FĹ‘oldal

Korunk 1931 Június

A társadalmi realitás és a neurózisok


Neufeld BĂ©la

 


Ez a tanulmány nem törekszik kimerítő teljességre és inkább vázlatinak tekintendő. A marxizmus és a pszihoanalizis, a Korunk-ban is sokszor vitatott problematikáját kísérli meg pontosabban meghatározni és kölcsönös vonatkozásaikat tisztázni.


Marx és Freud, mindkettő materiális alapozottságú elméletet hirdet. A szellemi világ, az ideológikus „Überbau” Marxnál az ökonómiai struktura függvénye, Freudnál viszont az ösztönstruktura transzformációja. Ellenben az ideológiai lét másodlagos természetében megegyeznek. Ezen a materiális szemléleten kívül bizonyos monisztikus, átfogó karaktere van tanításuknak; az egyik a gazdasági struktura, a másik a szexuális energiák derivátumainak tekinti az emberi lét valamennyi produktumát. Banálisan a „Hunger und Liebe” volna a kettő együtt. Mindkét tan dinamikus és hisztorikus; a marxi, a társadalmi fejlődés törvényét, a freudi, az egyéni lélek fejlődési vonalát rajzolja meg. Ezen a ponton szükségképpen elhajlanak, mivel a lélektan az egyénen keresztül, a szociológiai szemlélet viszont a közösségi életformák kutatásával jut el a megismerésig.


A pszihoanalizis (Psza.) empirikus természettudománya az emberi léleknek, amely minden apriorisztikus, spekulativ elmélet nélkül az analizis visszatérő jelenségeinek észlelete utján alakítja ki tanítását az egyéni lélekről. A történelmi materializmus elmélete analitikus szociológiája a kapitalista társadalmi rendnek és azontul előrelátó és tudatosító tana a társadalmi fejlődés immanens célzatának, amely a szocialista társadalmi rendbe torkolódik ki.


Mi az oka annak, hogy ezt a lényegileg elkülönböző két tant, amelynek egyike az egyéni lélek természetrajzával foglalkozik egymással szembeállítják? Az ok nyilvánvaló. A marxi tanítás dialektikája a szociológiai erők munkájára veti a súlyt és minden biologizmust figyelmen kívül hagy. A társadalmi lét az, mely az egyének tudatát meghatározza, (és nem megfordítva) a társadalmi lét dinamikus történés-síkján zajlik le a kollektivitás élete. Sehol egy szó sincs biológiáról. Ezzel szemben a Psza. az egyéni lélek fejlődéstörténetét a biológiai, ösztönstruktura és a szociológiai milieu egymásrahatásából kísérli felvázolni. A Psza. élettani adottságokat tételez fel (erről később) és így szükségképen a szociológiai meghatározottság kizárólagos érvényét erőtleníti. A biológiai konstansok elismerése — látszólag — kiegyenlíthetetlen ellentmondásban van a történelmi materializmus dialektikus szemléletével. Igaz, pl. hogy senkinek se jut eszébe, hogy a modern kémia megismeréseit a marxizmus szemszögéből bírálja, de, abban a pillanatba, amidőn valamely tan relevánssá válhatik. élesen megmutatkozik az elméletek konfliktushelyzete. És függetlenül az egyik vagy másik tan valóságtartalmától, a konfliktus-szituáció önmagában is meggyőzően illusztrálja, hogy a „Voraussetzungslose Wissenschaft” eszméje naiv ábránd. Egyes marxi kritikusok csupán azt vizsgálják, hogy a Psza. összhangban van-e a marxizmussal s amennyiben ennek — szerintük — ellentmond, elvetik a Psza. tanát. A hiba — amit elkövetnek — elsősorban metodológiai. A marxi szociológia törvényeit a pszihológiába, átplántálni éppen olyan önkényes eljárás, mint akár a Psza. tanítását a történelmi materializmus elméletére ráhuzni. Mások viszont a kettő szintézisét kísérlik meg, így S. Bernfeld eredeti és elmés munkájában (Sysiphos oder die Grenzen der Erziehung) s egy másik analitikus, W. Reich a két elmélet öszszeférőségét próbálja dokumentálni.


Szerintem a freudizmus: és a marxizmus konfliktusszituációja sokkal kevésbé ismeretelméleti, (mintahogy gondolják) hanem priméren affektív természetű. Nyilvánvaló, hogy a marxizmus optimisztikus, igenlő tanítás, amely a fejlődési törvény dialektikájával a szocialista társadalmi, rend eljövetelét vallja és ugyanakkor a világnézet pátoszával faszcinál. Rousseau életnézete él tovább benne (bár Marx racionális és kritikai elme volt) az ember eredendő jóságáról, amelyet csupán a társadalmi lét korrumpál. Ezzel ellentétben Freud ember és életszemlélette pesszimisztikus és tragikus. Freud dezilluzionál, és hijján van minden világnézeti pátosznak. Tisztán valóságtan és tartalmában éppen ellentéte a rousseau-i meggyőződésnek. A Psza. megismerései szerint az ember természettől fogva, eredendően aszociális és amorális és csupán a társadalmi lét folyamán fejlődik kulturképessé. De ez a felfejlődés sem tényleges, visszaesések veszélyeztetik pályáját. Freud maga egyik legutóbbi írásában (Das Unbehagen in der Kultur) még tovább megy és kétségeit fejezi ki a kollektivista társadalommal szemben, (bár elismeri, hogy ez kiküszöböli a konfliktuslehetőségek egyik lényeges elemét) imivei az egyén primér támadó ösztöne a jövőben is összeütközésekkel fenyegeti az együttélés rendjét. Természetesen ez már Freud egyéni nézete kulturfilozófiai szemlélődései során, amelyet egyéni vérmérséklete szerint elfogad vagy elutasít az olvasó. Tagadhatatlan, hogy Freud továbbfejleszti és betetőzi a kiábrándítás fájdalmas folyamatát, amelyet Schopenhauer, Nietzsche és Kierkegaard már előtte megkezdettek. És mindezt az empíria könyörtelenségével! Nem meglepő, amidőn azt olvassuk Freudnál, hogy halála után elenyészik tanítása, mivel az emberiség nem tudja belsőleg megemészteni!!


Freud maga, egyik írásában (Die WiederstĂände gegen die Psychoanalyse) a tanításával szemben megmutatkozó heves, affektiv ellenállást azzal magyarázza, hogy miként Darwin az antropológiában és Keppler az asztronomiában, úgy ő, (Freud) a lélektanban sértette meg az ember nárcizmusát, amidőn a tudat mindenhatóságát determinálta. Ez a megállapítása nyilván nem alkalmazható a marxizmusra, amely — hasonlóan — elveti a tudat primátusát. A konfliktus — tehát — az érzelmi szemlélet alapvetően elütő attitüdjén fordul meg: a Psza. dezilluzionáló, a marxizmus optimista életszemlélet. És objektiv igazságain túl optimista pátosza talán a legjelentősebb szubjektív lendítő ereje.


Ettől az érzületi elkülönbözéstől absztrahálva, — amelynek jelentőségét alábecsülni hiba volna — a Psza. kiindulásában forradalmasító tanítás. Szerinte ösztön egyéniségünk tekintetében, természeti adottságánál fogva mindnyájan egyenlőek vagyunk. A romantikus természetjog és az utópista szocializmus apriorizmusa — az emberek eredendő egyenlőségéről — Freud tanításában empirikus erejű igazolást kap. Ez: a tan a szociálista világnézet számára csak adequat lehet.


Sajátságosan, éppen az ösztönelmélet váltotta ki némely marxista kritikusban az ellentmondást — amely állítólag — a marxizmus szociológiájának autonómiáját a maga biológiai meghatározottságaival veszélyezteti. „Maga Freud, alapvető munkájában (Drei Abhandlungen zur Sexualtheoria) azt fejtegeti,, hogy a konstitució (a biológiai) és a kondició (a szociológiai faktor) nincsenek antagonizmusban egymással, hanem ellenkezőleg kooperative hatnak. A konstitució „vár az élményekre” — a kettő egymásra- és össze-hatásából érthetjük meg az egyén pszichikai strukturáját. Freud szerint minden perszonálpszihológia szükségképen szociálpszihológia is, mivel az egyént csupán környezeti, társadalmi relációin és reakcióin keresztül érthetjük meg. Arra a kérdésre, hogy minő a velünk született ösztönadottság jelentősége az egyéni lélek kialakulásában — Freud nemi ad feleletet, sőt kifejezetten azt írja, hog,y ez a probléma a lélektani megismerés határain túlnyulik. Amit az analizis véghez visz, az tulajdonképpen az élménysorok felfejtése, tehát kifejezetten a szociálpszihológiai történés rekapitulációja. Freud visszatérően ismétli és kiemeli, hogy az analitikus számára a legfontosabb felvilágosítást az egyén élménytörténete szolgáltatja s ennek az ösztönadottságra való formálóereje alakítja mindnyájunk pszihikai strukturáját. Ezért nyul Freud vissza a legtávolabbi gyermekélményekig és megkisérli a szabad asszociáció eszközével felidézni az elfojtott képzeteket, hogy ilyen módon rekonstruálja a lélek fejlődéstörténetét. Csodálatos, hogy ezt az eljárást,, amely annyira koncentráltan kutatja az egyén és a környezet kölcsönhatásos életét, az egyén szociológiai multját, egyesek reakciósnak bélyegezték, mivel ugyanakkor bizonyos elemi élettani adottságokat — bár kvantitative meg nem határozhatóan — tételez fel. Ám az ösztönelmélet nem Freud kitalálása, hanem az analizis anyagának kényszerű erejű következése. Haeckel biogenetikai alaptörvényének mintájára talán lehetne egy pszihogenetikai alaptörvényről is beszélni.


Mit is mond Freud szexuálelmélete ? Gyermeki szexualításunk folyamán mindnyájan keresztülmegyünk bizonyos tipikusan jellegzett fázisokon, a parciális ösztönök, az erogénzónák fázisan, amidőn egyes testterritoriumok abszorbeálják gyermeki libidónkat. (Orális, analszadisztikus, urethrális fázis). Ezeknek a fázisoknak energetikus karakterológiai áttevődései alakítják ki az egyén karakterét. Sehol se állította Freud, hogy, a karakter veleszületett konstans. (Mindig csak „Anlage”-ról szól s ebben a goethei intuícióra emlékeztet, ami jellemtanát illeti). A freudi karakterológia az első genetikus-dinamikus jellemtan, az első tudományos értékű kísérlet az egyéniség felépítésének megértésére. Hogy az egyes fázisokon miként fejlődünk át, az nem csupán belső, endogén tényezőktől függ (amelyeket sohase tudunk lemérni,) hanem kiválóan az exakte megismerhető külső, milieu faktortól, amely selejtez,, választ az „Anlage-faktor”-ok között, egyiket elfojtja, a másikat kitenyészti. A karakter — a Psza.) tanítása szerint — tehát nem kész faktum, hanem dinamikus fejlődési produktuma az egyén szexualis strukturája és a milieu kölcsönhatásainak. Freud szexuálteoriája — tehát — evolutiv, dinamikus és hisztorikus, a szexuálbiológiai célzat sorsa a szociológiai fejlődési sor ráhatásain kei-fesztül alakul ki. Tényleg Freud nem veti el a biológiai adottságokat, de mint empirikus természettudománya a léleknek, a Psza.-nak tudomásul kellett vennie azokat, amennyiben manifesztálódtak. A biológiai determináció — a libidótheorián kívül, — a sokat vitatott Ödipuskomplexumban (Ö. k.) jut kifejezésre. A Psza. tanítása szerint az Ö. k. mindnyájunk lelki fejlőjdésének egyik szabályszerű stádiuma; valósággal filogenetikus örökség, amelynek Freud — nyilván — biológiai immanenciát tulajdonít. Freud egyik alapvető művében (Totem és Tabu) a totem rendszerét és az exogámia intézményét az ősember Ödipus-szituációjára vezeti vissza; s a vallási és morális szabályok eredetét a lázadó és bűnbánó fiúgyermek kollektív visszahatásaként interpretálja, az elkövetett apagyilkossággal szemben. A sérthetetlennek kinyilvánított totemállat az apát szimbolizálja s az Ö. K. ambivalens jellege viszont abban jut kifejezésre, hogy a totem tilalom ellenére évenként egyszer megengedett a totemállat feláldozása. Bármennyire izgalmasan érdekesek és eredetiek is Freud tanításai, — az Ö. K. biológiai determináltsárgáról nem tud meggyőzni. Freud nem vesz arról tudomást, hogy az Ö. K. csupán a patriarchalis, anyajogi társadalomban egyáltalán nem juthat kifejlődéshez. Igy tanítja azt; Malinowski; s a. szociológiai kutatások szerint az anyajogi társadalmak az apasági társadalmakat történetileg megelőzték; Malinowski az Ö. K.-ban szociológiai produktumot lát ést joggal tételezi fel, hogy a társadalmi lét változtatásával maga is átváltozhat vagy eltűnhet. És ezzel a megállapítással beletorkolunk a neurózis és a társadalmi reálitás bonyolult összefüggéseibe.


Ismeretes, hogy Freud a neurózis magvát az Ödipus-komplexumban látja. Ő maga is sajátságos jelenségnek tartja, hogy aránylag igen kevesen fejlődnek át szerencsésen — lélektanilag és szociálisan — az Ödipus-komplexumon; s ekként minden neurózis mélyén felfedhető annak kórokozó jelentősége. Viszont az analitikus tapasztalat azt igazolja, hogy nem az Ö. K. önmagában, hanem annak leépítése, átformálódása determinálja, hogy egészségesen,, vagy defektusosan kerülünk ki az Ödipusszituációból. A Freud által is hangsúlyozott jelenség, hogy aránylag kevesen oldják meg szerencsésen ezt a konfliktusadottságot, önmagában is arra vall, hogy itt nem annyira valamely belső, mint inkább külső tényezőben kell keresnünk az okot. Kétségtelen, hogy a neurótikus megbetegedéseket az Ö. K. elintézési módja determinálja. Kézenfekvő, hogy a jövő szocialista társadalmában, amely véget vet a patriarchális családi rendszerinek az Ö. K. vagy legalább is a kórokozó hatása, kiküszöbölődik. Friedrich Engels előrelátása, hogy a kollektív társadalmiakban megszűnik a patriarchalis család intézménye, Oroszország példájában beigazolódott. Nem érdektelen a pszihológus számlára a polgári világnézetű közgazdász, Arthur Feiler könyvére utalni, (Das Experiment des Bolschevismus) amelyben az ökonomikusan orientált szerzőnek is feltűnik az új orosz nemzedék, a gyermek-fiatalság lelki és szellemi felszabadulása. Kibontakozva családi autoritások és egyéb fennsőbbségek nyügéből, önmaga erőire és felelősségére utalva, egy vidámabb és öntudatosabb gyermekség arculatát látja Feiler Oroszországban felcsillanni. Nyilvánvaló, hogy az Ö. K. leépítésével a neurózisoknak egyik legveszedelmesebb méregfogát húzzuk ki, miivel annak megoldatlanságai váltják ki a neurótikus karaktervonásokat. De ezzel még távolról sincs a neurózis-probléma megoldva. Freud forradalmi és elveszíthetetlen becsű cselekedete, hogy kérlelhetetlen nyíltsággal tárta fel a polgári civilizáció szexuális moráljának képmutatását. Az ösztönök erőszakos elfojtásával szemben azok tudatosítását és ekként az ösztönerők racionális megfékezését ajánlotta. Természetes, hogy a mai társadalom, amely az ébredező gyermeki szexualitás spontán megnyilatkozását — a fiziológikus onániát — bűntudatként égette a gyermek lelkébe, amely farizeusan aszkézist prédikált, kivált az egyik nem részére s az erotikus vonzás elementáritását Sokszor a házasságban prostituálta; éppenséggel nem kedvezett az egészséges lelkialkat kifejlődésének. A szexuális morál elfojtó célzata a neurózis melegágya. És itt válik ellenállhatatlan erejűvé a társadalmii realitás szerepe, amely egyedeit neurótikus lelki helyzetekbe sodorja. Ezért megtámadhatatlan tény — amit az analizis felismerései döntően igazolnak — a neurózis szociálpszihológiai determináltsága. A neurózis ideológiai függvénye a kapitalizmus társadalmának.


A neurózis profilaxisa —  s az orvos hivatása itt tágul szociológikussá — a Psza. tanítása szerint lényegi összefüggésben van az Über-Ich és szerintünk, a szublimálás kérdésével is.


A freudi triasz: „Es”, „Ich” és „Über-Ich”. Az „Ich” beékelve két túlhatalmas és egymással konkurráló erőforrás közé, egyrészről védekezésre kényszerül az „Es” feltolakvó, lázongó vágytörekvéseivel szemben, másrészt küzdenie kell az „Über-Ich” tirannizmusa ellen. Az „Es” — ahogy Freud mondja — amorális, az „Ich” igyekszik morális lenni, az „Über-Ich” hypermorális lehet és olyankor kegyetlen, akárcsak az „Es”. Az ideális pszihológiai megoldás volna: a lehetőségig felvetíteni az „Es” szféráját a tudat (Ich) világosságába és másrészről leépíteni az Über-Ich diktaturáját. A mának társadalmában ez a kettős munka elképzelhetetlen. Az Es számára állandóan anyagot szolgáltat elfojtásaival a hipokrita-morál s az Über.-Ich tirannizmusa viszont kifejezése az uralkodó rendszer morál követeléseinek az elnyomottakkal szemben. Az Über-Ich az uralkodóosztály-morál megtestesítése, a függő osztályok lebéklyozására. Ezt az Über-Ich morált képviseli az apai tekintély, az iskola s a tekintélyek hierarchikus) rendszere. Ezért az Über-Ich áll és bukik a mának! társadalmával. Hogy az a tirannisztikus fórum mennyire eminensen neurótikus kórokozó, azt az analízis empíriája igazolja, amely felfedte az Über-Ich deszpotizmusát, (a neurótikus) esetében) amely az egyénnek nem enged semmi szabad megnyilvánulást s mindlen áthágásért lelkiismereti konfliktusokba taszítja.


Ami a szublimálás kérdését illeti, röviden ennyit mondhatunk: amiint ismeretes, Freud az ösztönerők energikus áttételét vallja s a szexuális erők átszellemesítését az egyén kulturálódásának előfeltételéül állítja oda. Az eredendően szexuális energiák transzformálódnak és kulturális, etikai stb. értékekké szellemesülnek át. Az ösztöntörekvések sorsa tehát a következőképpen alakulhat: a) beteljesedés (korlátlan megvalósulásuk viszont a szellem: rovására történik) b) szublimálódás vagy c) elfojtás. Ahol nincs szublimálás, ott érvényesül az elfojtás. És ez a leggyakoribb „megoldás”. El ne felejtsük: az átszellemesítés nem csupán desztillált individuálpszihológiai törekvés, hanem; kiválóan ökonomikus probléma is. Hogy jőjjön ott létre átszellemesítés, ahol az emberek tulnyomó nagy többsége az élet legelemibb anyagi előfeltételeinek hijján van? Szublimálás kettősséget tételez fel: belső indítékot és külső lehetőségeket.


Még egy szót a nárcizmus szerepéről. A nárcizmus az egyéni önösérdekre épített kapitalista gazdálkodásnak pszihológiai együttjárója. Freud itt is biológiai eredetet Iát, de a nárcizmus kitenyésztő faktora a szocietás. Előreláthatóan kollektív közületekben nárcisztikus kultusz — az önszeretet — pszihológiai előfeltételei megszűnnek, mivel az önös én-re irányított energiák kisugározódnaka kollektiv munkaaltruisztikus lendületébe,


Jeleztem, hogy kimerítő teljességről itt nem lehet szó. De talán ebből a vázlatból fel nyilvánvalóvá vált, hogy a neurózis megelőzése válhatatlanul összefügg a társadalom szerkezetével. Nem kétséges, hogy a szocializmus társadalma a neurózis leghatékonyabb kórokozóit fogja elpusztítani.


 


Vissza az oldal tetejére