FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

A munkanélküliség a monopolkapitalizmus korában (II.)


J. S. Gorfinkel

 


A munkaerőt illetőleg a tőkeakkumuláció folyamata két ellentétes tendencia egyidejű hatásaként jelentkezik. Új tőke képződése a munkakereslet kiszélesedését tételezi föl, mert csak az ily munka képes a felhalmozott tőikét újból aktivizálni. Egyidejüleg azonban a tőke halmozódása a produktiv munkaerő emelkedését involválja a tőke organikus összetételének progressziv emelkedése következtében. Ezután kezdenek azok a befolyások érvényesülni, amelyeknek az a céljuk, hogy a termelésben már foglalkoztatott munkások egy részét fölöslegessé tegyék.


„Két tendencia keresztezi állandóan egymást: először az, amelyik a lehető legkevesebb munkával ugyanazt vagy nagyobb mennyiségű árut, ugyanannyi vagy nagyobb nettó produktummal, nettó jövedelemmel törekedik többletértéket termelni: másodszor pedig az, amely a munkások lehető legnagyobb számával, (de a lehető legkevesebbel az általuk termeit áruk mennyiségéhez képest) törekszik termelni, mert az igénybevett munka tömegével — a termelő erők bizonyos adott fokán — a többletérték tömege és a többletproduktum nő.


Az egyik tendencia mellett a munkások az uccára kerülnek és népfölösleg áll elő. A másik tendencia ismét felszívja őket s a bérrabszolgaságot abszolut mértékben kiterjeszti, úgy, hogy a munkás küzdelme állandó a nyomorral és mégse kerül ki belőle soha. Ezért a munkás saját munkája termelőerejének fejlődését — joggal — ellenséges szemekkel nézi: másrészt a tőkés a munkást állandóan, mint egy a termeléstől idegenkedő elemet tekinti.” (Marx: Theorien über den Mehrwert II. kötet.)


Nos, hogy képzelte Marx e két ellentmondó tendencia révén keletkező ellentétes hatás számszerű alakulását? A kettő közül melyiken látja Marx a hangsulyt.


Marx seholsem törekszik ezt a kérdést elméletileg eldönteni. Egész világos, hogy az egyik vagy másik tendencia végleges előtérbekerülése bizonyos időszakok folyamán a legszorosabb kauzális összefüggésben kell hogy legyen azokkal a konkrét feltételekkel, amelyek adott körülmények között a szereplő tendenciák fejlődésének a tempóját meghatározzák. Marx távol állt annak a gondolatától, hogy — ha csak teoretikusan is — lehetséges volna a kapitalisztikus ellentmondások fejlődéstempóját előrelátni. Ellenkezőleg: Marx mindenütt hangsulyozza ennek a folyamatnak az egyenlőtlenségét, sőt ugrásszerőségét. Az egyes kapitalisztikus tendenciák fejlődésére vonatkozó egyenlőtlenség legtisztább formulázására a következő hely hozható fel a Kapital első kötetéből: „A társadalmasult össztőkét illetőleg akkumulációjának mozgása majd periodikus változásokat idéz föl, majd pedig momentumai egyidejűleg eloszlanak a különböző termelési szférákra. Egyes szférákban változás történik, kizárólag a koncentráció következtében, a tőke összetételében anélkül, hogy a tőke abszolut nagyságában változna; más szférákban viszont a tőke abszolut növekvése variabilis részeinek, illetve az általa abszorbeált munkaerőnek abszolut csökkenésével van összekötve; másokban meg a tőke majd megadott technikai vonalán nő tovább és növekvésének arányában vonza a járulékos munkaerőt, majd pedig organikus változás lép fel és variábilis részében szétoszlik.”


Ebből következik, hogy mindazon két alapvető tendencia fejlődéstempója, melyek a munkaerővonzás és elapadás mértékét szabályozzák, nemcsak különböző időperiódusókban lehetnek különbözők, de egy és ugyanazon időben is a gazdaság teljesen különböző ágaiban, teljesen különböző alakban jelennek meg. Lehet tehát ilyen körülmények között egy végleges, mindezen befolyások következtében egyenletesen működő tendenciáról beszélni — negativ előjellel, ahogy ezt Varga a „tiszta” kapitalizmus számára teszi, avagy változatlanul pozitiv előjellel, mint kritikusainál?


A kapitalisztikus akkumuláció egész természete szerint valamely meghatározott tendencia tulsulya különböző feltételek eredményekép jelentkezik. A szapora tőkeakkumuláció momentumait — a technikai haladás megfelelően lassu tempója mellett — nyilvánvalóan új munka tömegek termelésbe való szívásának erősen tulsulyba kerülő tendenciája kiséri. Ennek a tendenciának a tulsulyba kerülése láthatólag az akkumuláció normális tempója mellett is elérhető, ha ezt a társadalmi munkaproduktivitás nívójának változatlansága kiséri. Ugyanez az eredmény akkor is, ha úgy a technikai haladás, mint az akkumuláció tempója meggyorsul, de csak akkor, ha az akkumuláció tempója gyorsabban kibontakozik. Ellentétes lehetőségek az ellentétes fejlődés következményekép keletkeznek. A legfontosabb emellett az a tény, hogy a kapitalista akkumuláció és a technikai haladás tempói között nincs egyenesen korrespondeáló összefüggés. Ennek a két változó nagyságnak a mozgása sem időben, sem térben nem találkozik. Ebből következik, hogy kölcsönös egymásrahatásuk eredménye nem fejezhető ki pontos negativ vagy pozitiv nagyságok által.


Sajnos, ennek az írásnak a keretében nem lehetséges ezt a szempontot bővebben kifejteni. Hogy azonban Marx így és nem másként állította fel a munkaerő dinamikájának kérdését a kapitalizmusban, az a Kapital első és harmadik kötetének megfelelő fejezetével s ugyanígy a Theorien második kötetének első részével igazolható. Csak azt jegyezzük meg, hogy Marx mindenütt törekszik megmagyarázni, — tekintet nélkül a variábilis tőke relativ csökkenésére — hogy az aktiv munkássereg abszolut, növekvése általában tehetséges. Ugyanígy megjegyzi, hogy a munkáslétszám abszolut növekvésének lehetősége attól függ, hogy a tőke különböző részei milyen arányban nőnek az akkumulációhoz képest.


Ezért nem tudjuk elfogadni Vargának azt a megállapítását, hogy a „tiszta” kapitalizmus típusához való közeledés foka egyúttal a foglalkoztatott munkáslétszám csökkenési tendenciájának túlsulybakerülási fokát is meghatározza A „tiszta” kapitalizmusban is lehetséges az iparban foglalkoztatott munkaerők progresszív növekvése és pedig ellenére a tartalék-sereg kikerülhetetlen növésének. Az adott technikai nivón az akkumuláció szapora tempójának periódusai, illetve a társadalmi munkaproduktivitás gyorsított növekvése a kiterjesztett reprodukció aránylag gyönge fejlődési folyamata mellett, felválthatják egymást. Az első esetben új munkások bevonását figyelhetjük meg a termelésben, a második esetben viszont a termelésből való kiesésük túlsulyba kerülését.


Ugyanilyen helytelen az ellenkező megállapítás, amely szerint a marxismus az aktiv munkaerő szakadatlan növésének törvényszerűségét állapítja meg. A kapital izmus számára természetesen az a helyzet előnyösebb, amely arra képesíti, hogy egyidejüleg a társadalmi munkaproduktivitás emelkedésével, azaz a relativ többletérték járadék emelkedésével karöltve a termelési folyamatban aktive foglalkoztatott munkássereg számát is kiterjessze. Mert a technika adott fejlődési fokán a többletérték tömege a foglalkoztatott munkások számának arányában nő. Ebből azonban semmiesetre sem következtethető, hogy egy ilyen helyzet csak mint lehetséges is szóba jöhet. A kapitalisztikus rend lételének conditio sine qua non-ja kizárólag a tőke kiterjesztett reprodukciójának a folyamata, nem pedig a munkaerőé. A kapitalizmus csak emiatt létezik, még pedig egy olyan állapotban, amikor a kiterjesztett reprodukció folyamatát a foglalkoztatott munkások létszámának stabilitása vagy éppenséggel csökkenése kíséri, ami természetesen különösen gyorsabb folyamatban, a gazdasági és szociális természetű kapitalisztikus ellentmondások halmozódásával történik. Annak a megállapítása — amit Spectator fogalmazott meg — hogy a kapitalizmus fejlődési lehetőségének az elismerése a proletáriátus egyidejű számszerű abszolut csökkenése, illetve a variábilis tőke abszolut csökkenése mellett egyértelmű a Tugan-Baranowski-féle téves elmélet elfogadásával, helytelen. Tugan hibája nem abban áll, hogy a kapitalizmus létét még a variabilis tőke abszolut csökkenése esetében is lehetségesnek tartja, hanem abban, hogy miközben így gondolkodik, nem látja, hogy egyidejüleg kikerülhetetlen a kapitalisztikus ellentmondások szaporodása, amelyek a kapitalista rendet szükségszerűen robbantják belülről. Az ellentétek kiélesedése a termelés és a szükséglet s a termelési eszközök és a szükségleti cikkek termelésének kiszélesített tempója között szükségszerűen egyre sűrűbb zavarokhoz kell hogy vezessen a kapitalisztikus termelés egyes szféráinak fejlődésében: egyidejűleg ezzel kikerülhetetlen a foglalkoztatott munkások számának lassú esési állapota, mely kikerülhetelenül az osztályellentétek kimélyüléséhez s a dolgozók harcának kiélesedéséhez vezet. Ám mindaddig míg ezek az ellentétek a heves kirobbanás kikerülhetetlen stádiumába nem halmozódnak, mindaddig a kapitalizmus fejlődése a funkciónáló tőke variábilis részének esése mellett is folytatódik. Spectator különben az amerikai munkásság számának dinamikájára vonatkozó analízis után arra a következtetésre jut, hogy a foglalkoztatott munkások számának esését a háború utáni periódus iparának különösen lassú fejlődése magyarázza „tekintettel a kiterjesztett reprodukció vontatott tempójára s a kiterjesztett reprodukció folyamában az alaptőke szinte teljes nyugalmi állapotára.” Ám ahogy fentebb bebizonyítottuk a kiterjesztett reprodukció tempójának meglassúbbodása, illetve a kapitalista akkumuláció tempójának meglassúbbodása egyik fő tényező, mely a termelésben foglalkoztatott munkásság számának dinamikáját meghatározza. Annak a lehetőségnek az elismerése, hogy a kapitalisztikus termelő mód uralma alatt olyan periódusok léphetnek fel, amelyekben a reprodukálás kiterjesztésének tempója meglassúbbodik. ténylegesen a munkáslétszám esés lehetőségének elvi elismerését jelenti. Természetesen maga Spectator sem tagadja, hogy a reprodukció kiterjesztésének folyamata az Egyesült Államokban, — ha kissé ellassulva is, — de mégis adott s bogy ennek a meglassúbbodásnak a befolyása a munkapiacra különösen azért jelentkezett éles formában, mert a termelő apparátus organizatórikus és technikai racionalizálának gyors folyamata — többek közt — specifikus sajátossága az amerikai háború utáni gazdálkodásnak.


Az Egyesült Államokban a technikai alap elváltozása a tőkekoncentráció rendkívül gyors folyamata, illetve a roppant nagy monopolisztikus vállalkozások képződése s a trösztösödés következtében lép fel. A kisebb vállalkozások megsemmisítése és óriási tömegüzemek létesítése a legmagasabb fejlettségű technikai és organizatórikus formák alapján elsősorban a társadalmi munkaproduktivítás növekvésének a következménye s — a kapitalisztikus fejlődés adott stádiumában — a munkaerő-leépítés tendenciájának előtérbe kerülése. A kiélesedett konkurrencia és az elkeseredett harc a piacokért olyan tények, melyek kétségtelen megállapítást ínyertek az Egyesült Államokra vonatkozólag. A viszonylagosan visszamaradott technikájú kis és középvállalkozások hanyatlása óriási gyorsasággal történik. A középvállalkozásoknak csak a magas konjunktura éveiben sikerül profitjukat a normális nívóra emelni. A depresszió, sőt a közepes élénkségű években a vállalkozások tömege zárja mérlegét deficittel. Emellett a deficit annál nagyobb minél kisebb a szóbanforgó vállalkozás részvénytőkéje. A kis vállalkozások könyörtelenül számüződnek a termelés szférájából még pedig olyan mértékben, ahogy — Marx szerint — a kapitalizmus fejlődésével annak az individuális tőkének minimális mértéke nő, amely normális feltételek között az ügyek vezetésére szükséges. A kis és középvállalkozások bukását azonban csak részben kiséri ezeknek a vállalkozásoknak a trösztök kezére való átkerülése. A technikailag és organizatórikusan alacsonyan álló vállalkozások rendszerint elmerülnek anélkül, hogy költségükön más vállalkozások szélesednének föl. Bukásuk következtében természetesen az általuk foglalkoztatott munkásság is feleslegessé lesz.


A monopolkapitalizmus korszakára az aktiv proletáriátus nővésének meglassúbbodása a legteljesebb mértékben jellemző jelenség. A tőke központosítása, mint a kiélesedett konkurrenciaharc és a hitelapparátus tudatosan erős igénybevételének következménye „már rendelkezésre álló tőkék változó -elosztásával s a társadalmi tőke-részek kvantitatív csoportosításának egyszerű megváltoztatásával megtörténhet” úgy hogy „a központosítás haladása egyáltalán nem függ a társadalmi tőkenagyság pozitiv nővekvésétől.” (Marx: Kapital I.) Ez tehát csupán a már létező és funkcionáló tőke elosztásában jelent változást. Ennek az ujból való elosztásnak specifikus sajátossága azonban, hogy a központosított tőke egyidejűleg magasabbrendű organikus összetételű tőke: „Az ipari intézetek megnönekedett kiterjedése mindenütt kiinduláspontját képezi az összmunka átfogóbb organizációjának és a materiális hajtóerők szélesebb kifejlesztésének, azaz fokozatos átalakulását egyes szokászerűen űzött termelési folyamatoknak társadalmilag kombinált és tudományosan diszponált termelési folyamatokká.” (Marx: Kapital I.)


Ily módon a központosítás folyamata automatikusan a funkcionáló tőke organikus összetételének szakadatlan emelkedéséhez vezet, amikor „a munka termelőereje üvegházszerű gyorsasággal nő,” egyszerűen azért, mert a technikailag fejletlen vállalkozások megsemmisültek. A tőke összetételének megváltozása, a technikai és organizatórikus racionalizálás a koncentrációs folyamatban erős impulzusok azután a továbbfejlődésre, mert a koncentráció legelemibb következménye a termelés koncentrálása a legjövedelmezőbb technikailag pedig a legfejlettebb vállalkozásokra s ugyanígy a termelés legrationálisabban keresztülvitt elosztása a legjobb vállalkozások között: specializálódás és standardizálódás.


„A koncentráció terjedelmével és a termelőeszközök technikai hatásosságával mindinkább csökken az a mérték, amiben ezek a munkások foglalkoztatási eszközei.” (Marx: Kapital.) Emellett ez az átalakulás — mint fentebb kimutattuk, — nem függ a társadalmi tőke abszolut nővésétől, azaz az akkumuláció folyamatától. Az akkumuláció folyamata meglassúbbodhat, ám a termelésben funkcionáló tőke átmenete egy magasabban organikus összetételre s a munka megsűrűsödésének folyamata egy intenzív centralizáció alapján meggyorsítható. Hisz éppen ezért korszaka a monopolisztikus tőke korszaka a kapitalisztikus racionalizálásnak is egyuttal s ugyanígy korszaka az akkumulációs tempó visszamaradásának a társadalmi munkaproduktivitás fejlődésének tempója mögött. Következménye ezeknek a relativ többletérték s az egyes munkás kizsákmányolási átlagának növekvési periódusa az aktiv ipari munkássereg számának ellassult növekvése, viszonylagos állandósága, sőt esése mellett. Spectator — miközben tagadja a variábilis tőke abszolut esésének lehetőségét — kiemeli az Egyesült Államokban az akkumuláció tempójának meglassubbodását, amellett azonban erősen eltúlozza. Ha ez a valóságban így volna, úgy Amerika a permanens depresszió állapotából egyáltalán nem tudna kijönni. A termelési apparátus valóságos kihasználása és kihasználásának a lehetőségei között az összeütközés — különösen azokban az ágakban, melyek az alaptőke elemeit produkálják, — így olyan erős volna, hogy ezek közt a feltételek között a kiterjesztett reprodukció tempója a nulla alá esne. A valóságban viszont nem ez az eset. A Harvard egyetem adatai szerint az amerikai feldolgozóipar tömeg-szerű terjedelmének indexe az 1919-es év 218 pontjáról 1926-ban 301-re emelkedett (1899=100). Ez egy 40 százalékos növekedést jelent. Ugyanez az index 1899 és 1906 között százról 152-re, azaz 52 százalékkal emelkedett. Emellett elkerülhetetlen azt a tényt tekintetbe venni, hogy az 1906-os év az amerikai ipar számára a magas konjunktura esztendeje volt. A következő öt évben (1907—1911) a feldolgozóipar tömegszerű terjedelmének indexe alig múlja felül az 1906-os év rekord szinvonalát, úgy, hogy ha nem a hét éves. hanem a tiz éves periódust vesszük (1899—1909) és ezt az 1919-től 1929-ig terjedő tiz éves periódussal hasonlítjuk össze, úgy minden valószínűség szerint egy nagyon jelentéktelen csökkenést tapasztalunk. Spectator nem látja az amerikai ipari koncentráció tényét s ennek a koncentrációs mozgásnak az indító erejét a termelés racionalizálására vonatkozólag. Megkülönböztető sajátossága ennek a folyamatnak, hogy a társadalmi munkaproduktivitás emelkedése a technikailag fejletlen vállalkozások megsemmisülésének révén történik, s hogy a produkció minden ágában meggyorsult a folyamata a legtökéletesebb termelési módszerek benyomulásának a termelés minden ágába. Ilyenek az eredményei az élesedő konkurrenciának s a kolosszális tőkekoncentrációnak. Az akkumulációs tempó lassubbodásának a hiánya (jóllehet ez ennek ellenére bekövetkezett) a főoka az Egyesült Államokban a foglalkoztatott munkások létszámát illető esésnek. Ám a mnnkaproduktivitás gyorsabban nő, mint bármely más megelőző periódusban.


Érdekes ebben az összefüggésben az amerikai ipar további racionalizálásbeli lehetőségeinek kilátása, ahogy ezt egy mértékadó amerikai folyóirat, az Iron Age feltünteti. Az említett lap cikkének számítása szerint kiderül, hogy az egész amerikai iparban foglalkoztatott személyek száma a magasabb technikai és organizatórikus termelési eszközök már elért és a legfejlettebb vállalkozásokban már meg is valósított kiterjesztése mellett még a jelenlegi termelési nivó megtartása esetében is a felére csökkenthető. Amennyiben a profitjáradék emelkedése a technikailag legracionálisabban termelő vállalkozásoknál s a gigantikus arányú monopol trösztök és koncerneknél az akkumulácio tempója szélesedik, szélesedik természetesen ezeknek a legerősebb vállalkozásoknak a részéről a munka utáni kereslet is. Ez a munkakereslet azonban nem egyenlíti ki a munkautáni kereslet csökkenését, amely azáltal keletkezik, hogy számos vállalkozás a konkurrencia befolyásakép magasabb technikára tér át avagy azáltal, hogy összeomlik.


A kapitalista termelési mód fejlődésének monopolisztikus fázisa a kapitalista termelési mód mélyén mozgó belső ellentétek elmélyülésének a fázisa. Ezen ellentétek minden leküzdése ugyanezen ellentétek megismétléséhez vezet egy magasabb bázison. Ezeknek az ellentéteknek kifelé a leginkább érezhető mutatkozása a kiterjesztett reprodukció aránylag meglassult össztempójában, a munkafolyamat magasabb technikáján és szervezetén alapuló tőke organikus összetételét illető növekvés meggyorsított processzusában jelentkezik. A tőke organikus összetételét illető növekedés meggyorsulása természetes következménye a koncentrációs folyamat mechanizmusának s a kapitalista gazdálkodás egész ágai monopolizálásának a termelés centralizálása mellett, speciális — technikailag és szervezetileg magasan álló — vállalkozásokká. Ez adja meg a lehetőséget a monopolisztikus tőke számára, hogy a munkás egyéni kihasználásának intenziv megnagyobbodása által a termelést, a variábilis tőke ugyanakkora költsége mellett kiterjessze. Az időközök, mialatt az akkumuláció hatása az adott technikai alapra mutatkozik, egyre rövidebbek s ezzel kapcsolatban a profitjáradék esése meggyorsul. Az eszeveszett konkurrencia. amennyiben a monopolizálódás messzemenő folyamata révén nem kapcsolódik ki, minden erős vállalkozást arra a törekvésre kényszerít, hogy a lehető legtökéletesebb termelési módszereket vezesse be s a szóbanforgó vállalkozás individuális profitjáradékát mindaddig emelje, amíg a konkurrencia újabb módszereket nem vezet be, ami új lökést jelent a racionalizálási folyamat továbbhaladó fejlődésének. Ez a folyamat azonban könyörtelenül megsemmisíti mindazokat a vállalkozásokat, amelyek nincsenek abban a helyzetben, hogy az általános fejlődéssel lépést tartsanak. Ily módon a racionalizálási folyamat maga magától a további koncentráció és monopolizálás indítéka. A kis- és középtőke az iparban és a kiskereskedelemben elsorvad. Csak addig élnek, míg a gazdálkodásnak ezekbe az ágaiba a nehézipar benyomulni nem kezd. Ezek a tőkék olyan feltételek közt kényszerülnek dolgozni, amelyeknél a munkaidő magasabb, mint ugyanezeknek az áruknak a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő a nehéziparban. Ezért nem ritkán deficittel dolgoznak s csak a magas konjunktura idején növekvő árakkal fizetődnek ki.


Az aktiv munkasereg lassú növekvése, állandósága vagy éppenséggel csökkenése, mint a monopolkapitalizmus fázisának egyik sajátos jelensége, — egyik alapvető ellentmondása ennek a fázisnak. Az amerikai gazdaságössztempója az utolsó periódusban nem azért csökkent, mert az Egyesült Államok kapitalizmusának sikerült a kapitalizmus előtti gazdasági formákat, elsősorban a nem kapitalisztikus mezőgazdálkodást önmagában feloldani, hanem azért, mert az adott s az amerikai kapitalizmus által elért fokon a fejlődés tovább haladó mozgása csak azok közt a feltételek közt történhet, hogy az ellentétek sűrűbbek és élesebbek. Ezeknek az ellentéteknek a legyőzése lehetséges s ezért egy ideig a kapitalizmus fennállása is lehetséges. Minden ilyennemű legyőzés azonban olyan újabb területek elé állítja a kapitalizmust, amelyeknek birtokbavétele az ellentétek továbbélesedésének feltételeit teremti meg. Varga úgy véli, hogy a belső amerikai piac növekvése elélte a határát, mihelyt az utolsó amerikai farmer agrárkapitalistává alakul át. Ám az amerikai mezőgazdaság „kapitalizálódása” még nincs befejezve. A túlhaladott amerikai mezőgazdaság válságának lényege éppen abban áll, hogy jelenleg az Egyesült Államokban a gazdálkodás új formáinak és módszereinek a benyomulása történik. A farmmunka mechanizálódásának óriási következményekép tökéletes forradalom következett be az amerikai mezőgazdálkodásban. A farmerek, miután képtelenek az egyetemes fejlődéssel lépést tartani, azaz elég erős tőke hiányában abba a helyzetbe kerülni, hogy a farmmunkát mechanizálják, — tönkremennek. Ugyanúgy, mint a feldolgozóiparban, úgy a mezőgazdaságban is a foglalkoztatott munkások számának csökkenésével párhuzamos a termelés összméretének a növekedése. Ahogy ezt Ostrolenkó az amerikai mezőgazdaságról írt számos cikkében. (melyek a The Arrolist című amerikai folyóirat 1928. évfolyamában jelentek meg) bebizonyította a farmergazdálkodás rentabilitása — ellenére az alacsony áraknak, — magas maradt mindazon farmok esetében, amelyek képesek voltak a tőkebefektetést addig a nívóig fokozni, amelynél a mezőgazdasági termelés racionalizálása és masinizálása elérhető. Ebből következik, hogy a következő periódus az amerikai mezőgazdaság a termelési eszközök után való kereslet intenzív fejlődése jegyében történik. A belső piac ily módon erről az oldalról új impulzusokat nyer fejlődésére.


Varga a strukturális munkanélküliség problémáját, mint a monopolisztikus kapitalizmus egyik legfontosabb ellentmondását, mely további fejlődésében az amerikai proletáriátus osztályharcának elmaradhatatlan kiéleződéséhez s ennek következtében az imperialisztikus ellentétek kiélesedéséhez kell, hogy vezessen, egész helyesen fogalmazta. Ennek a jelenségnek azonban a kapitalizmus előtti gazdaságformák megsemmisülése s a „tiszta” kapitalizmus felé való közeledése által való magyarázata elhomályosítja a kérdést. Nem is említve, hogy — bár Varga mindenféle „rozizmus”-tól távolállónak tartja magát, — álláspontja rendkívül közel áll Rosa Luxemburgéhoz. Sőt mondhatni, hogy Varga — anélkül, hogy ő maga is tudna róla — teljesen elfogadta Rosa Luxemburg álláspontját. Varga a következőket írja a Kapitalisztikus racionalizálás válsága című tanulmányában: „A technikai haladás régebben is fölöslegessé tette a munkások egy részét, akikoriban azonban ezt a termelés kiterjesztése kompenzálta. Természetesen ez a csökkenés viszonylagosan kevés volt, abszolute azonban mégis nőtt a tőke összmennyiségének gyors növekvése révén. Ez mindenekelőtt a mezőgazdaságnak az ipartól való elválása következtében volt lehetséges, vagyis annak a körülménynek a következtében, hogy az ipar, amely azelőtt kapcsolatos volt a paraszt-gazdálkodással, ez utóbbitól mindinkább elvált és felváltotta a gyári termeléssel. Párhuzamosan ezzel a folyamattal megerősödött a gépeknek, vagyis a nehézipar produktumainak a mezőgazdságban való alkalmazása.” S tovább cikkében arra utal Varga, hogy „az ipar további kiterjedése ebben a tekintetben lehetetlen.” A rozizmus szemrehányásnak idejében való kivédésére a következőket, hozza fel Varga: „Tiszta teoretikus szempontból természetesen nincs semmiféle akadálya a járulékos produktumok realizálásának.” De — teszi hozzá valamivel később — „a kapitalizmus reális valósága jelentősen távolódik ettől a teoretikus konstrukciótól. A valóságos kapitalizmus közeledése a Marx-féle tiszta kapitalizmushoz, következetesen a termelés és a kereslet közti ellentmondás kiéleződéséhez vezet.”


Varga, álláspontjának Rosa Luxemburg álláspontjával való közösségét visszautasítva, ténylegesen ugyanazon az állásponton van s ha nem is a „lehetetlenségről,” de „az ellentétek kiélesedéséről” beszél. Természetesen helyes az, hogy jelenleg az amerikai gazdaságban az ellentét a termelés és a kereslet között különösen éles, de vajjon a belső piac, kiterjedési tempójának ez a relativ meglassúbbodása a kapitalizmus előtti gazdálkodás formáinak eltünése következtében jelentkezik? — Az ellentétek kiéleződése a kapitalisztikus gazdálkodás egész vonalán jelentkezik. Miért emeli ki Varga ép´ az ipar és a mezőgazdaság tempói közti ellentéteket? Ha a kapitalizmus hajnalának idején ez. a fejlődés elsősorban mindazon mezőgazdasági funkciók lépésről-lépésre való elválásának költségére történt, melyek a kapitalisztikus termelés tárgyai lehettek, azaz eredményei egy a város és a falu közt szélesen keresztülvitt munkamegosztásnak, vajjon következik-e ebből például az is. hogy ez a folyamat már elérte a határát? A kapitalizmus első periódusában a város főleg a textil nyersanyagok feldolgozásának funkcióját veszi magára. A gyári karton a falu forradalmasításának eleme.


Ám miért ne lehetne a kapitalisztikus fejlődés egy magasabb fokán a traktor és a combine, az erőcentrálé, az automobil, az elektromosság, stb. ugyanolyan forradalmosító elem? Említettük fentebb, hogy az amerikai mezőgazdaság ép ennek az utnak az elején áll, mégpedig meglehetősen intenzív tempóban. Ha Varga úgy véli, hogy az amerikai mezőgazdaság ipari termékek utána keresletének meglassúbbodott növekvése a belső piacok fejlődésének meglassúbbodását befolyásolja, úgy ez nem egész pontos. Amint az amerikai mezőgazdaság kapitalisztikus tipusú gazdálkodás, úgy a farmer ipari termékek utáni kereslete csak a farmgazdálkodás termékeit illető kereslet belső és külső piacok részéről való kiszélesedésének mértékében történhet, – egy olyan kereslet mértékében tehát, amit végső soron a kapitalista ipar fejlődéstempója határoz meg.


Valószínűleg helyes az, ha megállapítjuk, hogy az amerikai mezőgazdaság részéről kiinduló ipari termékek utáni kereslet a piac általános keresletén belül felfedi specifikus sulyának a relativ esés felé irányuló tendenciáját. Ez azonban nem a háború utáni periódus specifikus vonásaként jelentkezik, mert ez a mezőgazdasági termelésnek az ipari termeléshez mért lassúbb növekvése következtéiben történik, ugyanúgy, ahogy a mezőgazdaság, mely Főleg használati cikkeket szállít, alá van vetve a tőke variábilis részét illető specifikus mérték esési törvényszerűségének. Mialatt u. i. 1899 és 1926 között az Egyesült Államok mezőgazdasági termelésének fizikai terjedelme negyvennégy százalékkal nőtt, ugyanekkor a bányatermelés 261, a feldolgozó ipar pedig 201 százalékkal növekedett. (A Harward egyetem adatai.) Ha tehát Vargának igaza volna abban, hogy az ipari termékek piaca főleg a mezőgazdaság kapitalizálódása révén határozódik meg, úgy a háború utáni periódusban, az amerikai mezőgazdaság krónikus válsága esetéhen az amerikai iparban is a hiányos növekvés tényével állnék szembe. Ez azonban nem állapítható meg. Ha az 1899-es évet százzal jelöljük, úgy az 1910—1912-es évek periódusában a mezőgazdaság 125, a bányászat 212, a feldolgozóipar 163. Ugyanebből az alapból kiindulva 1918—1920-ra a megfelelő indexszámok: 141, 283 és 224; az 1924—1926 három évére pedig: 140, 339 és 283. A mezőgazdasági termelés mértéke ezek szerint az egybevetésül felhozott utolsó két-három évperiódus határán belül (némi esés mellett) szinte állandó maradt, míg úgy a bányaipari, mint a feldolgozóipar termelése is nagyon jelentékeny gyarapodást mutat. A kapitalisztikus piac a kapitalisztikus termelőmód fejlődési folyamata alatt keletkezik. Az ennek révén keletkező ellentmondásokat a kapitalista válságok leküzdik, a fő ok azonban a kapitalista társadalom termelőerőinek a fejlődésfoka. Nagyon helyes lesz, ha a piacproblémára vonatkozólag felhozzuk Lenin világos formulázását „A belső piac kérdése mint önálló, a kapitalizmus fejlődésfokának kérdésétől független kérdés egyáltalán nem létezik. Ezért a marxi elmélet soha és seholsem állítja fel ezt a kérdést külön... A kapitalizmus „belpiacát” az az önmagát fejlesztő kapitalizmus teremti, mely a társadalmi munkamegosztást elmélyíti és a közvetlen termelőket kapitalistákra és munkásokra osztja el. A belpiac fejlődésfoka a szóbanforgó ország kapitalisztikus fejlődésének a fokát jelöli. Helytelen a belső piac határára vonatkozó kérdést a kapitalizmus fejlődésfokának kérdésétől elválasztva kezelni (ahogy ezt a Narodniki-oekonomikusok teszik).”


A kapitalizmus fejlődése folyamán új szükségleteket idéz fel, mert új termelési lehetőségeket teremt. Az automobilipar, amely a személy és teherszállítás számára egész új eszközöket hozott létre, a maga részéről egy egész csomó új termelési ágnak a gyors fejlődését hívta életre. A kaucsuk, benzin s a színes ércek világtermelése az utóbbi években annak a keresletnek a befolyása következtében jött létre, ami az automobilipar részéről kiindult. A világgazdaság elektrifikálásának és chemizálásának az a folyamata, amely az energiagazdálkodás új rendszerének alapjait veti meg — mindezek olyan termelési ágak, aminőket a mezőgazdaság vagy ipar funkciói sohasem gyakoroltak. Ezek az új ágak kezdettől fogva a kapitalisztikus termelési módhoz tartoztak. Fejlődésük nem a mezőgazdálkodás felbomlásának az ered-ménye. Ezzel kapcsolatban ki kell hangsulyoznunk, hogy az amerikai mezőgazdálkodás kapitalisztikus típusának kialakulása a nehézipar produktumai után való kereslet intenzív kiszélesedésével jár. nem pedig csökkenésével.


*


A kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvényszerűsége egyik legáltalánosabb törvényeként jelentkezik a kapitalisztikus termelőmód fejlődésének. A kapitalisztikus ellentétek halmozása, azok legyőzése és e legyőzések által keletkezett újabb feltételek felsorakozása egy szélesebb bázison konkrét formában sorozódnak be a folyamat egyetemes mozgásálja. A fejlődő folyamatok intenzitása ép ezért oly rendkívülien különböznek úgy időbeli, mint téri vonatkozásban. Ennek ellenére deduktiv módon mégis igazolható, hogy a kapitalizmus fejlődésében rejlő lendület a kapitalizmus fejlődési tempójának elmaradhatatlan lassúbbodásához vezet. Ez a meglassúbobodás egyidejüleg oka és következménye a kapitalizmus monopolisztikus fázisának. Oka azért, mert a kapitalizmus fejlődésének már egyszer organikusan fejlődő diszproporciói és ellentmondásai bizonyos megszabott határokat tételeznek s ez utóbbiak egy csomó újabb tendenciát hoznak létre abból a célból, hogy ezeket a diszproporciókat és ellentéteket legyőzzék. Ezen az alapon elsősorban a bázis jön létre a tőke monopolisztikus tendenciáinak: a kartellesedés, a trösztösödés, a nemzetközi megegyezések, stb. fejlődésére. A tempó e meglassulásának direkt következménye a konkurrencia kiélesedése, a harc a piacokért, az új termelési módszerek gyorsított fejlődése s a technikai és organikus bázisnak egy újabb és magasabb fokra való gyorsított átvitele. Éppen ezért azonban az ellentétek döntő kiélesedése, az elkerülhetetlen összeütközések s a kapitalizmus vontatottan tovahaladó mozgása is jelentkezik. Igy folyik le a kapitalisztikus mozgás ellentétekben. A kapitalizmus szempontjából az organizatórikus racionalizálás legmagasabb formája a monopólium. A monopólium princípiuma a termelést monopolisztikus ágakba kényszeríti a magas árnívó fentartásának célzatával. A termelés elfojtódik, a szükülő piac elleni harc ugyanennek a legmesszebbmenő megfojtásához vezet a kartellbe nem szövetkezett ipar s a parasztok csődje következtében. Ezért lehetséges azután, hogy a termelési tempó meglassúbbodása, amely egyidejűleg oka és következménye a monopolkapitalizmus megerősödésének, a túlprodukciót nem kapcsolja ki, mert a termelési tempó meglassúbbodása a túlprodukcióval kapcsolatos s nem áll módjában feltartóztatni.


A monopolkapitalizmus korszaka azonban elsősorban a kis- és középvállalkozások megsemmisítésének a korszaka. Korszaka az organikus összetételű funkcionáló tőke ugrásszerű növekedésének s a variábilis részek gyors esésének. A kis- és középvállalkozások összeomlása u. i. automatikusan sülyeszti a bizonyos árumennyiség előállításához szükséges átlagos társadalmi munkaidőt. Ám ugyanúgy, ahogy a technikai és organizatórikus szempontból visszamaradt vállalkozások összeomlása, küzd az ellen is, hogy a monopolisztikus kapitalizmus tulajdonképpeni természetéből következő törekvés a magas árak megállapításának segítségével a profitjáradék esését eredményezze, miáltal a termelés kiszélesítésének lehetőségeit kell szükíteni. A tőke variábilis részének viszonylagos esése ezért szintén bekövetkezhet anélkül, hogy a kapitalista termelés egész terjedelmének kiszélesítéséért kompenzálódna.


Ilymódon a strukturális munkanélküliség nem a „tiszta” kapitalizmus sajátossága, mint sokan vélik, hanem kikerülhetetlen reflexe azoknak a gazdasági törvényeknek, amelyek a kapitalista termelési mód fejlődésének bizonyos fokán, a monopolisztikus kapitalizmusban érvénybe lépnek. Mindazok a közgazdászok, akik eddig Varga megállapításaival szemben a strukturális munkanélküliséget illetőleg felléptek, azt törekedtek igazolni, hogy — ép ellenkezőleg — a kapitalizmusra az aktiv proletáriátus számszerű növekvésének a törvénye jellemző. Ezek a közgazdászok azonban a leglényegesebb dolgot figyelmen kívül hagyták. Elfelejtették, hogy a polgári közgazdászok elnevezte „megacélosodott” kapitalizmus kapitalisztikus gazdálkodástörvényszerűségeiről van szó, amikor a kapitalizmus még képes „acélosodni,” azaz egy organizatórikus racionalizálást bevezetni, de nem képes arra, hogy ezt a termelési eszközök növekvésének megfelelő reprodukció kiterjesztésének az alapján tegye. Ebből a szempontból a strukturális munkanélküliség a legfontosabb tagját képezi az ellentétek ama láncsorozatának, amelyek a kapitalizmus megszűnése felé vezetnek. Abban tehát Vargával megegyezhetünk, hogy a legfontosabb kapitalista országok háború utáni periódusában uralkodó krónikus munkanélküliséget a kapitalizmus bomlásának szembeötlő jegyeként kell tekintenünk, mely szükszégszerűen a dolgozók osztály-harcának még nagyobb kiélesedéséhez vezet. „A kapitalisztikus termelési mód specifikus határa” többek közt abban is jelentkezik, hogy „még abban az esetben is ha a termelőerőnek fejlődése a munkások abszolut számát csökkentené, vagyis a valóságban minden nemzet a lehetőséget nyujtaná annak, hogy össztermelését a legrövidebb időn belül végrehajtja, úgy ez egy egyetemes nagy megrázkódtatáshoz vezetne, mert a lakosság többsége ellátatlannak bizonyulna.”


A strukturális munkanélküliség ténye igazolja, hogy a kapitalizmus gyorsan közeledik efelé a „specifikus határ” felé.


 


Vissza az oldal tetejére