FĹ‘oldal

Korunk 1932 Január

Börtönlakók és szabadon járók


Bálint László

 


Legfőbb ideje, hogy szétkiáltsuk: milyen rettentő lélekgyilkolás folyik a különböző börtönökben, fegyházakban emberjavitás cimen. Ha a mai életnek nem volna más szégyenletes velejárója, mint az emberjavitásnak az a módja, amellyel Neufeld Béla a Korunk decemberi számában foglalkozott, úgy ez is elegendő volna ahhoz, hogy a mai társadalomtól megvetéssel forduljunk el.


De ha a börtönlakó lelki szenvedéseit szembeállítjuk a „szabadon” járó ember állítólagos lelki kiegyensulyozottságával, akkor szándékunk ellenére könnyen akadhatnak olyanok, akik megfordítják a subát és azt mondják: „hát tessék jól viselkedni... nem kell lopni, csalni, sikkasztani, ölni vagy forradalmat csinálni s akkor nem kerülünk börtönbe, nem kényszerülünk fantáziabeli kielégülésre, onániára, homoszexualitásra, nem zárnak el a valóságtól és vigan élünk, amig meg nem halunk, akárcsak a hal a vízben...”


Ismétlem: a legfőbb ideje, hogy ráeszméljünk a börtönlakó lelkinyomorúságára, de — nem szabad elfelejtenünk, hogy mi sem állunk sokkal jobban, akik „szabadon” járunk. Hisz a „béke” sem egyéb, mint a háború folytatása — más eszközökkel. Ha a kapitalizmus „békéje” csakugyan Béke volna, úgy valamennyien jámbor pacifisták volnánk, de nem vagyunk azok, mert tudjuk, hogy az „arany béke” nem sokban különbözik a háborútól.


A börtönlakó lelki és szexuális nyomoruságán minden épérzékű ember megborzad, de minden társadalmi törekvésünknek a börtönreform szorgalmazásában kellene kimerülnie, ha nem tudnók, hogy tulajdonképpen mi is csak amolyan börtönlakók vagyunk, hogy az egész „szabadonjárás” csak utálatos mese, mely arra jó, hogy a társadalom őrei kezeik közt tartsanak bennünket.


Börtönlakók vagyunk mi valamennyien, csak az a különbség közöttünk, hogy nagyobbik részünknek sikerült bebeszélni, hogy „szabadon” járunk, kisebbik részünknek azonban nem sikerült és ezért ráccsal zárták el tőlünk, nehogy felvilágosíthassanak bennünket afelől, hogy tulajdonképpen mi is börtönben vagyunk.


A rácson tul levők fogsága rettenetes, de bizonyos szempontból a mienk még rosszabb. A rácson túl levők tudják, hogy foglyok, de mi még bebeszélhetjük magunknak, hogy szabadon járunk, mi még csalhatjuk magunkat.


Jézus azt mondta, hogy rosszabb az a bűnös, aki nem vétkezik, mint az a bűnös, aki vétkezik. Rosszabb az a fogság, amikor bebeszélhetjük magunknak, hogy szabadon járunk, mint az, amikor erre képtelenek vagyunk.


Nem szeretném hu félreértenének!


Nem azt akarom mondani, hogy a börtönlakóknak jobb dolguk van, mint nekünk szabadonjáróknak, hanem csak azt, hogy mi mindannyian, úgy rácsontúliak, mint rácson inneniek, ugyanazt a jármot nyögjük; hogy a családi tűzhelyhez, iskolapadhoz kötözött, intézetbe zárt pubertáló és fiatalkoru egészen hasonló szituációban van a lelki és különösen a nemi életet illetőleg, mint a börtönlakó.


A pubertáson valamennyien keresztülmentünk. A családi tűzhelyhez, iskolapadokhoz valamennyien oda voltunk kötözve, — akárcsak a börtönlakók a börtönhöz. És amikor a „szolid” családi- és „alapos” iskolai-nevelés alaposan belelökött bennünket az onániába, homoszexualitásba, kényszereszmékbe, elfásulásba „éretté”, aztán „nagykoruvá” deklaráltak bennünket. Már ki lehetett bennünket „röpülni” engedni az „életbe”, hisz a szárnyaink le voltak vágva és az „élet” pokollá változott számunkra.


Az igaz, hogy az, aki az ilyen kúrán keresztül mént a rácson túllevő életet is könnyebben viseli el, mint az, akin kevésbé fogott a nevelés; hisz annak már nem új a dolog, mindegy neki, hogy innét vagy túl a rácson. A társadalom őrei ezért nem tudják megérteni, hogy mi, rácson inneniek miért csapunk olyan nagy hűhót a rácson túliakért. Ők tudják a legjobban, hogy nem olyan nagy a különbség. Azért is ellenzik a „börtönreformot”, mert joggal félnek attól, hogy ez a kis reform a különbséget végkép eltüntethetné.


Azt hiszem, hogy maga Neufeld Béla is — legalább nagyjából — egyetért velem.


A rácson túllevők nyomorúságának el kell tűnnie, de a rácson innen levők nyomorúságának is. És a kettő együtt fog eltünni, mert mindkettőnké ugyanaz a nyomorúság.(Frankfurt)


 


Vissza az oldal tetejére