FĹ‘oldal

Korunk 1931 Június

Az osztályerők mozgása Ausztriában


Mátrai Ede

 


Ha az osztrák politikai helyzet legutóbbi változásait közelebbről akarjuk megérteni, úgy szükséges, hogy vázlatosan ismertessük azokat az eredőket, amelyek Ausztria sajátos gazdasági-szociális alkatát és ebből kifolyólag az osztályerők mozgását, meghatározzák.


Az imperialista saint-germaini békeszerződés eredményeként született Németausztria területén koncentrált ipar az összeomlás után teljesen elvesztette egykori piacait és nyersanyagforrásai jelentős hányadát. Az osztrák-magyar birodalom védővámokkal elbarrikádozott, szinte korlátlan kiterjedésű szabad fogyasztópiacára berendezkedett ausztriai ipar máról-holnapra kisodródott monopolisztikus helyzetéből és kénytelen volt egy merőben új létalapra, a konkurrenciától, erősen szorongatott világpiaci exportra helyezkedni. Ugyanakkor, az osztrák mezőgazdaság képtelen a lakosság élelmiszerszükségletének a fedezésére s ezért Ausztria nagymértékben a szomszédos agrár államok termékeinek behozatalára van utalva. Ez a két adottság határozza meg a mai Ausztria gazdasági és szociális strukturáját.


A Habsburg birodalom! összeomlását követő radikális államjogi, politikai, gazdasági változások az ausztriai ipart hosszú ideig tartó átállítási krízisbe sodorták s az osztrák burzsoázia politikai akcióképességét teljesen megbénították. Igy az ipar összgazdaságban domináló jelentősége s a burzsoázia hatalmi megbénulása folytán sikerült az osztrák proletáriátusnak a politikai hatalmat nagymértékben megszereznie, ami egy viszonylag radikális politikai demokráciában és szociális törvényhozásban jutott kifejezésre. Hogy annakidején az osztrák proletáriátus még csak kísérletet sem tett a polgári állam és gazdaság egészének kisajátítására, az az ausztromarxista szociáldemokrácia történelmi „érdeme”. A forradalmi hangulat „demokratizálása”, a gazdasági viszonyok javulása, a népszövetségi finánctőke kölcsönével végrehajtott szanálás lassan ismét erőhöz juttatták a viszonylag hosszú ideig megbénult osztrák polgárságot. A gazdasági megerősödéssel párhuzamban megindult az összeomlás után feladni kényszerült hatalmi poziciók visszaszerzése. Megkezdődött az államapparátus szerveinek a „megbízhatatlan elemiek”-től való megtisztítása. Vaugoin visszahódította a polgárság számára a „szövetségi badsereg”-et (Bundesheer), míg Schober a rendőrségnél, Hartleb a csendőrségnél tették meg ugyanezt. A gazdasági fellendülés és az államhatalom visszaszerzése biztosították a burzsoázia fölényét. Ehhez a szociáldemokrácia is hozzájárult a bécsi arzenálban őrzött munkásfegyverek kiszolgáltatásával. Az osztályok között végbement hatalmi eltolódásnak a véres július 15.-e volt a gyakorlati kifejezője, A polgári állami erőszakszervezete — a szociáldemokrácia aktív segítsége révén — sikerrel állotta meg az első komoly erőpróbát.


*


Július 15 történelmi fordulópontot jelent az ausztriai osztályharcban. Jelenti egyrészt a szociáldemokrácia választási győzelmei által keltett demokratikus illuziók váratlanul gyors és alapos megcáfolását, másrészt az osztrák burzsoázia és fasizmus offenzivájának kiindulópontját.


A július 15.-i győzelem politikai leszámítolása elsősorban a radikális szociálpolitikai törvényhozás legkirívóbb kinövéseinek eltávolítására irányult. A lakóvédelem törvénye, a „Mieterschutz” lett a burzsoázia támadásának legközelebbi célpontja. A parlamenti erőviszonyok kedvezőtlen aránya és a proletáriátus heves ellenállásának lehetősége, arra késztették a burzsoáziát, hogy a parlamenten kívüli erőtartalékait is felvonultassa. Az eddig inkább csak agitativ jelentőségű fasiszta alakulatok mindjobban kiépültek, főleg az osztrák nehézipar,, az Alpine Montan anyagi és erkölcsi támogatásával. Ezzel egyidejűleg folyton szélesebb politikai aktivitást biztosított a burzsoázia a számukra. Megindult a provokatív felvonulások, zászlószentelések, a véresszájú fasiszta fenyegetések szakadatlan sorozata. De nemcsak politikai téren nyilatkozott meg a fasizmus aktivitása. Az osztrák nehézipar centrumában a stájerországi ércbánya és vasöntő vidéken a fasizmus az üzemekbe is betört és az Alpine Montan hallatlan terrorja, ezernyi szociáldemokrata munkás kidobása révén megvetette az üzemi fasizmus alapját.


Mit tett mindezzel szemben a proletáriátus érdekeinek képviselője, a szociáldemokrata párt? A lakóvédelem elvén súlyos rést ütő törvényjavaslat tárgyalása előtt a pártsajtó és a sorozatos népgyűlések, az u.n. „Versammlungssturm” bevezetését, — azzal, hogy a „lakóvédelmet pedig nem engedjük!” A szociáldemokrata párt parlamentenkívüli „akció”-ja ezzel le is zárult. Ez az üres fenyegetődzés természetesen egyáltalán nem ijesztette meg a burzsoáziát, amely a maga részéről fokozta a fasizmus előretörését. A proletáriátus helyes osztályosztönből eredő ellenállási szándékát a szociáldemokrata pártnak a kitűnően szervezett pártapparátus segítségével sikerült meggátolni. A július 15 oly ártatlanul rákent ódiumiával, a polgári demokráciáért és a kapitalista népgazdaság zavartalanságáért rettegve, a szociáldemokrácia a fasizmussal szemben kezdettől fogva a (visszavonulás, a teljes passzivitás álláspontjára helyezkedett. Ez a gyakorlatban a fasiszta provokáció előli „kitérés”-ben nyilvánult meg.


A lakóvédelem; megdöntésére irányuló kampány parlamenti és parlamentenkívüli (a fasizmus zavartalan előretörése) sikere hatalmasan felfokozták a burzsoázia támadási kedvét. Az Alpine-Montan birodalmában akadálytalanul gyökeret verve ( a fasiszta „független” szakszervezet létesítése) a ´fasizmus elhatározó lépésre vállalkozott. Be kellett törni a „vörös fellegvárba” az alsóausztriai iparvidékekre, ahol a szociáldemokrácia megdönthetetlennek látszó pozícióval rendelkezett. A vörös szociáldemokrata többséggel biró Wiener-Neustadt-ot jelölte ki a Heimwehr hallatlanul provokativ felvonulása színhelyéül. A szociáldemokrata párt a tömeghangulat nyomása alatt kénytelen volt ellenfelvonulást hirdetni, természetesen abban a reményben, hogy a kormány az elkerülhetetlennek látszó összeütközésekre való tekintettel, mindkét felvonulást betiltja. Az államhatalom gépfegyvereinek, drótsövényeinek és szuronyainak védelme alatt azonban a fasizmus akadálytalanul bevonult a „vörös” Wiener-Neustadtba. A kivonulást követő két óra múlva a szociáldemokrata pártnak is megengedték, hogy saját „vörös fellegvárában” tüntethessen.


A fenti két elhatározó jelentőségű kampány teljes sikere megsokszorozta a burzsoázia és a fasizmus agresszivitását. A történelmi visszafejlődésnek szinte dialektikus képletét rajzol hatnónk fel az ausztriai osztályerőviszonyok reakciósirányú eltolódásának e folyamatáról.


A szociáldemokrácia, a kapitalista gazdaság és a polgári demokráciával szembeni alapbeállítottságából kifolyólag, sohasem vezethet a kapitalizmus korlátait ledöntő forradalmi osztályharcot. A szociáldemokrácia mindig csak a kapitalizmus szabta kereteken belül manövrirozhat, amely keretek a kapitalista termelési rendszer adott fázisának és az osztályharc állásának megfelelően, kiszélesednek vagy összeszűkülnek. Ma, a hanyatló kapitalizmus korszakában, a hatványozottan kiélesedett belső ellentétek nyomása alatt e keretek es ezzel egyetemben a szociáldemokrácia manövrirozási lehetőségei is egyre összébbszükülnek.


A hanyatló kapitalizmus, hogy a rendkívül súlyossá vált létfeltételek között vegetálni tudjon, kénytelen a saját szociálist bázisát, a polgári demokráciát mindinkább likvidálni.


Ausztriai viszonylatban, a sajátos körülmények folytán, ez az irányzat sokkal lassabban jelentkezett, mint más országokban. Azonban minnél inkább gyengült az ellenállás, annál nagyobb erővel tört utat magának. A burzsoázia és a fasizmus a szociáldemokrácia jóvoltából minden ellenállás nélkül, egymásután szállott meg bevehetetlennek tartott pozíciókat. A szocialista munkásmozgalom azon alapelve, hogy csak az osztályharc alapján álló szakszervezetek képviselhetik a proletáriátus érdekeit, a fasiszták „független”, sárga szervezetét elismerő hüttenbergi paktum; révén feladatott. Gyors iramban következtek a harcnélküli szakadatlan vereség újabb etappjai. A fiasiszták gyilkos orvtámadása a saint-lorenzeni Schutzbundgyűlés ellen; Seitz bécsi polgármester militarisztikus alakulatok felvonulását betiltó határozata, amelyre a fasiszták fütyültek és amely csak a „törvénytisztelő” Schutzbund számára maradt érvényben...


A Seipel-kormány, amelynek túlságosan radikális tempója a burzsoázia mérvadó részének, főleg a bank-, kereskedelmi- és készárúipari tőkének rosszalásával találkozott, még a Mieterschutzreform tárgyalása folyamán visszalépett. A Seilpel-kormány bukását a szociáldemokrácia természetesen a maga diadalaként könyvelte el. — A burzsoázia oly szilárdnak látsszó politikai egységfrontjában, az egységblokkban (Einheitsblock) jelentkeztek a különböző gazdasági rétegek érdekeiből folyó ellentétek, amelyek egy évvel később a blokk felbomlásához vezettek. Az új kancellár, Streeruwitz, a kereskedelmi tőke exponense, már a mindinkább kiélesedő ellentétek pergőtűzébe került. A Heimwehr fasizmus, amely offenzív fellépésének első periódusában az egész burzsoázia osztatlan támogatását élvezte, szociális összetétele és a mozgalom belső dinamikája folytán kezdett egyre jobban kinőni a burzsoázia által neki szánt szerepből. A minden ellenállás nélkül elért eddigi sikerek természetesen radikalizálólag hatottak a burzsoázia politikai egységfrontjában vezérszerepet játszó keresztényszociális pártra. A volt kancellár, Seipel vezetése alatt álló frakció mindinkább kacérkodni kezdett a nyilt fasiszta diktatura gondolatával. Streeruwitz-nek még sikerült tető alá hozni a Mieterschutzreformot, de a burzsoázián belül dúló ellentétek csakhamar megbuktatták. A helyzeti nagyon kritikusinak látszott. A bank-, kereskedelmi- és készárúipari tőkének egyáltalán nem; állott érdekében a nehezen kiépített külföldi piacokat, a kölcsön lehetőségét, a belső gazdasági élet zavartalanságát kétséges puccskisérletekkel, polgárháborúval kockáztatni. Viszont a nagybirtokot, a monarchista kispolgári rétegeket, a klerikális kulturreakciót képviselő Seipelfrakció és a nehézipart reprezentáló Heimwehr fasizmus azonnali radikális megoldásra törekedtek. A burzsoázia e két rétege között tulajdonképpen nem elvi differenciákról volt szó. Nem demokrácia vagy diktatura. A „forradalmi törmelék”, a proletariátus politikai és szociális jogainak megsemmisítését illetően a burzsoázia minden rétege teljesen egyetértett. Csak a megsemmisítés tempója és módszere tekintetében állottak fenn az egyes rétegek sajátos gazdasági és politikai érdekeit kifejező differenciák. A Heimwehr „Marsch auf Wien”-el fenyegetődzött. A levegő puccshirekkel volt tele. A gazdasági pánik első jelei mutatkoztak. Az aggodó külföldi tőke felmondta a kereskedelmi hiteleket. A részvények inogtak. A rendkívül feszült atmoszféra a kapitalizmus bázisát, a profitot látszott fenyegetni. Az áldatlan zürzavar, a politikai helyzet kibogozhatatlannak látszó összevisszasága közepette a burzsoázia felfedezte azt a férfiut, akinek személye egyedül garantálta a kibontakozás lehetőségét. A híres július 15 babérain szerényen meghúzodó bécsi rendőrfőnök, Schober volt ez, akinek pártonkívüli és „pártokon felül álló” személye az „egységes nemzeti akarat” kifejezője lett s így a burzsoázia összes frakciói a maguk emberének tekintették. Az „erős kéz” kormányának megalkotásával sikerült a súlyos krízist egyenlőre áthidalni és így ismét megindulhatott a proletáriátus elleni offenzíva. Az „antiterror” törvény, a szociáldemokrata alapon álló szabad szakszervezetek üzemi monopóliumának megtörése volt a legközelebbi cél, vagyis a munkásság sorainak megbontására az üzemekbe furakodott fasiszta bérlenyomó és sztrájktörő gárdák legalizálása s az ellenük való védekezés törvényes lehetetlenné tétele.


A szociáldemokrácia nemcsak, hogy elvből nem gátolta meg Schober kormányának létrejöttét, hanem egyenesen a demokrácia megmentőjének tekintette, akivel megadatott a „tárgyi együttműködés” lehetősége — az állam és a gazdaság javára. Az antiterror törvény minden komolyabb ellenállás nélkül keresztülment a parlamentben.


Az eltolódott hatalmi viszonyok alkotmányjogi manifesztálása céljából a burzsoázia előrukkolt erre az alkotmányrevizióval. Ez a „reform” korlátozza az állam törvényhozó szervezetének jogkörét a végrehajtóhatalom javára. A szövetségi elnök eddig tisztára formális funkciójának, bizonyos körülmények között iniciativ határkőrt biztosít.


A parlamenti és parlamentenkívüli operációk kitűnő kombinálásával és amellett a „legalitás szigorú fenntartása” révén vezette a Schober-kormány a burzsoázia offenzíváját. Az évek óta hiába kért külföldi kölcsön kilátásbahelyezése azonban ismét felélesztette a burzsoázián belül lappangó ellentéteket. A kölcsöntnyujtó tőkés csoportok megnyugtatása céljából a Schober kormány kénytelen volt egy lefegyverzési látszattörvényjavaslatot beterjeszteni. Ez a lépés szolgáltatta az okot az ellentéteik újabb nyilt kirobbanására. A Heimwehr kategórikusan kijelentette, hogy még látszólagos lefegyverezésről sem akar hallani. Minthogy ilyen körülmények között, a szociáldemokrácia állandóan hangoztatott leszerelési készsége dacára, a Schutzbundot sem lehetett lefegyverezni, Schober hallgatólagosan elejtette e törvényjavaslatot. — Schober európai körutazásának eredményeként a burzsoázia végre megkapta az évek óta hiába várt külföldi kölcsön első részletét. Ez természetesen csak növelte Schober hallatlan népszerűségét a „szigorú legalitás” alapján álló burzsoárétegekben. Annál inkább fokozódott azonban a szélsőjobboldali körök Schober iránti ellenszenve. A Heimwehr mindélesebben foglalt állást a kormánnyal szemben. A ,,legális” egyensulyozó politika összes eddigi eredményeit és főként a kölcsön második részletét veszélyeztető fantasztikus puccstervek és előkészületekkel szemben energikus lefékezésre volt szükség. Meg kellett értetni a fasizmussal, hogy a burzsoázia egyenlőre nem hajlandó átengedni neki az állam vezetését. Senki sem lehetett alkalmlasabb e feladatra, mint éppen a július 19-ike „hőse”. Schober az állam: hatalmi szervezetének teljes birtokában és a. „törvénytisztelő” elemiek tetszésétől kisérve, egyetlen energikus gesztussal kiutasította a Heimwehr vezérkari főnökét Pabst-ot, Liebknecht és Luxemburg gyilkosát Ausztria területéről.


Az egyre fokozódó gazdasági világválság különösen a túlnyomóan külföldi piacokra utalt Ausztriában kezdte súlyosan éreztetni a maga hatását. A nagymértékben készárúexportra berendezkedett osztrák ipar a kivitel rendkívüli csökkenése folytán súlyos válságba került. A válságot még fokozza, hogy a szintén krízisben lévő mezőgazdaság csak az agrárvámok folytonos emelésével birja magát tartani. Ennek következménye természetesen hogy a környező agrárállamok, amelyek az osztrák iparexport számára elsősorban jönnek tekintetbe, ellenrendszabályokkal feleinek. Ez az ipari export további zsugorodásához vezet. A munkanélküliek száma már meghaladja a 400.000-et és a számuk még valószínűleg fokozódik. (A munkanélküliség mértékéről csak az adhat helyes képet, ha tekintetbe vesszük, hogy az ausztriai bérmunkások és alkalmazottak száma mindössze kb. 1,300.000.) A válság kényszeríti a burzsoáziát, hogy fokozza a szociális terhek, a proletáriátus amúgyis nyomorúságos életszinvonalának leépítésére irányuló offenzíváját. Ez természetesen ismét kedvező atmoszférát teremt a szélsőjobboldali körök tervei számára. Az államvasútaknál (Bundesbahnen) uralkodó széleskörű személyzeti autonómia és szociális jogok radikális és gyors megsemmisítését, a vasutasok szabad szakszervezetéinek összetörését tűzte ki ezért céljául a Seipel-Vaugoin irányzat és a fasizmus. Minthogy ez amúgyis a burzsoázia általános offenzivájának egyik célját képezte, e tekintetben nem is állottak fenn nézeteltérések a burzsoázia egyes frakciói között. Azonban annálinkább az akció végrehajtásának módja és főként a végrehajtó személyét illetőleg. Seipelék és a Heimwehr jelöltje egy dr. Strafella nevű fiatal gráczi ügyvéd. (Elkracholt helyiérdekű vasútak vezérigazgatója és azonkívül — házschieber.) Dr. Strafella az államvasútak vezetéséhez szükséges szakértelmet a gráczi villamosalkalmazottak sztrájkjának brutális leverésében juttatta kifejezésre. Az eset pikantériáját fokozta, hogy Strafella éppen ez időben sajtópört folytatott a házmanipulációit és egyéb kétes üzleteit leleplező Arbeiter Zeitung ellen. Az elsőfokú biróság a bizonyítékok hatása alatt! kénytelen volt Strafella eljárását „tisztátalannak és inkorrektnek” bélyegezni. Ilyen körülmények között, most már a burzsoázia erkölcsi reputációjának súlyos megsértése nélkül sem hagyhatta Schober Strafella kinevezését jóvá. Annálinkább ragaszkodtak a szélsőséges elemek Strafella személyéhez. Képviselőjük a kormányban, Vaugoin helyettes kancellár és honvédelmi miniszter tervszerű provokációival kormányválságot idézett elő, amely a Schober-kormány lemondásához vezetett. Schober megbuktatásának további fejleménye az egységes polgári blokk felbomlása lett.


A tisztára keresztényszociálisokból alakult Vaugoin kormányba az antiparlamentáris Heimwehr-fasizmus két vezetőjét Starhembergetés Huebert is felvették és a legfontosabb hatalmi poziciókat: a bel és igazságügyi minisztériumot nekik adták. Ez főként azt juttatta kifejezésre, hogy a burzsoázia szükség esetén minden eszközzel, a demokratikus mez félredobásával is keresztül fogja vinni a maga terveit. A parlamenten kívüli, a törvényes formák mellőzésével alakult Vaugoin-kormány első intézkedése a parlament időelőtti feloszlatása, a választások kiírása és — Strafella azonnali kinevezése volt.


A burzsoázia három részre szakadva indult a választási küzdelembe :


I. A Heimwehr fasizmus. A burzsoázia parlamenti egységfrontjának megfelelően a parlamenten kívül harci erő, a fasizmus is eredetileg a burzsoázia egészének képviselője volt. Ez pártonkívüli, az összes reakciós, klerikális, na,cionalista-militarisztikus és sportszervezeteket összefogó jellegében jutott kifejezésre. A németországi nemzeti szocialista fasizmussal ellentétben, a Heimwehr mozgalom nem képezett külön politikai pártot. Eredeti „programm”-ja a burzsoázia aktuális politikai célkitűzéseinek „energikusabb” hangsúlyozásából állott. A keresztényszociális párt politikai túlsúlyának megfelelően a Heimwehr klerikális, legitimista irányzatú volt és a finanszirozó zsidó tőkére való tekintettel nem nagyon hangsúlyozta ki az antiszemitizmust. A szociális demagógia tekintetében is egészen más a Heimwehr helyzete, mint a Hitler-mozgalomé. A burzsoázia egységes politikai ellenőrzése; a proletárizálódó kispolgári rétegek taktikus semlegesítése a szociáldemokrata párt által és főként az ipari proletáriátus szinte maradéktalan egyesítése a szabad szakszervezetekben és a szoc. dem. pártban, nem teszik lehetővé az antikapitalista frazeológia alkalmazását. A Heimwehr fasizmus csak a „vörös boncok terrorja” és az „ausztrobolsevizmus” ellen dühönghet. A fentebb jelzett okok folytán minden támadása a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt ellen, irányul. Még egy. nagyon fontos tényezőt nem szabad figyelmen; kívül hagynunk a német és az osztrák fasizmus különbségeinek vizsgálatánál. Ez pedig a békeszerződésből folyó jóvátételi fizetések — egy Young-terv — teljes hiánya.


A Heimwehr mozgalom nekilendülésének első időszakában, amikor még megelégedett a burzsoázia által neki szánt szereppel, felszívta magába; a polgári pártok tömegszervezeteit. Amint azonban a nyílt puccsista irányzat mindinkább előtérbe jutott (a fasiszta diktaturára való törekvés proklamálása és felesketés Korneuburgban) a különböző gazdasági rétegek és politikai irányzatok konglomerátumát magában foglaló Heimwehr súlyos krízisbe került. Fokozta és teljesen akuttá fette e válságot a polgári pártok egységfrontjának felbomlása. A Schober-kormány megbuktatása folytán teljesen magára maradt keresztény-szociális párt választási esélyei nagyon meggyöngültek. Egyedül a Heimwehr mozgalommal való szoros együttműködés és szervezetének a keresztényszociális választási agitációba való bekapcsolása javíthatta a választási kilátásokat. Ez természetesen a Heimwehr eddigi pártonkívüli és „pártokon felül álló” szerepének teljes feladását jelentette. A Schober körül csoportosuló politikai pártok hívei azonnal kivonultak a Heimwehrből. A Hitler-orientációjú szövetségi vezető Starhemberg uralma alatt álló központi vezetőség heves harcok árán elfogadta ugyan a Vaugoin által felajánlott két miniszteri tárcát; de a kormánybalépés után azonnal kimondta a Heimwehr önálló politikai párttá alakulását, amely nyílt fasiszta programmal az összes politikai pártokkal szemben felveszi a harcot. A belpolitikai helyzet adottságain kívül, főként a nácik hallatlan {németországi Választási győzelme adta, az impulzust egy önálló fasiszta párt alakítására. E határozat folytán az a felette kómikus helyzet állott elő, hogy a keresztényszociális kormányban lévő két fasiszta miniszter pártja, a Heimatblock a legélesebb választási harcot folytatta a keresztényszociális párt ellen. Másrészt az alsóausztriai Heimwehr-szekció, ahol a keresztényszociálisok voltak többségben, a szövetségi vezetőség határozata ellenére Szövetkezett a keresztényszociális párttal és Christlichsoziale Partei und Heimwehr név alatt lépett fel a — Heimatblock ellen.


2.     A keresztényszociális párt. A második és politikailag legfontosabb csoport a Heimwehr kisebbségével egyesült keresztényszociális párt. A választások előtt, a szélsőséges Seipel-Vaugoin frakció vezetése alatt a burzsoázia követelésért a legradikálisabb formában, tehát szükség esetén nyilt fasiszta diktaturával is keresztül akarta vinni.


3.     A Schoberblokk. A német orientációjú középrétegeket képviselő nagynémet párt, valamint a közép- és zsiros parasztokat összefogó Landbund egyesült a Schober személye körül csoportosult bank-, kereskedelmi- és könnyűipari érdekképviseletekkel s közösen megalkották a Nemzeti gazdasági blokk-ot az u.n. Schoberblokk-ot. Ez a csoport a szigorú legalitás „alapján állva” lehetségesnek tartja az eddigi kombinált parlamenti és parlamentenkívüli nyomás eredményes folytatását.


A november 9.-i választások a rendkívül feszült atmoszféra ellenére sem: hoztak különösebb meglepetéseket. Az önálló fasiszta párt választási reményei egyáltalán nem váltak be. A Hitler irányzatú nácikkal együtt mindössze 336.999 (Heimatblock 228.338, Nácik 108.445), az összes szavazatok 8.5 százalékát kapta. Ez a súlyos kudarc a Heim;wehr-mozgalmat teljesen a felbomlás állapotába juttatta. A különböző frakciók kölcsönösen kizárják egymást. Valószínű, hogy hosszabb krizis után a fasizmus teljesen a németországi nemzeti szocialista párt ideológiai és organizatórikus formáját fogja felvenni. — A keresztényszociális pártnak majdnem 500.000 szavazatába került a Seipel-Vaugoin féle vezetés és a fasizmussal való kacérkodás (1927=1,756.761—1930=1,303.608). E szavazatoknak túlnyomó részét a fasiszta pártok hódították el. A választási eredmény a keresztényszociálisoknál a politikai vonal gyökeres reviziójához vezetett. Ismét a parlamentáris-legális politika jutott fölénybe és a röviddel előbb általuk megbuktatott Schoberrel megalkották a „legalitás” új kormányát, az Ender-Schober minisztériumot.


A szociáldemokrata párt nagyjából megtartotta az 1927-i választásnál nyert szavazatait (1927=1,539.635; 1930=1,517.603), sőt 10.000 új szavazat nyerése révén egy újabb mandátumot; is szerzett. A keresztényszociálisok veressége folytán (hét mandátumot vesztettek) a szociáldemokrata parlamenti frakció lett a legerősebb (72 mandátum). Ez természetesen egyáltalán nem tükrözi vissza a valóságos hatalmi viszonyokat, mert a polgári többség (keresztényszociálisok és Schober blokk) ennek ellenére is teljes mértékben keresztülviszi a burzsoázia követeléseit. Éppen ez bizonyítja a legjobban, hogy mennyire hamis és antimarxista a kispolgári parlamentarizmus ideológiája.


A kommunisták mindössze 20.879 szavazatot kaptak. Ez az érvényes össz-szavazatok 0.56 és a szociáldemokrata szavazatok 1.4 százaléka. A sajátos körülményekre való tekintettel, nem térhetünk ki e silány eredmény okainak részletesebb vizsgálatára. Hogy az objektív (az S. P. kapitulációja) és szubjektív (a tömegek fokozódó ellenzéki hangulata) előfeltételek rendkívül kedvező állása dacára sem: sikerült a kommunistáknak csak némileg is jelentős rést ütni a reformizmusfrontjába, az véleményünk szerint kizárólag a kommunista párt teljesen helytelen politikáiára vezethető vissza. E veresség legfontosabb oka az, hogy a kommunista párt képtelen az osztrák proletáriátusnak egy forradalmi politika konkrét lehetőségeit felmutatni.


A jelenlegi Ender-Schober kormány „szigorú legalitása” ellenére is, semmivel sem kevésbé energikusan képviseli a burzsoázia érdekeit és igyekszik annak ellenforradalmi programmját keresztülvinni, mint az őt megelőző Vaugoin-Starhemberg-Seipel kormány. Ezt már eddigi működése is eléggé bizonyítja. Elegendő itt a bécsi szociálpolitika és lakásépítkezések pénzügyi alapját képező adóiárulék-felosztási rendszer reakciós megváltoztatására utalni, (37 millió Schilinget vontak meg évente Bécstől). A munkanélküliség elleni biztosítás, „reformja” (,a szükségsegély megvonása) részben már megvalósíttatott, részben még alkudozások tárgyát képezi. Minthogy a jelenlegi kormány parlamentáris uton, „kompromisszum”-ok kötése révén (az eredetileg követelt 40 millió Sch. helyett a szoc. dem. párt „csak” 37 milliót adott a kormánynak. Ennek ellenében azonban semmit sem kapott a burzsoáziától. Ezt nevezik „kompromisszum”-nak) a reformizmus legszentebbjének a „legalítás”-nak respektálásával folytatja a szociális törvények leépítését, sokkal inkább számíthat a kapitulációskedvű szociáldemokrácia előzékenységére.;


A kapitalizmus megkezdte az osztrák ipari munkásság bérének leszállítását célzó offenzíváját. Az Alpine-Montan indította meg az akciót a kollektiv szerződés megsemmisítésével és 12— 15 százalék bérredukcióval. Egy az Arbeiter Zeitung január 1-i számában közzétett táblázat mindennél ékesebben igazolta, hogy — a fasiszta államokat kivéve — az osztrák munkásság kapta már eddig is a legnyomorúságosabb béreket egész Európában.


Strafella — aki továbbra is az államvasútak vezérigazgatója! — szintén megkezdte a maga szanálási akcióját 1000 üzemi munkás „szabadságolásával”, továbbá az alkalmazottaknak a szerződésben biztosított remuneráció és egyéb anyagi és jogi kedvezmények leépítésének „tanulmányozásával”. Az osztrák burzsoáziának az az előnye is meg van, hogy a bérredukciót nem kell az árak látszólagos leszállításával sem megindokolnia.


Az ausztriai osztály-erőviszonyok, a politikai és gazdasági harc további alakulására nézve mértékadó az a tény, hogy az ausztromarxizmus három és féléves döntő önleplezése dacára, továbbra is érintetlenül a kezében tartja az osztrák munkásosztály vezetésének monopóliumát. Amennyiben belső erők (radikális osztályharcos tömegmozgalom kialakulásának elmaradása) vagy a középeurópai helyzet fejlődése (Németország) nem idéznek elő gyökeres fordulatot az ausztriai viszonyokban, úgy a szolid, legális ellenforradalom, a proletáriátus jogainak és életszínvonalának további fokozatos leépítése a közelebbi jövő perspektivája.


 


Vissza az oldal tetejére