FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

A tudományos szocializmus alapelvei


Haraszti Sándor

 


A kapitalizmus általános válsága, az osztályellentétek egyre izgalmasabb kiéleződése nemcsak a politika harcterületén szaporítják az ellenfeleket, hanem a tudományos élet frontján is. S a tudomány frontján ugyanúgy mint a harc politikai és gazdasági vonalán, mindinkább szembetűnik, hogy tulajdonképen osztályok szembecsapásairól van szó, amikben a szocializmus képviselői a proletár világnézet tudományos hegemóniáját igyekszenek biztositani. Az ellenfelek (polgári tudományos világ és „polgári” szocializmus szemben a forradalmi marxistákkal) szenvedélyes disputái Marx értékelmélete, hires Zusammenbruch-teoriája stb. mellett főleg a marxizmus filozófiai alapjai körül csapnak össze. S természetesen nem véletlen, hogy ebben a filozófiai csatában leginkább a marxizmus és a dialektika viszonyának elméleti kérdése robbant ki ellentéteket-1 Ennél a tisztán (és látszatra egyáltalán nem sorsdöntő) elméleti kérdésnél ugyanis — hasonlóan a hírhedt Bernstein éra vitáihoz — két egymással homlokegyenest ellenkező munkásmozgalmi gyakorlat csap össze: a forradalmi marxizmus és az opportunizmus gyakorlata. A dialektika ebben az esetben csupán elméleti próbaköve a két szembenálló gyakorlatnak, amely hovatovább egyre tisztábban mutatja az összefüggést a marxizmus alapvető gazdasági és politikai kérdéseivel.2 Az egyik gyakorlat: a forradalmi marxisták (ortodoxok) a marxizmus és dialektika viszonyát szétszakithatatlan, megbonthatatlan viszonynak tekintik, fundamentumnak, amelyen a proletárság világszemléletének egysége nyugszik. Az ő szemükben a dialektika (ez az „átkos hegeli örökség”: ahogy Sorel irta) organikus része a marxizmusnak, amely nélkül „lehetetlen materialista ismeretelmélet” (Plechanov), lehetetlen materialista történetfelfogás, elképzelhetetlen marxista gyakorlat. A másik csoport, a revizionizmus modern hitvallói viszont (éppen megfordítva!) azt az álláspontot képviselik, hogy a dialektika nem szerves része a marxizmusnak, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül megkorrigálható, „pótolható”, mint egyszerű módszer akár kantiánizmussal, akár machizmussal, akár, mint ujabban Kautskynál,3 szimpla darwinizmussal. S ez alapon kevés jelentőséget tulajdonítanak a munkásmozgalmi gyakorlat szempontjából ennek az elméleti kérdésnek. A két felfogás közt mutatkozó különbséget nem könnyü mindenesetben tisztán felderíteni, mivel a kérdés teoretikus kezelése során a modern revizionisták elméletének gyakorlathoz vezető szálait nehéz összeszedni és kibogozni. De végeredményben kétségtelenül igaz: mindig az szabja meg, hogy ki milyen munkásmozgalmi gyakorlatot követ, hogy elismeri és alkalmazza-e a marxizmus éltető, forradalmi erejét, a dialektikát.


Hogy a dialektika jelentőségét felbecsülhessük, mindenekelőtt tisztázni kell, hogy mi az az „átkos hegeli örökség”, ami körül annyit vitáznak a tudományos marxizmus teoretikusai. Az már úgyszólván közismert: a dialektika Hegel iskolájából került a marxizmus fegyvertárába, mint annak a herakleitosi gondolatnak tudományos kifejtése és módszertani felépítése, hogy minden mozog, változik, átalakul és a mozgás maga ellentétekben zajlik le. A nagy eredmény, amit a hegelianizmus hozott, — a mozgásnak, a folyamatnak, a fejlődésnek ez a herakleitosi felismerése. „Hegel nagy érdeme, hogy rendszerében először jut kifejezésre az, hogy az egész természeti-, történeti-és szellemi-világ: folyamat, vagyis folytonos mozgásban, elváltozásban, átalakulásban és fejlődésben van!” (Engels: Az utópisztikus és tudományos szociálizmus.) Ennek a felismerésnek való értékét csak akkor becsülhetjük meg igazán, ha számbavesszük a Hegel előtti filozófia nyomoruságos metafizikáját és tehetetlenségét. A XVIII-ik századbeli metafizikai gondolkozásmód számára a világ nem volt egyéb, mint az egymástól izolált, elválasztott dolgok „isteni zürzavara”. S ebben az „isteni zürzavarban” sehogy sem sikerült neki békitő rendet teremteni, mert abban a hibában szenvedett, hogy „a természeti tárgyakat és természeti folyamatokat részeikre való különülésükben és a nagy általánossággal való összefüggésen kivül” fogta föl, „tehát nem mozgásukban, hanem nyugvó állapotukban, nem mint lényegében változót, hanem mint szilárdan állandót, nem életükben, hanem halálukban.” (Engels: Anti-Dühring). A mozgás, a fejlődés gondolatával likvidálta Hegel ezt a* metafizikai gondolkozási módot, amely Engels szerint „sajátságos kalandokba keveredett, mihelyt kimerészkedett a kutatás távoli világába”, ellentmondások zsákuccáiba veszett, antinómiák gyötörték (lásd Kant), nem ismerte föl „egyes dolgoktól ezek összefüggését a léttől az alakulást és elmulást, nyugalomtól a mozgást, vagyis a sok fától az erdőt”. S választ adott mindazokra a kérdésekre, amiket az őt megelőző filozófusok nem tudtak megoldani, eltüntette őket, mint akadályait a továbbjutásnak. A metafizikusok kemény dióját az ok-okozattal (Hume), feltörte, amikor kijelentette, hogy nem lehet ezeket merev abszolut ellentéteknek felfogni, a folyamatban állandóan változtatják pozíciójukat, egymásbafolynak. S ugyanígy magyarázatot adott számos olyan kérdésre, ami rejtély volt a metafizikus gondolkodás előtt. A dialektika törvénye segítette ebben, az a felfogás, hogy minden dolog, mint folyamat, mozgás ellentéteken keresztül jut előre. A világ, (amely Hegelnél azonos az abszolut eszmével), örök processzus, amelyet az ellentétek dinamikus ereje hajt, ez a demiurgosa. Az ellentétekben való fejlődés törvényének a dialektikának általános formája: tézis, antitézis, szintézis. Minden, ami van, magában, hordozza a maga ellentétét (antitézis) és ez az ellentét egy magasabb fokon (szintézis) eltűnik, megsemmisiti önmagát (negáció negációja) és ezzel együtt magát a tézist is. A szintézisnél azonban nem áll meg ez a folyamat, uj (most már magasabb fokú) etappja kezdődik a dialektika törvényének (tézis, antitézis, szintézis). Az idea eszerint „ewig das mit sich Identische von dem Differenten, das Subjektive von dem Objektivem, das Endliche von dem Unendlichen, die Seele von dem Leib ab und unterscheidet, und nur insofern ewige Schöpfung, ewige Lebendigkeit... ist” (Hegel: Die Wissenschaft der Logik). A tézis, a pozitiv oldal és az antitézis, mint negativ oldal összetartoznak, egységet képeznek, de ez az egység, „nem formális egység, hanem egysége a különbözőségeknek (unterschiedener Bestimmungen)”. Ebben az egységben „Sein und Nichts dasselbe — oder der Einheit des Sein und Nichts”, másszóval: „das Negative ebensosehr positiv ist, oder...das sich Widersprechende sich nicht in Null, in das abstrakte Nichts auflöst, sondern wesentlich nur in die Negation der bestimmten Sache, die sich auflöst..” (Hegel: Die Wissenschaft der Logik).


A dialektikának ez a törvénye, amelyet Hegel dolgozott ki tudományosan először, nem csupán az eszme mozgásának általános törvénye, hanem az ismeretteóriáé is. Az a folyamat, amely a világban végbemegy, visszatükröződik a tudatban, a szubjektumban, amely a folyamatok dialektikus mozgását, ha helyesen reflektál rájuk, szintén csak dialektikusan, tehát ellentéteiben foghatja föl. Ez a hegeli dialektikus ismeretteória természetesen nem ismer abszolut igazságot, nincsenek állandóan érvényes elvei, fogalmai, mint a formális logikának. Hegelnél a logika nem utmutató, vezető az emberi gondolkozás szabályaihoz, hanem „Ableitung der Natur aus der Idee”. Az állandó mozgásnak megfelelően csak relatív érvényességgel bir minden itélete. „Die Wahrheit zu der diese Erkennen kommt, ist daher gleichfalls nur die endliche; die unendliche des Begriffs ist als ein nur an sich seiendes Ziel, ein Jenseits für daselbe fixiert” (Hegel: Die Wissenschaft der Logik). A különböző itéleteket, mint szükségszerüen egymást követő „Fortbestimmen des Begriffs”-t kell tekinteni.


A dialektika hozzásegítette Hegelt ahhoz, hogy az ismeretek rendszeres összefüggését és az összefüggések belső törvényeit feltárja (“Erkenntnisszusammenhang” „Isolierbarkeit” helyett), de vele ahogy Engels irja — „a maga állitotta feladatot (mégsem) oldotta meg”. Ez a történelmi misszió Marxra, illetőleg magára a marxizmusra maradt, amely a hegeli dialektikát megszabadította idealisztikus burkától. „Hegel — irja Engels (Az utópisztikus és tudományos szocializmusban) — idealista volt, azaz agyának gondolatait nem a tényleges dolgok és folyamatok többé vagy kevésbé elvont képmásainak képzelte, hanem megforditva: a dolgokat és azok fejlődését a világot megelőzően már valahol meglévő „eszme” valósággá vált képmásainak fogta föl. Ez a felfogás fejetetőre állított mindent és a világ igazi összefüggését teljesen felbontotta. „A dialektika Hegelnél „feje tetején állt”, mert nála a gondolkozás folyamata, amelyet idea névvel önálló szubjektummá változtatott, a valóság demiurgja, amelynek csupán külső megjelenési formája a valóság”.4 A marxizmus az idea helyett a valóság talajára fordította, vagyis azt a felfogást érvényesítette, hogy „az összes társadalmi változásoknak, politikai átalakulásoknak végső okait nem az emberek fejében, nem az embereknek az örök igazságba és igazságosságba való fokozódó belátásában, hanem a termelő és cseremódok megváltozásában, nem a bölcseletben, hanem az illető korok gazdaságában kell keresni”. (Engels: Anti-Dühring). Ezzel felszabaditotta a dialektikát a hegeli kötöttségek alól, új értelmet adott neki, új jelentőséget: tiszta forradalmi formát, amit Hegelnél elveszített.


Deborin szerint a marxizmus három alapvető részből áll: 1. a materialista dialektika, mint általános tudományos módszer (az ismeretteóriát is beleértve), 2. a természet dialektikája, 3. a történelem dialektikája. A leginkább kidolgozott és ismert rész a történelem dialektikája, amelyet a tudományos szocializmus mesterei: Marx és Engels úgyszólván minden lényeges részletében fölfedtek és örökségként a nemzetközi munkásmozgalom számára visszahagytak. Ami a történelmi fejlődés ujabb kapitalista szakaszát illeti (imperializmus), ezt viszont Rosa Luxemburg, de főként Lenin dolgozták fel és mutatták be eredményeiben a dialektikus materializmus módszerével. A természet dialektikája és maga a dialektikai-, mint általános tudományos-módszer (ismeretteória) már kevésbé fejlett, megalapozott részei a marxizmusnak, bár nyilvánvaló, hogy ezek tudományos kiépítése nélkül a marxizmusnak, mint a proletárság szellemi fegyverének hegemóniáját a polgárság ideológiáival szemben döntően nem lehet biztosítani.


A materialista dialektika, mint tudományos módszer (ismeretteória) tekintetében a legfontosabb kérdés kétségtelenül, hogy a szubjektum milyen viszonyban van az objektummal, másszóval a megismerő (a tudat) a tárggyal (a tudattól független materiával). A kiinduló pont természetesen a marxizmusnak az az alapvető tanítása, hogy nem az „emberek öntudatán” nyugszik anyagi létük, hanem megfordítva: anyagi létük (csere és termelőviszonyok) az, amelynek bázisán a szellem kialakul. A szubjektum (az öntudat, vagy másként: ideológia), tehát csak felépítmény (Überbau), okozat, amit az ok, az objektum (Unterbau) felidéz és egyben meghatároz. Az objektumnak és a szubjektumnak ez a fundamentális materialista viszonya: történelmi viszony, ami azt jelenti, hogy időben lezajló társadalmi folyamat eredménye. Ez a történelmi materialista felfogás tehát úgy a szubjektumot, mint az objektumot állandóan változó, történelmi produktumnak tekinti. A változás módja, törvénye, alakja a dialektika, vagyis az a viszony, ahogy az objektum és szubjektum egyre magasabb történelmi formában megnyilatkozik. A régi materializmus (mint azt maga Marx mondotta, Feuerbachét is beleszámítva)5 abban a hibában szenvedett, hogy ezt a viszonyt történelem-ellenesen,. mechanikusan fogta föl és nem dinamikusan, dialektikusan; az érzéki valóságot, objektumot csupán a megismerés tárgyának tekintette (a világot csak interpretálni akarta) és a megismerésben nem látta meg, ami benne a legfontosabb, hogy az „érzéki, praktikus tevékenység”, ami tehát nem interpretál, hanem változtat (Marx: Feuerbach) „a megismerés tárgyán”. A dialektikus materializmus (marxizmus) szerint az objektum és szubjektum viszonya az aktivisztikus kölcsönhatás, ami anynyit jelent, hogy amikor „az ember a természetre hat és ezzel megváltoztatja, megváltoztatja ugyanakkor saját természetét is” (Marx: Kapital III.) Ebben az aktivisztikus kölcsönhatásban (“érzéki, praktikus tevékenység”) „fĂällt das Sich-VerĂändern mit dem UmstĂände zusammen” (Marx-Engels: Sankt Max). Az objektum, az Unterbau (társadalmi termelőviszonyok) és a szubjektum (a társadalmi termelőviszonyok alapján kialakult ideológia) kölcsönösen hat egymásra, átalakítják egymást és ezzel dialektikusan egyre magasabb foku szintézisbe jutnak, ami természetesen nem más, mint a tézis és antitézis változó egysége. Ahogy Engels fogalmazta meg (Briefe an Starkenburg): „... Nem igaz az, hogy a gazdasági helyzet, mint ok egyedül aktív és minden egyéb csak passzív okozat; itt valójában kölcsönhatásról van szó a végső fokon érvényre jutó gazdasági szükségszerüség alapján-” Az objektum (történelmi vonalon) a gazdasági helyzet nem „automatikusan hat, hanem az emberek maguk csinálják történélmüket”( Engels), vagyis a szubjektum (ideológia) visszahat az objektumra és „bizonyos határok közt módosítja azt”. (Engels). A „módosult” objektum, most már természetesen a „módosult” valóságban ujra hat a szintén „módosult” (vagyis történelmileg változott) szubjektumra és ennek az újabb kölcsönhatásnak az eredménye újabb dialektikus változás lesz.6 Ez a dialektikus változás bizonyos ponton, a tézis antitézis egységének (szintézis) új szintézisbe való feloldása és ezzel önmaguk „megsemmisülése”, hirtelen, ugrásszerüen folyik le, mint, ahogy Marx irta: „als revolutionĂäre TĂätigkeit”. (Deutsche Ideologie). A szubjektum és objektum állandó kölcsönhatása alapján a megismerés, vagyis a változásban lévő anyagi dolgok „hű tükröződése” a tudatban, természetesen szintén dialektikus: az anyagi lét dialektikus mozgását reflexszemen követi a tudat. Hogy ez a reflexszerű „tükröződés” valóban hűen, helyesen adja-e a valóságot, az objektumot, az ennek a tükrőződésnek (tudat) a tárgyra, az objektumra történő visszahatásában, tehát prakszisban, tevékenységben igazolódik be. Azért irta Marx (Feurbach): „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodás objektiv igazsághoz képes-e jutni, nem a teória kérdése, hanem a prakszisé”. A dolgok és anyagi folyamatok, viszonyok változása, történelmi alakulását követve a tudat, illetőleg a tudás is történelmi, vagyis változó, relativ. Ez annyit jelent, hogy az objektumról szerzett ismeret csak bizonyos momentumban, a változás bizonyos pontján „objektiv ismeret”, tehát igaz ismeret. A dialektikus materializmus (a. marxizmus) ezzel nem tagadja az objektiv igazság lehetőségét, csupán annak abszolut, minden időre való érvényességét7 „A dialektika — irja Lenin — elismeri a tudomány relativitását, de nem az objektív igazság tagadásával, hanem abban az értelemben, hogy az igazság megismerésének históriai feltételei és határai vannak”. (A dialektikáról). Ebben az értelemben a dialektikus megismerés nem lát abban semmi veszedelmet, ha egy bizonyos adott pillanatban (adott történelmi feltételek mellett) érvényes objektiv igazság a következő pillanatban már elveszti objektivitását, érvényességét. Mint alapra, a végső fokra az anyagi létre, másszóval: a termelőviszonyok történelmi bázisára támaszkodva, ennek a bázisnak konkrét viszonyaiban találja meg mindig az igazság feltételeit és határait. S minthogy az igazság kérdése praktikus kérdés, illetőleg a szubjektum visszahatásával dől el az objektumra, a dialektikus materializmus nem ismer mást, mint konkrét, történelmileg meghatározott igazságot.


A dialektikus ismeretteória és a formális logika közti viszonyra nézve, a marxista táborban nincs egységesen kialakult vélemény. Plechanov ebben a kérdésben (Grundprobleme des Marxizmus) Engelsre támaszkodik, aki szerint, amikor majd „minden tudományágtól megkövetelik azt, hogy a dolgok általános összefüggésére és ismeretére vonatkozó álláspontját tisztázza, fölöslegessé válik (a filozófia)... Ami az összes eddigi filozófiából ezután önállónak megmarad, az nem más, mint a gondolkodás és törvényeinek tana — az alaki-logika és „dialektika”. (Az utópisztikus és tudományos szociálizmus). Az erről szóló tanulmányában azt az álláspontot képviseli, hogy a logika és dialektika nem zárják ki egymást, a logikának bizonyos határokon belül szerep jut az emberi ismeretszerzés munkájában. Ezzel szemben felmerült olyan nézet is, amely szerint a formális logika fölösleges a dialektika mellett, amely az ismeretszerzés egyetlen lehetséges módszere.


Minthogy a dialektika általános törvény, természetes, hogy nemcsak a gondolkozásban érvényes, hanem a valóság minden területén, tehát a történelemben és a természetben is. A természetben lejátszódó folyamatokban Engels után (Anti-Dühring, Feuerbach stb.) Plechanov (Sprung im Natur), de főleg az ujabb marxista kutatás fejtette ki és igazolta. Engels szerint „ ... a természetben előforduló számtalan változásban ugyanazok a dialektikus mozgási törvények érvényesek, amelyek a történelemben a látszólag véletlen eseményeket felidézik” (Anti-Dühring előszava). S ennek az igazságnak konkrét illusztrációjaként igen sok természeti folyamatban (viz átalakulása gőzzé stb-) kimutatta a dialektika törvényét. De csak élete vége felé jutott hozzá, hogy nagyobb tanulmányok segítségével a természet dialektikájának vázlatos képét felrajzolja. (Csupán az organizmusnál akadt meg. „Organizmus — hier lasse ich mich vorlĂäufig auf kein Dialektik ein”). Azóta a marxizmus úgyszólván minden számottevő művelője folytatta az Engels által kezdett munkát. Hogy ebben a tekintetben mégis aránylag keveset nyujt a tudományos szociálizmus, annak oka kétségtelenül az, hogy „a tudomány elszakadása a munkától a kapitalista termelésben következett be” (Marx: Theorien über den Mehrwert.) A dialektika mint kutató módszer és mint általános törvény azonban lassan behatol a természettudományba, amelynek ujabb etappja egyre több bizonyítékot szolgáltat a marxizmus mellett. Ezek közt elsősorban két új tudományos teória: Einstein relativitás- és Planch kvantum-elmélete. A természettudomány látszólag lassú meghódítását, helyesebben: a dialektikának, mint általános mozgási törvénynek felismerését a természetben történelmi, illetőleg társadalmi okok hátráltatják.8 A marxizmus, mint a proletárság világnézete; csak akkor hódítja meg teljesen a tudománynak ezt a területét, amikor hordozója, a munkásosztály ura lesz a termelőapparátusnak. Ez a tudomány viszont ma kizárólag az uralkodó osztály kezében van, amelyet a dialektikus változás felismerésében saját helyzete gátol meg. S azt a krízist, amibe a természettudomány belekerült, az idézte föl, hogy a természettudomány további fejlődésének feltételeit már nem találja, meg a burzsoáziánál, illetőleg a kapitalizmusban.


A történelem-dialektikája a leggazdagabban kidolgozott: része a marxizmusnak. A változás itt is ellentétekben történik, a fejlődés hajtóereje az osztályharc. A kapitalizmusban a két ellentét: a proletárság és a burzsoázia. Ennek a két osztálynak a harca bizonyos történelmi fokon megsemmisíti a szintézist (a kapitalizmust) és ezzel magát a tézist, a burzsoázia tagadóját, antitézisét, a proletárságot. (Negáció negációja!) A proletárság, mint ennek a rendnek az antitézise abban a pillanatban önmagát is megszünteti, amikor a történelem (tehát maga a proletárság, amely „csinálja” a történelmet) a mostani szintézist ugrásszerüen átcsapja egy új magasabb szintézisbe, a szocializmusba. Ennek a változásnak elmaradhatatlan feltétele az. ellentétek kialakulása. S éppen ezért tagadják meg az osztályharc helyett az osztálybéke hirdetői a dialektikát. Bernstein még annak idején Kautskyval való vitájában kijelentette, hogy „... nekem nem az a véleményem, hogy az ellentétek harca minden fejlődés hajtóereje. Az összemüködés szintén nagy hajtóereje a fejlődésnek...”9 S a mostani reformisták ugyancsak a dialektikát akarják „kijátszani”, amikor az ellentétekben való fejlődés helyett az együttműködés teoriáját és prakszisát alkalmazzák. Természetes, hogy ezzel magát a marxizmust ejtik el, amely minden történelmi haladást a mai rendben az. osztályok ellentéteiben keres.


Nem kétséges, hogy a tudományos szocializmus végeredményben megszerzi azt a hegemóniát, amit ma ellenfelei élveznek.


 


Jegyzetek


1 Az sem véletlen, hogy a polgári filozófia területén Hegel új rönöszanszát figyelhetjük meg.


2 Hogy a dialektika jelentőségét mennyire nem ismerték föl egyébként kitünő marxisták sem, bizonyitja Szabó Ervin. A Társadalomtudományi Társaság 1903. febr. 13-i vitaülésén például ezeket mondta: „A materialista történetfelfogás igaz marad akár a dialektika szabályai szerint építjük föl, akár anélkül...” (Huszadik Század),


3 Kautsky: Die materialistische Geschichtsauffassung.


4 „Meine dialektische Methode ist Grundlage nach von der Hegelschen nicht nur verschieden, sondern ihr direktes Gegenteil... Bei mir ist... das Ideelle nicht anders als das im Menschenkopf umgesetzte und übersetzte Materielle”. (Marx: A Kapital második előszava).


5 Marx: Feuerbaeh-glosszák.


6 Az osztálytudatnak az osztályhelyzetre való dialektikus hatását teljesen „elfelejtették” az ugynevezett ökonomisták, akik az osztálytudat erejét, jelentőségét becsülték le, amikor minden reményüket tisztán a gazdasági harcokba vetették. S ugyancsak az ideológia (osztálytudat) visszahatásáról feledkeznek meg a „spontenaitás” hivei, vagy azok a csodavárók, akik a gazdasági erők „automatikus” varázslatában bizakodva, ölbetett kézzel várják a szociálizmus hajnalhasadását.


7 (A dialektika) „...megszüntet minden abszolut igazságot” (Engels: Feuerbach stb.)


8Feuerbach spricht von der Anschauung der Naturwissenschaft... aber wo wĂäre ohne Industrie und Handel die Naturwissenschaft. Selbst diese „reine” Naturwissenschaft erhĂält ja ihren Zweck sowohl wie ihr Material selbst durch Handel und Industrie, durch sinnlichen TĂätigkeit der Menschen,” (Marx-Engels : Die deutsche Ideologie.)


9 Dialektik und  Entwicklung (Neue Zeit).


 


Vissza az oldal tetejére