FĹ‘oldal

Korunk 1931 Június

Világpolitikai problémák

 


KÖZÉPEURÓPA A VÁLSÁGBAN


 


Középeurópa gazdasági válsága olyan méreteiket ölt, hogy mind szemléltelőbb módon tárulnak fel előttünk egyrészt a kapitalista termelési rend általános belső elletnmondásai, másrészt a középeurópai félig agrár, félig; ipari államok különleges szervi betegségei. A válság növekszik és az események ennek megfelelően rohamosan követik egymást. A kuruzslók által, ajánlott gyógymódok nem vezetnek célra és a válság megoldására célzói tervek oly sokaságban jelentkeznek, ami végkép világossá teheti minden gondolkozó ember előtt, hogy mesterséges foltozgatásokkal már nem lehet segíteni. A Népszövetségi tanács és az Európa-bizottság májusi ülésszakára külön-külön — ahogy a pesti ujságok mondani szokták — „szenzációs” ötletekkel vonult fel Anglia, Csehszlovákia, Franciaország, Olaszország, Németország és Ausztria. Hovatovább becsületbeli kötelessége lesz minden diplomatának, sőt Magyarországon lassanként minden újságírónak is, hogy az európai mezőgazdasági válság, a jóvátételi kérdés és végül a munkanélküliség megoldására vonatkozóan bejelentse a maga üdvözítő módszerét.


A genfi tanácskozásokon természetesen egyik tervet sem fogadják el hiszen nincs két ország, melyeknek az érdekei egyeznének bármelyik felmerülő kérdésben. A keleteurópai agrárállamok érdekei sem azonosak. A probléma például Magyarországon sokkal bonyolultabb, mint Romániában és Jugoszláviában, melyek kisebb mértékben indusztrializált államok.


Mig Romániának és Jugoszláviának főgondja az agrárértékesítés nehézsége, Magyarországon minden ellenkező látszat ellenére sem ez a főszempont. Ez kiderült akkor, midőn a német-osztrák vámunió ügye kipattant. A németek felszólították Magyarországot is, mint a többi államot, a csatlakozásra. Felajánlották Magyarországnak, hogy kb. 24 márkás áron értékesítheti gabonafeleslegét a vámunió esetén Németországban. A magyar kormány mégsem fogadta el a javaslatot és akkor sem fogadná el, hal semmi ellenállás nem volna más hatalmak részéről a csatlakozással szemben. A sors iróniája, hogy azok az orgánumok kénytelenek legerősebben tiltakozni Magyarországon a német-osztrák vámszövetségbe való belépés ellen, melyek mindig az agráriusok iparellenes szempontjait hangsúlyozták ki éveken keresztül. Most ők védik a magyar ipart. (Valójában a konzervativ politikai rendszert!) Mig a többi agrárállamban az agrárválság elsősorban szociális probléma, Magyarországon a kérdés lényegében állampénzügyi. A magyar kormány kénytelen védeni és támogatni az ipart, kincstári érdekből. A magyar mezőgazdaság elenyészően csekély egyenesadót fizet. A boletta formájában még ezt is közvetve a városi és szegény falusi népesség fizeti. A magyar állam bevételeinek túlnyomó része azokból az adókból kerül ki, miket az ipari és kereskedő rétegekre lehet csak hárítani. Nem áll fenn annak lehetősége sem, hogy a mezőgazdaság) nagyobb teherviselőképessége esetén több adót fizethetne. A magyar mezőgazdaság még a maiaknál sokkal magasabb árak mellett sem volna nagyobb mértékben adózóképes. Különben sem képzelhető el, a magyar politikai viszonyok mellett, hogy a mezőgazdaság esetleges jövedelemtöbbletét lefoglalja iaz állam. Az egyenes adónak pedig a magyar adórendszerben különben nincs döntő jelentősége, hiszen az 1931—32 évi magyar költségvetés szerint alig több mint 20 százalékát teszik ki az állami bevételeknek az összes egyenes adók. A közvetett, fogyasztási, forgalmi adók úgyszólván kizáróan a városi lakosságot terhelik (a cukrot és spirituszt kivéve). Az ipari termelés csökkenésével kapcsolatban valóban elsősorban ezek a közvetett adóbevételek csökkentek. A munkások kereseti adója is nagyobb jövedelmet hoz a kincstárnak egymagában, mint az egész mezőgazdaság. Láthatni ebből, hogy a magyar kormány nem dobhatja oda áldozatul az ipart. A magyar agráriusok egyébként elméletet dolgoztak ki már arról, hogy növelni kell a belső fogyasztást. „A magyar mezőgazdaság elsősorban belső piacra szorul”, — mondják. Ugyanakkor a vámolt leépítését követelik kormányuktól, mely persze nem tud szót fogadni. A számítások szerint Magyarországnak a német blokkhoz csatlakozása esetén a kincstár bevételei az első három évben fokozatosan a mai összes felére csökkennének. Ez az egész rendszer pénzügyi bukását jelentené, hiszen az államháztartást ma már lehetetlenség´ volna a megfelelő módom csökkenteni. A kiadások több mint fele személyi fizetésekre megy, a dologi kiadásokat pedig már nem lehetne jobban leszorítani. Az egyetemi laboratóriumok már nem tudnak dolgozni a pénzügyi nehézségek miatt, a klinikák hozzájárulását csökkentették. Ezt a részét a magyar költségvetésnek már nem lehet mélyebbre faragni. A személyi kiadásoknál meg nem merik kezdeni a takarékoskodást, mert a rendszernek szüksége van a tisztviselők többszázezres rétegére, mint alépítményre.


Románia és Jugoszlávia közigazgatása olcsóbban működik, mint a magyar, a közterhek kisebbek és például a jugoszláv mezőgazdaság még versenyképes ott, ahol a magyar már ráfizet. Fejlett ipar hiányában ezekben az államokban sokkal kisebb az ellenállás a német vámunió gondolatával szemben, mint Magyarországot. Kétségtelen, hogy ha politikai akadályai nem lennének, a román és jugoszláv kormány szivesen csatlakozna.


De van-e más módszer, mely megoldaná az agrárállamok nehézségeit? Közismert terv a szomszédállamok preferenciája. Ez gyakorlati okokból megvalósíthatatlan. A legtöbb kedvezmény elvének felborítása általános kaoszt idézne elő a kereskedelmi politikában., „Mindenki harca kezdődne mindenki teilen.” A várható komplikációk miatt ezt a gondolatot el is ejtették a kormányok. A legújabb szellemességük az u.n. kontingentális megállapodások rendszere, mely abból áll, hogy az államok meghatározott értékű árú vásárlására kötelezik magukat és a legtöbb kedvezmény elvét export hitelek és prémiumok formájában játszák ki. Ilyen szerződést kötöttek eddig Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal, továbbá Olaszország Magyarországgal. Az olaszok ilyen árucsere-szövetségekben látják az egyetemesen ható, nagy orvosságot. Az olaszok részére az előny kétségtelen. Olaszország igen olcsó áron vásárolja össze a megszorult agrárcikkeit és cserébe iparának olyan piacokat szerez meg, miket egyenlő feltételek mellett nem tudna elérni. Az osztrák-magyar árúcsere-megállapodás is olyan rést üt a magyar vámvédelmen, hogy véleményünk szerint a szerződés élete egész rövid tartalmú lesz csak. Az olaszokból a magyar mezőgazdaság úgyszólván semmit sem profitál. Olaszország átveszi a magyar búzafelesleg egy részét, de milyen áron! A magyarországi belföldi búzaárnak pontosan felén. Kilenc pengőért és kilenc ötvenért adott el a hivatalos Futura két millió q búzát néhány hónappal ezelőtt Olaszországnak, míg a belföldi ár (a 3 pengős bolattával együtt) 18—19 pengő. Az olasz árúcsere bizony nem oldja meg — mint ebből is látszik — a magyar agrárválságot. Lényegében úgy az olasz, mint az osztrák szerződés csak növelni fogja a nehézségeket, mert a kis fogyasztóképesség miatt súlyos terhet jelent Magyarországnak az az iparcikk mennyiség, melyet kénytelen lesz árúcsereként átvenni.


De ugyanilyen árnyoldalai lennének a francia terv létrejövésének is. A franciák is ipari engedményeket követelnek az agrárállamoktól gabonavásárlás fejében. Ez azonban huzamosabb ideig elviselhetetlen azokban az államokban, ahol a mesterséges iparpártoláson nyugszik a rendszer hatalma. Amig az iparfejlesztés költségeit vámok formájában viselni tudna a lakosság, még jó volt:. A rossz gabonaárak melleit a nagyobb termelési költség súlyosan hat vissza a magyar búza versenyképességére.


Ez egyiket azoknak az ellenmondásoknak, mikkel szemben tehetetlenül állanak a polgári közgazdászok és politikusok. Sejtelmük sincs arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak és pillanatnyi segítségként Magyarországon a boletta árát fogják 8 pengőre felemelni. A következmények előreláthatóak.


A mezőgazdasági államokban ipari-, az indusztriálisokban agrár-protekciónizmus tombol. Az eredmény az, ami mutatkozik. Az urallkodó. osztályok nem tudtak alkalmazkodni a világháború utáni megváltozott viszonyokhoz. A háború következményeként megnövekedtek a közterhek, ugyanakkor a nyugati ipar piacainak önállósági törekvésed miatt emelkedett a fölös ipari népesség, a fokozott versenyben kimélni is kellett az ipar tőkeerejét, természetes folyományaként ennek, a kormányok a mezőgazdaság hóna alá nyultak. Emiatt és a tengeren túli termelés óriási növekedése, valamint az orosz mezőgazdaság ujjászervezése következtében került válságba a középeurópai mezőgazdaság.


A francia elgondolás hibája még az is, hogy tulajdonképpen a németekkel szeretné felvásároltatni az európai gabonafelesleget, mert Franciaország csak kis bevitelre szorul. Németország, mint főfogyasztó azonban igyekszik alaposan kihasználni helyzetét. Hiába minden mesterkedés, nem tudnak kitalálni semmit. Briand bukása is nagymértékben arra vezethető! vissza, hogy a nagy garral beharangozott és sokáig „titkolt” francia ellentervről, mely a német-osztrák vámuniót lett volna hívatva keresztezni, kiderült, hogy csak általánosságokban tartott frázisokat tartalmaz.


Briand külpolitikájának veresége felborította azoknak a számításait, akik a német-francia összefogást hirdették Németországban is. A francia nacionalisták Briand elbuktatásával végképpen amellett döntöttek, hogy a szovjetellenes egységfront nem éri meg nekik azt az árat, amit a német polgárság követel érte. Ennek világpolitikai jelentősége szembetűnő. Ha a francia nacionalizmus nyomása erősödik Németország felé, elvesztik teljesen a talajt azok a német hazafiak, akik szeretnek afelett elmélkedni, hány százezer katonát tudna Németország a nagy Keresztes hadjárathoz szállítani, ha a bolond franciák hajlandók volnának lecsendesíteni valamivel a honfiui háborgást a nemet népben. Egy példa arra, amikor az uralkodóosztály számára káros, hogy a nép nagy tömegei túlságosan mellükre szívták azt az ideológiát, amit az iskola, a sajtó, a színház és ezer más monopolisztikus eszköz révén oltott be a tömegekbe.


Véget vet ez a változás a Páneurópa-mozgalomnal űzött visszaéléseknek is. A jóhiszemű kispolgárok is látják nemsokára, hogy Franciaország nem akarja valójában az egységes Európát. Nem is akarhatná, mindaddig, mig a jóvátételeket el nem törölnék a németek kedvéért. A jóvátételi fizetések terhe kényszeríti többek között Németországot terjeszkedésre. Meddig tud még Németország fizetni, hogy a német gazdaság össze ne roppanjon? A német jóvátételi kötelezettség circulus viciosus-a, az, ami megköti a nyugati nagyhatalmak kezét Németországgal szemben. A Young-terv évről-évre növekvő fizetéseket ró tudvalévően Németországra. A tervezet szerint Németország törlesztései még 35(!) évig emelkednének. Németország, hogy fizetni tudjon, kénytelen exportját fokozni és a nagy piachiányban mind nagyobb gondot okoz neki, hogy hol helyezze el cikkeit és miből teremtse elő a szükséges devizákat. Világos így, hogy Németország kénytelen terjeszkedő gazdaságpolitikát folytatni. A németosztrák vámegyesülés jelentősége nemcsak az a német kapitalizmus számára, hogy hat millió új fogyasztóval növekszik a német ipar belterülete, hanem méginkább az a hatalom, amit ez az egység jelent és minek segítségével Németország oly gazdasági szerződéseket remél kötni a jövőben, melyek a német iparra kedvezőek lesznek.


A német ipar szervezési fölénye miatt szívesen lépne bármely országgal vámunióba, de az ipari államok természetesen nem fogadhatják el a német ajánlatot. Vámunió csak akkor jöhet létre két állam között, ha, azokban vagy egyenlőek az életfeltételek vagy meg van a lehetőségi- az életnívó természetes kiegyenlítődési folyamatának. Az osztrák-magyar monarchián belül is szabad volt a vándorlás és a letelepedés. Nincs olyan egységes vámterülete a világnak, ahol ez ne volna hasonlóképen. Ez magától értetődő, hiszen máskülönben a gyengébb fél nagy hátrányban volna. Németország és Franciaország esetében a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő fél tudvalévően a német. A német ipar exportképességének fokozást érdekében kénytelen a munkabéreiket csökkenteni, üzemeit és munkásáit a végletekig kihasználni ami által a munkanélküliséget növelik) és külföldre a belső áraknál olcsóbban szállítani. Ha a német jóvátételi kötelezettségek tovább is fennmaradnának viszont Franciaország megnyitná határait a német árúk előtt a németek jóvátételi kényszer-dumpingja elárasztaná a francia piacot, a francia életszínvonal lesülyedne a német nívóra és vége volna Franciaország mai monopolisztikus helyzetének. A francia burzsoázia nem mondhat le Németország kizsákmányolásáról, mert kiderülne;, hagy Franciaország sem boldog szigete a kapitalizmusnak.


Franciaország elengedhetné a német adósságok egy részét, ha Amerika is hajlandó lenne törölni a szövetségközi tartozásokat. Erre azonban a legkevesebb a kilátás, amikor az amerikai költségvetés mult évi deficitje több mint 700 millió dollár volt és a munkanélküliség enyhitése, érdekében a kormány nem tud (vagy nem akar) 100—150 milliónál többet áldozni.


Egyelőre tehát semmi kilátás nincs arra vonatkozóan, hogy a polgárság felülkerekedik még egyszer gazdasági rendiének nehézségein. Nem is hisszük, hogy ez sikerülni fog neki. A szervezetlen verseny anarchiát idézett elő és az imperializmus összeomlása úgyszólván szemünk előtt játszódik le. Uj világ kialakulásának vagyunk tanui, amikor a régi bukását látjuk. (Budapest)  Horner Miklós


 


Vissza az oldal tetejére