Marx által megállapított lényeges jegyei ma még teljes élességükben fennállnak, — amiről F. F. úgylátszik nem tud — az történik tehát, hogy a kapitalizmus végéről adott megrázó képe csak a kapitalizmus egy bizonyos fejlődési szakaszának, a szabadverseny-szakasznak a végét jelenti.


Ferdinand Fried ugyanannak a tévedésnek az áldozata, mint Prof. Bonn, aki, hogy kapitalizmusát megmentse, a modern monopolképződményeket külön-külön és együttvéve nem-kapitalisztikus, hanem középköri képződményeknek jelenti ki.


Hasonlóképp jár el F. F. az állammal. Sejtelme sincs pl. arról, hogy épp a jelenlegi államra döntő befolyást gyakorol a pénzoligarchia s hogy ezzel szoros összefüggésben áll a dolgozók mind élesebb kiszolgáltatottsága s azt a váratlan felfedezést teszi, hogy az állam demokratizálódásának a tökéletesedésével az állam mindinkább azonosul a tömegekkel!


Mindez; azonban hagyján. De mit mond a jelenlegi krízis? Itt azután kiderül az is, hogy még az „életközeibe” („Lebensnah”) sem lát, — legfeljebb külsőségeket. Nem is láthat mást, miután mellőzi a rendszer alapvető analízisét. Megállapítja tehát az áreséseket, a munkanélküliséget, az üzemleállásokat. Viszont mi ezeknek a jelenségeknek a magyarázata? F. Fried felteszi a kérdést és megadja a feleletet is: és pedig: sem az állam, sem az emberek, de még a „gazdálkodás” sem hibás, hanem s most őt magát idézzük: „az a pár ember, akik a gazdálkodás vezetőinek nevezik magukat s akik fizetéseiket azért húzzák, mert a gazdaságot ebbe a zsákuccába vezették.”


Ha F. F. a politikai gazdaságtannak az ábécéjével tisztában volna, akkor tudná, hogy a krízisek a korlátlan termelő erő s a korlátolt fogyasztás közti ellenmondás kifejezései. Uj találmányoktól, vagyis a termelőerők további kibontakozásától várni a krízisek megszüntet, ugyanaz, mint az ördögöt Belzebubbal kiűzni.


Persze, miután F. Fried alaposan  „megmagyarázta” a jelenlegi válság okát, felmerül előtte a kérdés, hogy mi a megoldás. Fried tudja a kapitalizmus történetéből, hogy a krízisek megoldása: a kötöttségek alól való szabadulás, az árak zuhanásszerű esése. A krízisnek ez a megoldása azonban csődöt vonna maga után. „A gazdaság nem lép erre az utra.”


Mi tehát a megoldás? — A kartellek és szakszervezetek kiépítése és beillesztése az államba s magas védővámok a „nemzeti” gazdasági „tér” körül. Autarkia. Miért? „Mert megfelel a népek irracionális kívánalmainak,” válaszol F. Fried s a német nemzeti szocialista mozgalomra utal.


A tizenkettedik óra ijedelme» énekese tehát miután számos oldalon keresztül oly apokaliptikus képet festett a kapitalizmus végéről, végül kiköt a betetőzött fasizmusnál: — a tőke törekvéséből, amelynek (hogy kizsákmányolását folytathassa) egyetlen lehetősége, hogy az állammal egybeolvadjék, egyszerűen a népek „irracionális kívánalma” lesz. Ezen a ponton derül ki azután a legvilágosabban, hogy mennyire nem érti a történelmet F. Fried. Nem ismeri a hajtóerőit. A maga és az urai zavaros („irracionális”) akaratát azonossá akarja prédikálni a nép valóságos akaratával.


A tizenkettedik óra divata a tizenkettedik óra homálya. Minervának ezek a baglyai csak huhognak... (Nagyenyed)


 


Vissza az oldal tetejére | |