FŇĎoldal

Korunk 1931 Április

A véres forrás


Henri Barbusse

 


Bill Pew egy komisz fráter.


Utálom ezt az embert, először mint személyt, azután, mert az emberek egy nagyon elterjedt fajtájához tartozik, akik épp oly mindennaposak, mint amily közönségesek s nemcsak az irodalom, hanem a valóságos élet révén is kisértenek.


Ez a fajta a föld mindkét felén úgy terjed, mint valami nagy epidémia. Leginkább persze az Egyesült Államokban fordulnak elő, ahol ennek a fajta embernek a számára nagyon termékeny a talaj.


Pew jelenleg gazdag ember, (a vagyona milliókra rúg) bármit tehet. Már tett is: volt kém, hóhér, snapszbrúder, közvetítő és nagy üzletcsinálók jobbkeze. Cselekvése impulzusa az őrületes nyereségvágy. Ezenkívül ugyanolyan szorgalmas, mint amilyen skrupulusnélküli.


Volt lovász, cowboy, vagabund, korcsmáros és nagy üzletek managere. Ugyanolyan sűrűn volt gazdag, mint amilyen sűrűn megbukott. De mindig visszagazdagodott. Valóban kétarcú ember és sohasem lehet tudni ha elénk kerül, hogy milliomos-e vagy koldus.


Egy ordító zöldre mázolt bárban, amely a kikötőben két ucca keresztezésénél van, fedeztem föl. Itt, az öreg Angliának e festői zugában tartózkodik most. — Bill Pew iszákos.


Az olvasót valószínűleg érdekli, vajjon én azért mentem-e a bárba, hogy őt szórakoztassam? Nem. Se inni nem akarok vele, se látni nem akarom őt; nagyon csúnya, az alkoholt meg nem szeretem. Ám ez a különben oly hallgatag ember ha már ivott, el kezd beszélni. S az ilyen emberek meséi bepillantást nyujtanak napjaink nagy történéseibe, melyek különben a profán tekintet elöl rejtve maradnak, mint valami Wertheimkassza tartalma.


Gyüjtője vagyok az ilyen idődokumentumoknak.


Nos, ama bizonyos napon Bill Pew már egy egész széria különböző coctailt megivott. Az üvegek a szivárvány minden színében csillogtak előtte. Egy magas széken ült s könyökével a bár asztalára támaszkodott; belépésemkor megnézett. Szemei vörös piramisalakú koponyája alól nedvesen csillogtak. A nyaka olyan piros volt, mint egy darab friss roastbeef és sokkal szélesebb, mint a feje, amelyen egy egész kicsike sapka ült. Boxer öklei — nem régiben fellépett a singben — támasztották alá állát, amely élesen és sarkosan ugrott elő arcából, mint valami kubista festményen. Az ujságból, amit épp olvastam, felhívtam a figyelmét egy amerikai napihirre, valami indián gyilkossági ügyre, amely az Oklahoma állambeli Tulsa bírósága elé kerül tárgyalásra. Jó okom volt annak a feltételezésére, hogy ebben az ügyben Pew valami szerepet játszott.


Bill az alkohol varázsereje révén közlékeny lett. Ilyen állapotban az ilyennemű individumok mindig vallanak.


Amikor az ujságra mutattam és teljes nyíltsággal megkérdezte«!, felragyogott az arca. A szája elhuzódott szinte egész a füléig, úgy hogy csupasz fogazata látszott: sárga csonkok és arany kockák mozaikja.


   Az egy nagyszerű üzlet volt! — mondotta.


   Kinek la. számára?


Kinek a számára? A nagyok számára, akik mind ilyen üzleteket
csinálnak.


Öklével a mennyezet felé mutatott a titokzatos hatalmasok, a nagyok


megjelölésére.


   Akkor ön is a vádlottak padjára kerül ebben az ügyben? kérdeztem.


   Nem baj. A nagyok közül senkit se bántanak. S olyan képet vágott, amely a nagyok felé respektust, irányomban pedig megvetést fejezett ki.


   Nekem se lesz semmi bajom tette hozzá. S az angol útszélit korcsmában anélkül, hogy az ott tartózkodó kínaiakra, négerekre és a bár asztal előtt ülő két matrózra tekintettel lett volna, elkezdte történetét.


   A dolog petróleumról és indiánokról szól.


   Petroleumról?


   Igen. Oklahoma szép négyszögletű állam az Unió közepén, amelynek talaja, különösen Tulsa vidékén, nagyon sok petroleumot tartalmaz, mesélte Bill Pew és súlyos kezét rátette az ujságra, amit magammali hoztam.


   És a rézbőrűek?


   Természetesen még vannak ott olyan bőrűek, akik rézbőrűeknek nevezik magukat, holott a valóságban csokoládé színűek. Ezeket mindinkább kiszorították a jobb helyekről s a szellős erdei területekre nyomták, amiknek „reservate” a nevük.


   Ezek a rézbőrűek kihalóban voltak, mert az amerikai civilizáció bekerítette őket; hisz mondják azt is, hogy a cápák is és az elefántok is kihalóban vannak. Egy szép napon megállapították, hogy lassan nem lesz már egyetlen egy indiánus sem. Alaposan elintézték a dolgot. A kétlábú állatoknak ez a fajtája oly mértékben fogyott, hogy felmerült nemzeti szellemük, jelentékeny kézműipari tevékenységük és faji büszkeségük megtartásának hangos követelése. (Közben ezek az indiánok mindent megtesznek, hogy minél gyorsabban civilizálódjanak, angolul beszélnek, kalapot viselnek, templomba járnak és pénzt keresnek). Ettől a pillanattól kezdve megszűnt az indiánok szaporátlansága; letelepedtek. Természetesen arra a jelentőségre nem tettek szert, amellyel hősi korszakukban rendelkeztek, amidőn az Algonquinok, az Irokezek és a Siouxok uralták a Pr√ärit és minden kalandort megskalpoltak, aki az Unióból jött.


   Oklahomában volt az indiánoknak egy félig civilizált reservateja. Ezen vadászterületük kerítésén belül nagyon jól ment a soruk, a kénye-kedvük szerint éltek s mint nagy őseik tették, annyi tollat tűzhettek a fejükre, amennyit akartak s sátraik és kunyhóik, varázslóik és zsiros, kövér asszonyaik körül, akik a gyermekeiket úgy viszik, mint valami csomagot, táncolhattak és énekeltek. Némelyek közülük nagy tekintélynek örvendtek s jólétüket nagyon sok sápadtképű irigyelte. Sápadtképű? Igy nevezik általában a jankeeket és európaiakat, jóllehet vannak ezek közt is olyan emberek, mint én például, akiket tulajdonképpen rézbőrűeknek kellene nevezni.


Ezt a megjegyzést Bill épp abban a pillanatban tette, amidőn mészárosképének szemlélésekor nékem is ugyanez a gondolatom támadt. Folytatta:


— Igy tartott ez, amig valaki ezt az idillt össze nem rombolta. Ez voltam én. Akkoriban hosszabb ideig pihentem. Ezt a pihenőt hosszabb tárgyalás után Ohio bírái rendelték el. Azokban a napokban erről az ujságok bőven írtak. Amikor azután ismét szabad polgár lettem, valami új foglalkozás után kellett néznem. A petróleumkutatást választottam. Erre volt u.i. képességem, mert Wiili Sharp mielőtt meghalt, megtanított rá. A rossz nyelvek ugyan azt mondják, hogy én tettem el láb alól, ezt azonban még nem bizonyították be eddig.


Petróleumkutató ösztönöm a Canadian Riverbe vitt, Tulsa környékére, ahol találtunk is petróleumot. Azt mondtam „találtunk” mert szerencsétlenségünkre többen voltunk, mindannyiunk állig felfegyverkezve, a legnagyobb bizalmatlansággal egymás irányába. Ahogy mondani szokták elöl-hátul szemünk volt.


A petróleumforrás az indiánok reservatejában feküdt. Ezen nem segített semmiféle csűrés-csavarás: amerikai törvények szerint ez az indiánoké volt. Szerencsétlenség, hogy ilyen törvényt hozhatnak.


— Ez volt 1907-ben. A különböző térképfelvételekkel a zsebemben


elutaztam és csakhamar visszatértem bátyámmal, Tom Pew-vel, akivel a petróleum kiaknázására társultam. (Később azt mondták, hogy megloptam a bátyámat: az ilyen vádakat azonban megvetem, a dolog különben is már rég elévült). Pár nagy „cápa” is követett.


    Az ilyen emberek azon a vidéken mindenféle üzletbe belemennek két talizmán segítségével, amit a zsebükbe hordanak: ez a két talizmán: egy töltőtoll és egy csekkönyv. Ezek lettek a vállalat alapítói. Én, az életemre mondom, nem követtem el ezeknek az embereknek az oldalán egyetlen egy olyan gazságot sem, ami különben rendőrkomiszárok, kereskedelmi bíróságok és a nép esetében szokásom. Eljöttek ezek az emberek, meggyőződtek állításaimról s miután egymásközt megállapodtak, kezükbe vették a csekkönyvet: — az indiánokkal mint a petróleum-forrás jogszerinti és elvitathatatlan birtokosaival kellett megegyezni.


    A rézbőrűek azonban a modern üzleti érintkezésben ugyanoly jól kiismerték magukat és nagyon jól tudták, hogy egy egyszeri fizetés után nem adhatják ki kezükből a jó üzletet. Ez az összeg u. i. jóval alul maradt az árú valóságos értékén, amely ugyan a földalatt láthatatlan állapotban volt s legfeljebb sejteni lehetett, viszont az indiánok ismerték a civilizált népek alapelvét: „a legjobb üzlet a nyereségben való részesedés” Ha azonban ezek a szegény fickók tényleg kiismerték volna magukat, úgy világos lett volna előttük, hogy milyen ingatag a számításuk. De ne siessünk! Hisz ez már a végei


 


   A rézbőrűek önfejűsködtek és kitartottak az álláspontjuk mellett. Olyanok voltak mint azok a vastag fatörzsek, amikből a szobraikat vájják, melyeket wigwamjaik ajtajába állítanak díszül.


   A legnagyobb nyugalommal kérték: „osztozkodjunk a nyereségen, osztozkodjunk a nyereségen!” — s türelemmel hallgatták a hosszú dumákat, amikkel én és a többiek rá akartuk venni őket, hogy egyezzenek bele a kirablásukba. A feltételeikbe tehát bele kellett menni; a petróleumkút kiaknázására megkötöttük a szerződést — mi káromkodtunk, ők örvendtek — és a szerződést mindkét fél aláírta. A szerződés megállapította a nyereség megosztását a társaság és a mező birtokosai közt.


 Mind a huszonhat tulajdonos névszerint írta alá a szerződést s nagyon mulatságos volt a legmagasabb pénzvilág és nehézipar neveinek fontos aláírása mellett ilyen neveket olvasni mint például „Nagyszírvű Georg”, vagy „Sasszemű Willi”.


 Az előmunkálatokat azonnal megkezdtük. Az indiánok reserváteja csakhamar életvidám fickók csapatával volt teli: mérnökök, üzletemberek, ügynökök, őrök jöttek, azután egy csomó szakmunkás, kőműves, asztalos és más építőmunkát s végül, mint ezeknek az embereknek szükséges kiegészítői azok, akik ezt a csapatot élelmezték és itatták. A pusztában, amely tegnap még a bivalyok tanyája volt, egy város keletkezett. A házak úgy nőttek ki a földből, mint a gomba. Egyik éjszakáról a másikra irodák, ügynökségek és első, második és harmadik osztályú barakok keletkeztek, mint egy gőzhajón. A pénzváltó irodájában ugyanoly vidám fickók ültek, mint a csapszékekben. (Igen az Egyesült Államokban még akkoriban volt ilyesmi; mindent lehetett ott vásárolni!)


 Mindenféle veszekedések keletkeztek. Elcsábítottak egy fiatal indián


nőt. Pár kravalt a rendőrség gyorsan elsimított. Egy négert meglincheltek. S minden ugyanúgy történt, mint a Kelet fehér államaiban. Az indiánok csakhamar felvették a fehérek egyik másik szokását, különösen az esküvőt s pár fehér azt hitte, hogy a vadat muszáj játszaniok, amiért ők az indiánokat vadaknak tartják. Az ilyesmit nevezik asszimilálódásnak.


 Ami a fenébe ezzel a magas filozofálással!


 A petróleum kiaknázása jól haladt előre. A forrás rendkívül gazdagnak bizonyult és úgylátszott, hogy kimeríthetetlen. A szondák úgy emelkedtek ki a földből, mint egy város építőállványai. A munka szünetlenül tartott.


 Ennek megfelelően a huszonhat rézbőrű kezébe egyre újabb meg újabb pénz ömlött; így tartott ez éveken keresztül és még mindig csak huszonhaton voltak. Egy szép napon azonban egy úr, aki messze a petróleumforrásoktól, Newyorkban egy irodában egy asztal mögött ült, amin semmi más nem volt csak egy telefon, kijelentette: „tizenöt év alatt 161 millió tonna nyerspetróleumot termeltünk. Ebből 13 millió tonna, tannak a huszonhat csirkefogónak jutott, akiké a föld. Ezek az emberek nagyon sokan vannak.”


 A titkára, aki mereven ült előtte, mozdulatlanul, mint a telefon, helyeselt:


 Természetesen, uram.


 Az íróasztalnál ülő férfi ugyanis parancsot adott ki. Az a világ egyik uralkodója volt ez az úr, ha régi demokratikus szokás szerint csupán „úr” megszólítással is illették.


— Kevéssel ezután még ugyanabban az évben, 1923-ban az indián törzs főnökei szép kosztümükben „Nagy Szív” nevű barátjukat várták egy vadászkirándulásra. „Nagy Szív” késett. Ez nem felelt meg egyál talán annak a pontosságnak, amely minden indián tulajdonsága s amikor még mindig nem jött, régi indián szokás szerint a lakására mentek, ahol iszonyatosan eltorzult vonások közt haldokolva találták. A feleségei körülvették és szörnyű sikolyokba törtek ki. Tanácstalan orvosságosemberek állták körül a házat. A hatalmas testet csakhamar elhagyta az élet.


   Senkisem kételkedett abban, hogy mérgezés történt; de melyik volt az a kéz, amelyik a mérget beadta és ezt a kézt melyik kar mozgatta? Természetesen akik tudták ezt, nem árulták el.


   „Nagy Szív” egyike volt a perróleummező birtokosainak. Most már csak huszonöt birtokos volt életben.


   Csakhamar már csak huszonnégy, mert egy vadászszerencsétlenség elvitte a huszonötödiket.


   Több férfi — rézbőrűek és sápadtképűek — közösen üldöztek egy vadat. Egyike a fehér vadászoknak, aki kissé hátramaradt, töltött és a golyója egy indiánt talált, aki előtte szaladt, ahelyett, hogy.... Röviden, a buta véletlen.


   Hova lettek azok a régi jó idők, amikor az uraknak még ply egyszerű volt a terhükre levő emberektől megszabadulni ? Ma már ez nem megy, legfeljebb háború idején. Szerencsétlenségre akkoriban béke volt.


   Egy bajtársam, akinek mindig ragyogó ötletei voltak, megjegyezte:


   Mi volna egy összeesküvéssel ? Mily könnyű lenne bele keverni őket valami összeesküvésbe, mely az állam és a civilizáció ellen irányul.


   Ön nagyon jól tudja, hogy az összeesküvések inszcenálása a föld minden országában igen gyakran alkalmazott biztos és radikális eszköz. Felfedeznek egy összeesküvést a leghajmeresztőbb részletekkel és a nem tetsző elemekeit a-föld alá juttatják. A derék nép erre fel még azt mondja: „nagyon helyes, hogy így jártak!” és „micsoda jó kormányunk van nekünk!”


   Az ilyen összeesküvéshez csak pár ügyes emberre van szükség: pár írásszakértőre, ha szabad így neveznem, a terhelő bizonyítékok előállítására s pár jó szónokra a nemzeti függetlenség vagy valaminő más mozgalom lanszirozására. Nekünk voltak ilyen embereink s a petróleummezők indián birtokosait csakhamar ügyes agensek dolgozták meg, akik egyre-másra bizonyítgatták az indiánok előtt, hogy sokkal jobb soruk volna, ha levetnék magukról az amerikaiak igáját. A környék valamelyik állami épületére dobjanak bombát, s az ügynökök mindjárt megmagyarázták, hogy egy ilyen bombát, hogy kell előállítani.


   Minden törekvés elakadt azonban a rézbőrűek közönyösségén.


   Gyáva fickók! Hisz nem is kellett volna merényletet elkövetniök, csak egy kicsit érdeklődniök az ügy iránt! De nem történt semmi. Nem akarták érteni a dolgot. Lehetséges azonban, hogy gyanakodtak.


   Legjobb provokateurünk oly sokáig hirdette ezeket a forradalmi theóriákat, amig bele bolondult: tudniilük valóban forradalmár lett s a leglehetetlenebb dolgok érdekében szállt síkra. A gazdagok mindig nagyon tiszteségesen kezelték; erre azonban fegyencruhába bujtatták, mert. nagyon is felforgató eszméket terjesztett.


   Megmaradt a huszonnégy földbirtokos, akik egyre az osztalék után vártak, közben azonban a legcsekélyebbet sem kockáztatták.


   Valószínűleg hallott ön a Ku-Klux-Klan-ról? Ezek gazdag emberek, jó házból származó fiuk és fiatal gazdagok, akik keresik a sport izgalmait. Eredetileg azért szövetkeztek, hogy Délen a katholikusokat üssék s a négereket lincheljék. Végül kiszélesítették a működési körüket és felléptek a nép ellen is, amely nem akar különbséget maga és a tőke között. Ezeknek a hazafias protestálóknak, ugyanúgy, mint a fasisztáknak, akiknek a jenkibe oltott változatai, csomó gyanus cselekedet terheli a lelkiismeretét, olyan cselekedetek, amiket bátran nevezhetnénk bűntényeknek. Ugyanúgy, mint olasz társaik, festői felvonulásokat rendeznek, amiken fekete kámzsa van a fejükön.


— Egy ilyen felvonulást szerveztek azon a már tekintélyes városon keresztül, mely a szondák körül keletkezett. Az indiánok nézték: a felvonulás a maga ijesztő méltóságában őseik ceremóniáira emlékeztette őket. A felvonulás végén megállapíthatatlan körülményekből kifolyólag hirtelen kavarodás keletkezett. Golyók süvítettek a kámzsák és a rend őrök sisakja körül. Amikor a nyugalom ismét helyreállt három holttest feküdt az uccán.


   Három indián volt, a petróleum mezők három birtokosa. Most már csak huszonegy élt közülük.


   Az eset rossz vért szült, sőt állandó rendzavarásokra vezetett. A kedélyek megnyugtatása végett tehát elhatározta a társaság, amely emberei jólétéről és szórakozásáról mindig gondoskodott, hogy filmfelvételeket csináltat a környéken. A filmben az indiánok a munkásokkal, a hivatalnokokkal és rengeteg lakossal együtt közreműködtek, mint statiszteria. Két filmsztár, egy büszke hős és egy ragyogó diva álltak a film középpontjában.


   S ezzel — Bill Pew duzzadt a büszkeségtől — kezdődött az én feladatom.


   Az egész munkát rámbízták. Akkoriban (most három éve) filmmaneger lettem. Gondoskodtam egy jó szövegkönyvről s mert a társaság nem fukarkodott, a leghiresebb filmkézirat íróhoz fordultam. A neve.... Igen, a neve... Hogy is hívják?... Ebben a pillanatban nem jut eszembe, de egész biztos, hogy ismeri. Ez az ember egy ragyogó dolgot csinált!


Már a cím rendkívül szenzációsnak igérkezett: „A tulsai szűz”. Ön nagyon jól tudja, mennyire értenek az amerikaiak filmhez. Nekik vannak a legjobb és a legoriginálisabb ötleteik. Az a híres ember, akihez én fordultam, még saját magát is felülmulta. Kaptam egy olyan szövegkönyvet, amely originalitásban és erőben páratlan volt. Ime ítélje meg Ön: egy szép fehér nőt az indiánok elrabolnak, mert a gyönyörűszép leány milliárdos apja, (aki azonban melegszívű emberbarát) a rézbőrűeket kizsákmányolta. A lovon menekülő rablókat lóháton üldözik. Ennek az elsőrendű filmnek a különös originálítása ez a minden akadályon áthatoló üldözés volt: keresztül egy árviz alatt álló területén, tűzön, magas hegyeken és széles prériken, sőt keresztül egy robogó vonaton. Az utolsó pillanatban beérik az indiánokat. S ép´ akkor, amikor a varázsló kését az angyalhoz hasonló áldozat fejéhez illeszti, a rablókat pár jól célzott lövéssel leterítik. A lányt vőlegénye és az apja megmentik.


— Kiosztottuk a szerepeket és megkezdődött a felvétel. A rézbőrűek nagyon mulattak a dolgon. A végső jelenetet többször meg kellett ismételni. Csak amikor már jól ment a jelenet, csak akkor vettük fel. Az Operateur, a kövér, pápaszemes Ralph szinte kinlódott, hogy mindent bevegyen a film látómezejébe, a hőst, a hősnőt, persze mindakettőt lovon, a vágtató csapatokat, amelyek egymásba kavarodtak. Ordított, káromkodott, utasításokat adott ki és úgy izzadt, mint egy bőgő kölyök.


   A felvétel vége felé elkiáltotta az Operateur:


   Hiába vettem fel! A rézbőrűek egyáltalán nincsenek bent a filmben! Milyen szamarak! Még elesni se tudnak! Nem így esik el egy emberi Ugy esnek el, mint az állatok. Ehhez a jelenethez színészekre van szükségem.


Tényleg, a rézbőrűek, akik a varázslókat játszották a filmen, suta természetellenességgel mozogtak, amikor a milliárdos és a vőlegény vitéz kísérőinek bunkóütései alatt össze kell esniök. Végül is a jelenetet jól-rosszul befejezték.


Ám mi történt? A „lelőtt” indiánok valóban fekve maradtak és nem mozdultak s mellettük kis vértócsák keletkeztek.


   Rosszul estek el, de jól haltak meg. Pont tizenketten voltak. Csak most látta az ember a rettentő igazságot és ismerte fel a szerencsétlenséget: — anélkül, hogy sejtették volna, az üldöző szerepét játszó színészeknek — akik nem a levegőbe céloztak — töltött fegyverük volt.


   Elképzelheti a kétségbeesést, ami elfogott. Téptem a hajam, vertem a mellem és átkoztam magam, amiért nem ellenőriztem a töltényeket — de kinek jut az eszébe, hogy a vaktöltények igaziak? És sírtam, hogy a becsületem oda. Azután támolyogva otthagytam a felvételt és kijelentettem: megyek a törvény elé.


   Egy barátom meglátogatott a házikómban, ahol dühöngve fel-alá jártam, mint az oroszlán a ketrecében. Arról beszéltem, hogy öngyilkos leszek. Amikor még mások is odajöttek még meggyőzőbben fogadkoztam. Ők azonban vigasztaltak s erre kissé megnyugodtam.


   Vizsgálatot vezettek be. Az éles és vak töltények hasonlósága; és a körülmény, amely az összetévesztést megengedte, olyan természetűek voltak, hogy jóhiszeműségemet, amit kitartóan hangoztattam, a Sheriff elfogadta és az eljárást beszüntette ellenem. Én azonban elhagytam a környéket és szép fizetéssel egyik nagy newyorki cégnél vállaltam cégvezetői állást.


   Később hallottam, hogy az indián törzsnél áldatlan hangulat uralkodott. A petróleummezők még életben levő kilenc birtokosa nagyon izgult. Ebben az izgalomban közülük főleg Henry Roan volt a hibás agitációja révén. Ez a Roan különben nyilvánosan is megvádolta a társaságot az indiánok legyílkoltatásával. Erre váratlanul eltűnt.


Tizenegy nappal később átlőtt mellel találták egy magányosan álló Autóban.


   Ön azt hiszi, hogy már csak nyolcan voltak? Nem! Már nem maradt egy se. Amidőn ráakadtak Roanra, az egész törzset pánik fogta el s sátraikkal, lovaikkal, minden vagyonukkal és asszonyaikkal a hegyekbe menekültek.


  K iürítették a petróleummezőt és hagyták, hogy a fehérek egyedül gazdálkodjanak.


— Angliába telepedtem és az Egyesült Államoknak végleg hátatfordítottam: mert elvették a legfőbb szabadságot, az ivás szabadságát. Most azon vagyok, hogy ismét vallásos legyek. A vallási kötelességeimet pontosan teljesítem s ime értesülök az ujságból, hogy az a három év előtti eset tárgyalásra kerül Tulsában. Az Isten áldja a bírákat és a tanukat. De mit érdekel ez már engem!?


Ugylátszott, hogy Bill még ugyanezen a hangon folytatni akarja. Bizonyos büszkeséggel jelentette ki:


— Ha valaha az indiánok gyilkosát felfedeznék, akkor... Ah mit, ezeket nem fedezik fel soha!


S anélkül, hogy befejezte volna, tette hozzá:


Elhiheti nekem, senkinek a világon nincs olyan gazdag fantáziája egy intrika végigbonyolítására, mint egy irodalmárnak.


 


Vissza az oldal tetejére