FĹ‘oldal

Korunk 1931 Június

A gyerek


Szász Sándor Béla

 


Megköszöntem a teát meg a kenyeret.


Ágnes átölelt.


Féltelek. Vigyázz magadra.


Ilyen forradalmas előestéken tágrarémül asszonyaink szeme. Tudják: valaki mindig nyomunkban jön. Ha uccán járunk, ha leülünk, ha fölállunk, valaki mögöttünk áll és néz. Ha nevetünk — mert néha nevetünk is, — ha ökölbe szorul a markunk; valaki mögöttünk áll és néz.


Rostokoltam az uccasarkon. Géza jött arra, karjába lány csimpaszkodott.


   A testvéred?


   A tiéd is.


Az asszonyod?


Az is, de több; a szeretőm.


Mentek tovább. Valaki talán mögöttük áll és néz.


Mi is szeretjük egymást Ágnessel. Már egy éve lakunk együtt. Dolgozunk mind a ketten. Nem járunk autón. Nem hajlong előttünk pincér. Tisztapapiron eszünk vacsorát. Nagy csikos ágyban hálunk. Melle a párnám. Robotos reggel bánat úszik a szemén és őszre — lehet — megjön a gyerek.


*


Ma hajnalban hárman állítottak be hozzánk. Nagy pofozásra termett tenyerük volt. Az angolbajuszos tőlem kérdezte, hogy itthon vagyok-e. Nagyon komolyan beszéltek. A könyveket mind elvitték. Urnak szólítottak és nem ütöttek meg. Azt mondták, majd beidéznek.


Most alkonyodik. Szél van a jó polgári este hosszú hálóingével legyezi a hasát. Óráját a holdat már kitette zsebéből. Látom a fényújságot. Ma megint négy ember lett öngyilkos. Követték Krisztus példáját: megváltották magukat az élettől.


Ágnes makacsul ragaszkodik a gyerekhez. Anyagi dolgokkal nem törődik, pedig most mégcsak két hónapos és van köztünk orvos, aki tőlünk nem kér pénzt a műtétért.


A könyvek miatt eddig még nem történt bajom, de Géza alighanem külföldre utazik. Itthagyja a szeretőjét.


Lassan, nagyon lassan érik a vetés.


*


Megjött a gyerek.


Lány. Máriának nevezem. Megint eggyel több lesz a prostituált? Vagy megdöglik velünk együtt?


Mikor Ágnes meggyógyult simogató és meleg volt hozzám.


A szomszédból két aggszűz most naponta kétszer is átjön. Valami gyáros unokaöccsük kegyelemkenyerén élnek. Lesik az asszonyt, ahogy a kölyökkel babrál. Dicsérgetik Máriát és szidnak engem, hogy még mindig nem vittem el Ágnest az anyakönyvvezetőhöz.


Mióta megjött a gyerek az asszony nem dolgozhatik.


*


Tegnap negyvenöt munkást elbocsátottak a gyárból. Köztük engem is.


Otthon összekáromkodtam Ágnest. Jól esett igazságtalannak lennem. Velem is — mindenki — igazságtalan. Lefeküdtünk. Ölelni akartam. Elhuzódott. Nem szóltam. Csöndesen fölöltöztem.


— Hova mégy? — s a szeme ijedten tartóztatott.


— El — mondtam mogorván.


Végigmentem a Vilmakirálynő-úton. A ligetben leültem. A cigarettáim rossz. Kapar. Két suhanc dülöngél az úton. Amott a padon féllábú férfi beszélget egy nővel. A suhancok kótyagosan ordítoznak. A féllábú előtt összegörnyedve röhögnek, aztán az egyik lefejti válláról pajtása ölelését, odaszédül a padra, vihogva derékonkapja a nőt. A féllábú fölkel. Hozzáírt topog.


 Kaphatnék kérem egy kis tüzet?


 Tessék.


 Megengedi? Leül. Kérdezem:


 Ki ez a nő?


 Nem tudom.


Nem ismeri?


Ismerni ismerem. Ő is itt hál néha a padon.


 Magának sincs munkája?


 Dehogynincs. Drahos vagyok, azaz fejes emberek nyelvén kódis. Mert hogy rokkant is vagyok kapom azt a huszonnégy pöngőt minden hónapban. Mondja — villan a szeme — nem tudna nekem egy kiskabátot adni?


 Ez van csak.


Az enyémnek lukas mind a két könyöke...nézze... A suhancok fölráncigálják a nőt. Viszik.


— Ezt a kabátot még tavaly kaptam egy úrtól. Odaát lakott Budán. Mindig fölhivott a lakására. Nagyon kedves ember volt — vigyorgott — sőt talán túl kedves... maga még száz pöngőt is ki tudna vágna belőle... holnap megyek el a gubáért, ha igaz két hónapit kapok.


   Mért?


   Kórházban voltam.


   Mi baja?


   Azt mondták alkoholista vagyok.


   És maga nem szeretne változtatni a sorsán?


   Mért?


   Hát megelégedett?


   Senkise megelégedett. Volt egy kollégám. Nagyon finom gyerek, nagyon fejes gyerek, az se volt megelégedett... tegnap múlt két hete, hogy elütötte a villamos.


Ásítoztam.


— Nem álmos?


— Aludhatunk... Akkor hát visszamegyek a másik padra, jóccakát.


Mostanában csak csavargok. Nem birom látni a gyereket. Éhen döglünk. Valaki mögöttünk áll és néz, hogy biztosan megdögöljünk. Este a kávéház előtt jöttem el. Az ablakon keresztül néztem a billiárdozókat. Én is szeretek billiárdozni. Ezek sokkal jobban játszanak, mint én. Gyülölöm őket.


Aki nem tud gyülölni, szeretni se tud.


Az egyik páholyban Gerő igazgató úr terpeszkedett. Ha jól látom még csak az előételt eszi. Bizonyára őnagyságát várja, a feleségét. Talán arra gondol hogy jobb volt, amikor még onanizált. Olcsóbb volt, kényelmesebb. Sose kellett várni. Egyszerüen kiment az illemhelyre.


Röhögtem. Őnagysága most úgyis Sipos mérnök úrnál van. Magam is többször láttam, hogy a telepen bement hozzá a kisirodába; hallottam is hogy mókuskámnak szólongatja. Előttünk rohadt munkások előtt csak nem szégyelli magát ilyen finom úriasszony? A mérnök magas, vállas ember, fiatalabb és jobbképű, mint az igazgató úr, nem is zsidó, de meg az igazgató úrnak úgyis van kettő helyett is pénze.


Csak röhögtem aztán hazaballagtam. Csöndesen nyitottam be a konyhába. A szobaajtó tárva volt. Ágnes a könnyeit szárogatta és mondta:


— Nem azért sírunk, hogy sajnáljanak bennünket. Azért sírunk, hogy most még ne féljenek tőlünk.


A két aggszűz bambán tátogatott rá. Mihelyt beléptem elbúcsuztak. Fogdosták és dicsérgették a kölyket.


Ma először én is megcirógattam és megcsókoltam Máriát. Azért se döglünk meg, élni fogunk; dacból. Az igazunkért.


 


Vissza az oldal tetejére