Korunk 1931 Március

A magyar fasizmus programja


Haraszti Sándor

 


Az „Előőrs” főszerkesztője Bajcsy-Zsilinszky Endre „Nemzeti radikalizmus” címmel könyvet adott ki, amelyben részletesen kifejti a magyar fasizmus programját. A különböző árnyalatú fasiszta csoportok közt kétségtelenül az Előörskülönitmény a legkövetkezetesebb, legtisztább, legfejlettebb ideológiájü. A magyar fasiszmus élcsapata, amely nyíltan tartja a rokonságot olasz testvérével, Mussoliniékkal. Bajcsy-Zsilinszky könyve elvitathatatlanul a legjobb forrásmunka a fasiszmus magyarországi politikai szerepének és programjának megismerésséhez.


*


I. A könyv bevezetőjében Bajcsy-Zsilinszky kijelenti, hogy nem „másolta” az olasz fasizmust, a program, amit ad, eredeti „konkrét, egyetemes, rugalmas, magyar és korszerű”. Az olasz fasiszmus antiparlamentárizmusával szemben „bizonyos mértékig” hajlandó elfogadni a polgári demokráciának néhány követelését. Ezek tudniillik „korszerű” követelések, tehát olyanok, amiket a fasiszmus kénytelen elfogadni, ha a mostani helyzetben „népi erőket” akar szerezni. A magyar nemzeti államnak (Zsilinszky szerint) „a parlamenti elv, területiség és az osztálytagozódás helyes kombinációja révén kell megalakulni”. Az ideálja természetesen az „erős állam”, amely „semmiesetre sem teheti magáévá az elévült liberális polgári elvet a minél kevesebb állami beavatkozásról.”. Ez a beavatkozás azon az alapon történik, hogy „a polgári szabadság-eszme elévült”, tehát el kell vetni és helyettesíteni kell — diktaturával. A fasiszta „nemzeti állam” köntösében jelentkező diktatura azonban „egyetemesebb emberi harmóniát” teremt szembe a mostani „polgári állammal, amely magával szinte jótehetetlen, rozoga ócskavas a hallatlan ütemben fejlődő tőkés termelés tökéletes konstrukcióihoz képest”. A „tökéletes” tőkés termeléshez „tökéletes” uralmi szervezet, állam kell, hogy (amint Zsilinszky mondja) „gátat állítson az áliamszocializmus... irányzatta elé”. Egyszerű magyar nyelven ez azt jelenti, hogy a fasiszta program nem egyéb, mint a forradalom elleni védőgát; az ellen a forradalom ellen, amely után „özönvíz jönne”, a végleges leszámolás a kapitalizmussal és a tőkés társadalom uralmi szervezetével, az állammal. A program erre a célra van beállítva, ez szabja meg Zsilinszkyék ideológiai keretét és; tölti ki tartalommal. Az „erős állam” is ennek megfelelően épülne (természetesen olasz korporációs-rendszer szerint); alján a legalsó szerv, a szakegyesület, amelynek tagja „csak meggyőződéses nacionalista és becsületes ember, igaz magyar hazafi lehet”. Aki tehát nem: igaz magyar hazafi, az kívül rekedne a fasiszta, alkotmány sáncain — kívül rekedne a proletáriátus és kívül a falu szegénysége, a dolgozó réteg. Az ő vállán, munkáján, vérén verejtékén épülne azonban a „hierarchia”, legtetején „a magyar nemzet egységének, hatalmának méltóságániak és szuverénitásának örök szimbolumával, a szent koronával...” Az osztálytagozódás hierarchiájának e „kombinációjában a tőke és tulajdon diktálna, mert: a fasiszta nemzeti társadalom „nem tagadja sem a tőke, sem az egyéni tehetség, kezdeményezés és érdek rendkívüli jelentőségét és nélkülözhetetlen szerepét... ezért a magántulajdont és a magántulajdonra alapított életformákat továbbra is fenntartja”. Ám nemcsak egyszerű status-quoról van szó; Bajcsy-Zsilinszky nemcsak fenntartja a tőke és tulajdon jogát, hanem „az egyéni kezdeményezésnek (értsd: kizsákmányolás!) minél teljesebb szabadságot” is igér. Ez lesz az egyetlen szabadság a „nemzeti államban”, amely „a tőke termelékenységét nem bénítja meg, sőt ezt még fokozni igyekszik”. A kapitalizmus lesz az ura és parancsoló szelleme. S ennek a kapitalizmusnak a létérdekét szolgálja a fasiszta program, amely „a társadalmi polgárháború bizonytalanságait, lázát és zavarait” szeretné „új nemzeti egyensúlyba, harmóniába” menteni. Olyan harmóniába, ahol továbbra is a tőke és tulajdon lenne — a vezető „eszme”.


II. A fasiszmusnak azonban a programhoz „tömegek” is kellenek. Ezek a tömegek a kispolgárság, a parasztság, a deklaszszált intelligencia sorából kerülnek ki. A mai helyzetben ezek az osztálycsoportok is „elégedetlenek”, torkig vannak a banktőke és nagybirtok diktaturájával, napról-napra határozottabban érzik a tőkés rend nyomását. A fasiszmus főleg a parasztság nagy tömegeit próbálja megnyerni, arra épiti jövő terveit. A programban ezért találkozik az ember annyi antikapitalista frázissal, főleg olyannal, amely a „mezőgazdaság” nevében „az ipari és banktőke” hatalmának visszaszorítását követeli. Zsilinszky szerint „a nempeti gazdaságpolitikának intézményesen meg kell teremteni az egyensúlyt a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem közt, a nagytőke mai banki karteldiktaturájának letörésével”. Az uzsora, a kartel, a banktőke és gyáripar ellen sűrűn intéz veszedelmes „kirohanást” a fasiszta-vezér. A banktőkét „nagyétvágyúnak” nevezi, amely „felfalja az egész magyar gyáripart”, szívtelen, gonosz, „profitéhes” stb. Mindezek azonban csak szavak, parasztfogó-demagógia, mert ugyanakkor, amikor ezeket a banktőkeellenes dörgedelmeket leírja, nyomban gondoskodik a „rugalmas” programban arról, hogy azért — a császárnak megadja, ami a császáré. A banktőkének, szerinte, meg kell elégednie ,,hitelüzlettel”, szóval azzal a profittal, amit kamatok és egyéb szolgáltatások fejében izzad ki részére „a nemzeti társadalom”. S minthogy a gyáripart eldisputálja tőle, kitervel egy olyan agrárreformot, amely nem is ezrével, de százezrével szerzi neki a klienseket, szerencsétlen kisgazdák és földnélküliek személyében. A földreformja ugyanis „megváltásos”, tehát olyanföldreform, amelyet „a nemzeti állam” csak a banktőke hathatós közreműködésével végezhet el, azzal a pénzzel, amit (busás kamat mellett) a banktőke nyujt neki. A gyáriparnak sem kell tartani a fasiszta programitól, nem kell félni „vámellenes” frázisaitól. Zsilinszky megnyugtatja a tőkét, nyíltan kimondja, hogy „a legnagyobb bűn volna a nemzet és a nemzeti termelés ellen úgy állni bosszút a hatvanhetes korszak s a jelen agrárellenes gazdaságpolitikájáért, hogy most aztán elpusztítsuk vagy pusztulni hagyjuk az ország gyáriparát...” Ellenkezőleg: „az iparpártolás... a jövő nemzeti gazdaságpolitikának is változatlan célkitűzése”. S mindezek mellett a kizsákmányolás „teljes szabadságát” is élvezhetik. Zsilinszky e tekintetben igazán nem fukarkodik. A sztrájkok a nemzeti államban „tilosak és büntetendők”; a racionalizálás „jogos és elfogadható”, a munkanélküli segély „romboló hatású”, tehát adni fölösleges. A munkanélküliségen azonban segíteni kell, (közmunkákkal) egyszerűen azért, hogy „függetlenitsük a munkanélkülieket a haza és nemzetellenes felforgató szövetségektől...” Az állam adókkal sem fogja a tőkét megterhelni — írja a fasiszta vezér —, mert az a bizonyos „progresszív” adórendszer „csak olyan mértékig” megy el, amely „a tőkeképződést és általában a becsületes és értékes munkával való vagyonszerzést nem teszi lehetetlenné”. A külföldi tőkét is eleve megnyugtatja ezzel, mondván, hogy ennek a „progressziv” adórendszernek a külföldi tőkét sem szabad „elijeszteni”. Egyébként is a tőke nyugodtan alhat, hiszen a mostani „drága” államapparátus helyett egy olyat helyez kilátásba, amely „erős is és olcsó is”. Azt írja Zsilinszky: „A közigazgatást korszerűen racionalizálni kell, a bürokráciát le kell bontani és ezzel a költségvetést csökkenteni”. Az államigazgatás „nagyarányú olcsóbbitása” — ugyan melyik tőkésnek nem ideálja ez, különösen, ha az államapparátus „a felforgatás” ellen is elég erős és határozott?


III. Nemcsak a belső „felforgatás”, tehát a forradalom ellen igér eredményeket a fasizmus, hanem kifelé, az imperializmus frontján. A Zsilinszky-féle program tulajdonképen felkészülés a háborúra. Az állam „irányító és vezető” szerepét (egy imperialista háború esetén) a burzsoáziának kétségtelenül realizálni kell. Erre az eshetőségre vette föl a fasisztaprogram azt a követelést, hogy a külföldi tőkét lehetőleg „ki kell szorítani” a magyar gyáriparból. S magának a gyáriparnak is főleg azt a részét kell protekcionálni, támogatni, amely (ahogy Zsilinszky írja) „honvédelmi” érdeket érint. „A gyáriparnak — így szól az egyik programpont — a honvédelmi szükségletek minél tökéletesebb kiszolgálására is céltudatosan be kell rendezkednie. Stratégiai útépítkezések, erődítési munkák, tökéletes fegyvergyártás, hajó — és — egyelőre csak kereskedelmi — repülőgyártás egy-egy erős vezértől lehet a magyar ipar jövendő szárnyalásában”. Ezzel a költői képpel tulajdonképen a háború nagy profit-reményét csillogtatja meg Zsilinszky a tőke előtt. A háborúra való felkészülést szolgálná az iskola, a külpolitika is, amelynek főfeladata, kiharcolni „az állandó hadsereget”. A külpolitika legyen „cselekvő”, segítse elő, hogy a magyar nemzet kijusson az Adriára, hogy „a tenger szabad levegőjében más nagy sorsra rendelt népekkel együtt küldetéséhez és erőfeszitéseihez nagy lélegzetet vehessen”. Aztán Trianon, aminek revizióját vagy Párissal és „Páneurópa kiépítésével”, vagy más lehetőségekkel kell „napirendre tűzni”. A honvédelem kérdésében is ehhez igazodik a program, amely kimondja, hogy „a honvédelem valójában az élet minden terére kiterjedő funkció, amelynek csak egy részét, igaz, hogy a legfontosabb, a legközpontibb részét teljesiti a hadsereg”. Ezen az alapon egy nagyszabású katonai nevelő-programot ad, amelynek központi része a milicia. Ez a szervezet, amely befelé, a „felforgatás” ellen is kitünő eszköz, a vitézi rendből, frontharcos-szervezetekből, főiskolai bajtársi csoportokból és a MOVE „katonásszellemű” sportorganizációiból állna. A nevelés — írja Zsilinszky — eddig nem sok jót hozott, a szervezetek nem működtek elég eredményesen és (ami nagy hiba) például a levente-mozgalom „tele van lélektani és szervezeti balfogásokkal”. A lélektani balfogás abban mutatkozott meg, hogy a mozgalomba belevonták a kevésbé megbizható falusi és városi proletárfiatalokat is.” Többet jelentett volna — írja a fasiszta szerző — 70—800.000 magyar ifjú nagyon laza, már anyagi hiányokból is inkább külsőséges „kiképzése” helyett 200—300.000 igazán lelkes, vállalkozó szellemű válogatott (értsd: burzsoá,vagy nagyparaszt) ifju sokkal bensőségesebb, lelki tartalommal jobban felhevitett, igazi kiképzése”. A nevelés legyen osztálynevelés, osztályerősités, a honvédelem pedig a tőke és tulajdon védelme.


IV. A fasiszta program legérdekesebb része a földreform. Ezt a reformot a parasztság „megnyerése” végett hirdeti Zsilinszky.. Abból indul ki, mint a szociáldemokrata agrárprogram, a célja is ugyanaz, „elméleti és gyakorlati” részletei is pontosan egyeznek. Akár csak Mónus Illés, aki szerint „a kisbirtok produktivabb, mint a nagybirtok, a nagyüzem”, Zsilinszky is úgy találja, bogy „a kisbirtok termékenysége vitán felül nagyobb, mint a nagybirtoké”. S abban is egyek, hogy mindketten „váltságdijjal” akarnak földetosztani, vagyis a nagybirtokosokat „kártalanítani” akarják. A földhöz tehát a nincstelen hozzájuthat, de meg kell neki fizetni, illetőleg ki kell neki izzadni kamatban, adóban, nemcsak a föld teljes értékét, hanem — a banktőke profitját is. A változás ilyenformán az lenne, hogy a földbirtokos, vagy nagyparaszt helyett állami asszisztencia mellett, a finánctőke és a gyáripar zsákmányolná ki, annak rabszolgájául szegődnék. A reform egyébként ebben a formában ma, amikor igen sok nagybirtokos szivesen megszabadulna (természetesen jó pénzért) a földjétől, tulajdonképpen a nagybirtokosokat mentené meg — a tönkrejutástól. A falusi nincsteleneket viszont a bankrabszolgaság és örök nyomor vermeibe döntené. A szociáldemokrata program minden 500 holdon felüli rész kisajátítását követeli. A fasiszták 1000 holdban állapítják meg a határt; ezzel szemben (amig a szociáldemokrata program az úgynevezett „mintagazdaságokat és ipari nyersanyagot szolgáltató nagybirtokokat teljes mértékben mentesíti a földreform alól) a fasiszták szerint „mintagazdasági, vagy más nemzeti érdekből legfeljebb 2000 katasztrális hold szántó mentesíthető egy-egy nagybirtokból”. A megváltási ár a szociáldemokrata programban nincs fikszirozva; a fasiszták csupán annyival fogalmazták meg precizebben a programnak ezt a részét, hogy „a megváltási ár (szerintük) semmiesetre sem lehet a rendes forgalmi ár”. A földreform a szociáldemokratáknál éppúgy, mint a fasisztáknál pénzügyi kérdés, amelyet „a kapitalizimuson belül” kell megoldani, kölcsönökkel, még pedig (ahogy Zsilinszky írja) belföldi, külföldi kölcsönnel és — vagyonválsággal. Erről a vagyonválságról azonban igen fukaron nyilatkozik a fasiszta vezér, nem mondja meg, hogy kik fizessék, milyen mértékben. Megoldásnak tehát maradnak a kölcsönök (belföldi és külföldi), amelyek máshonnét nem folyhatnak az állam kasszájába, mint a biankok trezorjaiból. A reform ilyenformán csak két rétegnek lenne jó üzlet: a „bajbajutott” nagybirtokosoknak és a pénzbáróknak.


V. Ezek azonban a fasiszmus jövő tervei. Nézzük mit igér addig is a válsággal küzködő mezőgazdaságinak.


A program 129-ik pontja ezeket (mondja:


A mezőgazdasági hitel végleges rendezéséig, a végzetes földinfláció megakasztására, a törpe-, kis- és középbirtokos rétegek megmentésére, villámgyors törvényhozási és kormányzati intézkedések szükségesek, a szerves reformokat megelőzők. Ezeket az átmeneti életmentő intézkedéseket a következőkben lehetnie összefoglalni:


a)     Minden árverés 1000 holdnál nem nagyobb birtokra azonnal felfüggesztendő.


b)     Hites revizorral alaposan átvizsgálandók a földbirtok adósságai s az uzsoraszerű kölcsönök az igazságos és tisztességes mértékig törvényhozásilag törlendők.


c)     Az uzsorakölcsönnek e lecsökkentés után maradt részei az állam részéről államkötvényekkel fizetendők ki.


d)     A nem banktartozások közül az iparcikkek, főleg gépek vásárlásából származó adósságok átvizsgálandók s...az állam ezzel megbízott szervei a hitelezőkkel igaságos és méltányos kényszeregyezséget kössenek.


e)     Az állam 10 holdon alul engedje el a hátralékos földadót és minden más hátralékos közterhet, 100 holdon alul pedig mérsékelje azokat.”


Ezek a magyar fasiszmius „átmeneti” követelései. A „parasztfogás” programpontjai, amelyek megoldásnak nem ajánlanak mast, mint kényszeregyezséget. Olyan kényszer-egyezséget, amelyet a banktőkének is érdekében áll minél előbb megkötni, mert ellenkező esetben nemcsak a kamatokat, de a tőkét és tulajdont is elviszi az elégedetlenség forradalmi vihara.


*


A magyar fasiszmusnak, mint a külföldi fasiszmusoknak általában, kettős szerepe van: egyrészt belül, az osztályharc fronton, a polgári osztályuralom ellen fellépő forradalmi erőket igyekszik széttörni (sőt letörni!) és megbontani, másrészt ügyes manőverrel a belső elégedetlenséget próbálja mobilizálni a háborús hangulat kimélyítésére. Mindkét feladattal az uralkodó burzsoázia konkrét, vagyis a mostani szakaszban „korszerű” érdekeit szolgálja, a kapitalizmust segíti, természetesen a városi proletárság és falusi szegénység ellen, amely mindjobban felismeri, egyre inkább aktuális, véres-keserves történelmi hivatását. Abban a formában, ahogy Zsilinszky programja könyvben megjelent, a fasiszta káté ezt a kettős szerepet leplezi, elrejti azok mögé az antikapitalista frázisok mögé, amelyek részint a parasztság, részint az intelligencia, részint a kispolgárság „Lelki előkészítését” szolgálja. Az olasz fasiszmus is így kezdte, a német Hitler-mozgalom is ezzel az antikapitalizmussal takarja azokat a szétszakíthatatlan szálakat, amelyek a német nehéziparhoz és banktőkéhez fűzik a „náci-sereget”. (Zsilinszky antikapitalizmusa, demagógiájának skálája, bizonyos tekintetben nem éri el a külföldi fasiszmusokét, például Hitlerékét, aminek oka az, hogy Németországban a fasiszmus kádereit inkább a városi kispolgárság és deklasszált, értelmiség tölti ki (azok, akik mélyebben és határozottabban tőke-ellenesek), mig a magyar inkább a parasztságra támaszkodik. A lényeg viszont pontosan ugyanaz: Zsilinszky is, Hitler is a proletárság ellen toboroz erőket, a szociális átalakulás ellen készül föl szervezeti és szellemi fegyverekkel, hogy segítségére siessenek a „polgári államnak” akkor, amikor az már „nem elég erős”, nem tud megküzdeni a „felforgatással”). Aki azonban a szavak mögé néz, észreveszi, hogy az antikapitalizmus a polgárság condottieri tartalékseregét díszíti abban a küzdelemben, amelyet azokkal a szociális erőkkel folytat, amelyek a társadalomból végérvényesen ki akarják küszöbölni a tőke és tulajdon „életformáit”. Ahogy nő, erősödik tehát a dolgozó réteg osztályaktivitása, erősödik, életre-kap a magyar fasiszmus is, a helyzetnek megfelelően változtatván a „rugalmas” programot mindaddig, mig a kritika fegyvereit föl nem váltja — a fegyverek kritikája.


 


 


 


 


Edwin Erich Dwinger


Fehér és vörös között


 


Az orosz hadifogságról megjelent irodalom eddig csaknem kizárólag a táborélet romantikáját dolgozta fel, mintha a hadifogság csupán ebből állott volna. Pedig a szibériai „plennilágerek” távolról sem voltak üvegburák s — csak mellékesen említve azt a lényeges körülményt, hogy a hadifogoly-legénység tetemes része állandóan hullámzott köztük és az orosz valóság között, amelynek levegőjét szívta — belső életük fejlődése különösen 1917 eleje, a márciusi forradalom kitörése óta, szerves hatása alatt állott az országban lezajlott világrengető eseményeknek. A kapitalizmus és kommunizmus világbirkozásának oroszországi frontszakaszán mindkét oldalon számottevő mértékben szerepeltek a volt hadifoglyok, az úgynevezett internacionalisták, amig csak a polgárháború tartott. Ezeknek az „aktivista” hadifoglyoknak a sors-alakulását, viszontagságait és drámai szerepét világítja meg megkapó erővel Edwin Erich Dwinger ZWISCHEN WEISS UND ROT — Die russische Tragödie 1919-20 című, félezeroldalas könyve, amely elvitathatatlanul a legérdekesebb kordokumentumok egyike és általában fölötte áll minden eddigi hadifogoly-írásnak, beleértve szerző előző láger-regényét is. Dwinger pontos jegyzeteken alapuló élmény-könyve grandiózus éposza nemcsak az orosz hadifogság forradalmi, legmozgalmasabb fázisának, hanem annak az egész döntő jellegű élet-halálküzdelemnek is, amely 1918 tavaszától 1920 tavaszáig a Volga mentén, az Uralban és Szibéria szteppéin a vörösek és fehérek nemzetközi frontján lejátszódott. A Kolcsákiáda és az imperialista intervenció] történetének olyan mesteri feldolgozása ez a vaskos, de mindvégig lebilincselően érdekfeszítő könyv, hogy méltán állítható egysorba a Renn- és Remarque-könyvekkel. Az alábbiakban néhány jellemzőbb részlettel igyekszünk fogalmat adni a nagyértékü munkáról. (A forditó).


*


Most már Kurgánt is feladtuk. Lassan a Tobol és Isim közébe huzódunk vissza, amelynek hatalmas síkságain rengeteg gabona terem. Az újabb visszavonulás első napján Kosztya és Recke egy vörös tisztet fogtak el, aki hallatlan vakmerőséggel felderítő szolgálatot végzett vonalunk mögött,.


— Szívósan védekezett, amig csak egy jót nem vágtam a fejecskéjére, — jelentette Kósztya. — De ha a nagánjának* nem lett volna szerkezet hibája, mindketten a másvilágra marsiroztunk volna! Istenuccse...


Amikor Vereniki kihallgatja, feltünik rossz orosz kiejtése. Azzal az, áruló hanglejtéssel beszélt, amely csaknem minden németet jellemez.


 Nem német ön? — kérdi tőle Seydlitz.


 De igen, volt hadifogoly.


 Tiszt?


Neeem...


További faggatása során megtagad minden vallomást.


Verjük addig, amig beszélni nem kezdi tanácsolja ügybuzgón Petrov.


Vagy ássuk be egy hangyabolyba! füzi hozzá Dodanov, Vereniki leinti őket.


Ma estig gondolkozást időt kap, jelenti ki,  Valamivel később Vereniki félrevon engem;


Eredj hozzá! Próbáld meg kiszedni belőle, ami fontos! De siess, — hatkor felakasztjuk...


Egy istállóba zárták, nemsokára bemegyek hozzá. Egy ládán ül, feje tenyerébe hajtva. Amikor belépek, hátraveti. Meglepődve állapítom meg, hogy fajtiszta arca van, olyan keskeny arca, amilyen tipikus a porosztiszteknél.


Cigarettával kinálom, miközben könnyedén a falhoz támaszkodom.


— Magam is német vagyok, — kezdem. — Szintén volt hadifogoly.Nem mondaná el legalább nekem azt, amit a katonabecsület megenged?


Ámulva néz rám.


— Hogyne, — szólal meg aztán.


 Melyik táborban volt?   Transzbajkáliában.


 Tiszt?


 Nem, mondja halkan.


 Szabadna tudnom a nevét? Fejét rázza.


 Kérem, engedje el nekem ezt a választ.


Jó, mondom gyorsan, kérem... Különben most nem vagyok orosz tiszt, fűzöm hozzá. Csupán mint német szeretnék önnel beszélni, érti, mint bajtárs...


Engedje meg, hogy ezt kétségbevonjam, mondja nyugodtan. Vállatvonok.


— Én nem kényszeríthetem önt, hogy elhigyje, amit mondok. De fáj nekem, hogy... amikor a legjobb akarattal... És biztosíthatom önt...


Kérem, értse meg, hogy adott helyzetemben nem tehetek és nem is szabad mást tennem, jelentette ki udvariasan. Nyelek egyet, hogy hiába fáradozom.


— Bámulom a magatartását! — tör ki belőlem.


Azt a fejmozdulatot teszi, amellyel bókokat szokás nyugtázni. Arcángunyos mosoly fut át.


— Szabad-e mégegyszer kérnem... ? — mondja szerényen. Elpirulok. Nincs mibe belekapaszkodnom, gondolom megszégyenülten magamban.


— Hát azt nem mondaná el nekem, mi késztette arra, hogy belépjen a vörös hadseregbe? — fordítom el a beszédet. — Ez annál is inkább rejtélyes előttem, mert tisztnek tartom önt. És örülnék, ha megtudhatnám, mi rombolta annyira szét hagyományos világnézetét, hogy halálos ellen ségünk szolg ...


Legyint egyet.


— Bocsánat, — vág közbe, — efelől sohasem gondolkoztam. Ez a kérdés ebben az ügyben nem létezett számomra. Ilyen vonatkozásban teljesen a régi maradtam. Egészen más okok indítottak arra, hogy belépjek A vörös hadseregbe...


Egy ideig hallgat és összeszorítja az ajkát.


— Hallott-e ön Kalmykovról? — kérdi kis idő mulva. — Az usszuriji kozákok atamánjáról? Hogyne.


 Na, akkor hallgasson ide... Amikor Kalmykov felkelt a vörösök ellen, a mi lágerünket is elfoglalta. Nem sokkal azelőtt mi a vörösöknek arra a kérdésére, hogy az orosz táborparancsnokok közül nem sikkasztott-e valamelyik, néhány cári tisztet feljelentettünk. Ezeket lecsukták, de csak lecsukták, noha három ezer bajtársunk pusztulása nyomta a lelkiismeretüket. Aztán alig vonult be Kalmykov, amikor a tábor minden csoportjának — németeknek, osztrákoknak, törököknek, magyaroknak — a rangidőseit letartóztatták és a börtönbe cipelték..,


 Parancsol még egy cigarettát?


Vett egyet, rágyujtott és mélyen leszívta a füstöt.


— És egy este, folytatta, amikor a Kalmykov-tisztek kaszinójukban valamilyen győzelmet ünnepeltek, az a gondolatuk támadt, hogy meglátogatnak bennünket. Negyven fokos hidegben kivezettettek, letépték rólunk a waffenrockot és aztán sapkához emelt kézzel — állandóan tisztelegve, érti, emberi — defiliroztatni kezdtek bennünket maguk előtt... s nagajkáikkal folyton csapkodták arcunkat, testünket... Egy álló óra hosszat szórakoztak ezzel újból és újból el kellett vonulnunk előttük, fel és le... röhögtek és énekeltek... nekünk pedig defiliroznunk kellett, amig csak össze nem roskadtunk... félig meztelenül, véresen... negyven fokos fagyban...


Kezei közé szorítja homlokát, amelyen egy seb van, és valósággal nyög, mintha újraérezné a fájdalmat.


Ugye, most már mindent tud. Remélem, most már nem kell többet mondanom ? Hát igen, ezért léptem át... Csakis ezért... Meg akar tam ezt bosszulni, ezt az éjszakát, érti kérem? Bajtársaimat, magamat és az egyenruhánkat! Lakoltatni akartam ezt a fehér csürhét, amennyire csak lehet... Párt, politika, világnézet, — mindez nem számított nálam... Ebben az országban állattá lettem... Egy állatnak pedig nincs világnézete, — az állat csak visszaüt, ha gyötrik... Akkor nem védekezhettem, most kipótoltam... És mindegyikkel — érti, emberi — mindegyikkel szalutáltattam magamnak... mint ahogy ők, akkor...


Már nem támaszkodom a falhoz, akaratlanul közeledem hozzá.


— És semmit sem tehetek önért? — szakad ki belőlem a kérdés. — Egy általán nem segíthetek önnek?


Feláll.


 Hagyja, ahogy lennie kell! — mondja teljes nyugodtsággal. — Hiszen én tudtam, hogy egyszer sor kerülhet erre is és fel vagyok rá készülve. Jól is van ez így, majdnem vágytam már rá, elhiszi? És hogy minden teljesen világos legyen ön előtt: vegye tudomásul, mind tisztek voltak! Mert én is tiszt vagyok. Még pedig annyira tiszt, porosz tiszt vagyok, hogy úgy sem lehetek többé boldog... amaz órák, ama szalutálások után. Szabad-e még élni, ha vertek bennünket? Nem, nem szabad!... Én csak szabadságot vettem magamnak, most pedig be kell vonulnom. Mit is keressek még? A mi becsület-fogalmunkat elsodorta a háború, mint sok mást. Senki sem érti azt már, senki sem értene meg engem. És aztán: Németország... legyőzötten? Nem, jobb ez így... Szívesen megyek, higyje el nekem... Aki négy évig volt hadifogoly ebben az országban, úgysem sokat kezdhet már az élettel...


Hozzálépek, meg akarom ragadni a kezét. Ebben a pillanatban berugják az ajtót s két kozák kíséretében Petrov és Dodanov lép be. Dedanov kötelet tart a kezében s a térdét csapkodja vele.


Na, keressen ki magának egy gerendát, drágám! kiált kacagva Petrov. Nekünk egészen mindegy, fő, hogy tartson...


Nem, nem, várjatok még! Előbb szólnom kell Verenikinek... — kiáltom hevesen s szaladok a kvártélyunkra. A szívem fájdalmasan ver, vérem kalapál halántékomban. Szánalmasan érzem magam.


   Őrnagyom! Ne akasztassa, kérem... Agyonlőni, kérem... Agyonlőni! mondom rohanva.


   Ugyan miért, barátocskám? kérdi jóságosan.


   Tiszt... német tiszt! Ó, később mindent elmesélek... későbbi De most csak mondjon igent... csak igent...


   Jól van, fiam,   mondja csendesen, megsimogatja a hajam, majd Seydlitzot küldi a végrehajtó kozákokkal.


Ujból kérni akarom: nem, ne Seydlitzot, már kiáltani akarom, ne éppen őt... de hallgatok. Igen, éppen őt! gondolom magamban hirtelen. Mert senki sem végezné el ezt a szomorú aktust olyan korrektűl, olyan katonásan, mint ő.


Este Seydlitz mesélte, hogy a fogoly tisztelegve halt meg. Megdöbbentően nyugodt, csaknem elégedett arckifejezéssel.


*


A tábornok ellentámadása alkalmával egy kínai ezred is fogságunkba került. Egy ezer főnyi teljes ezred, komiszárjaival együtt. A komiszárokat délután agyonverték, a kínaiakat pedig estefelé egy völgymélyedésbe vetették, ott jobbról és balról egy-egy kozák-szotnyával vették közre, előttük meg két könnyű gépfegyvert állítottak fel.


— Most aztán gyerünk, — mondta Petrov cinikusan. — Nem kár értük... — Fogai között sziszegte ki ezeket a szavakat és szemei kidülledtek a mohóságtól.


A kínaiak, jó egyenruhákban, két sorban állottak. Nyugodtan, hosszá arcvonalban, amely alig mozgott. Egyesek közülük lekuporodtak a földre, olyan egykedvüen, mintha csak csevegésről volna szó, nagyobb részük állva maradt. Arckifejezésük egy cseppet sem változott meg, sárga, zsíros börük most is úgy feszült szögletes arccsontjaikon, mint máskor és apró fekete szemük úgy csillogott, mint mindig. Ugy tünt nekem, mintha még soha sem láttam volna, hogy emberek ilyen közömbösen végeztessék ki magukat.


Egy tiszt vezényelt valamit s harmadik szavánál, amely süvítve vágott át az esten, a gépfegyverek kattogni kezdtek. Taktaktak... taktaktak... taktaktaktaktak... A középtől kezdve jobbra és balra úgy hulltak le a rendek, mintha egymáshoz lettek volna kötve és úgy tetszett, mintha egyik a másikat rántaná magával. Pár perc mulva az egész egy zür-zavaros tömkeleggé változott, amelyből karok és lábak hadonásztak ki a levegőbe. Borzalmas ordítás szállt fel az égre, borzalmas nem hangosságával, hanem csak módjával és hangszínezetével, — úgy rémlett nekem, mintha tulajdonképpen csak. néhány embertől származnék. Most még állt vagy tíz, most már csak hat, három, — egy sem, többé,


A fegyverkattogás elnémulásának a pillanatában vettük csak észre, hogy ez az embergomolyag még sem hangtalanul hal meg. Az összeroskadt testek hekatombájából ezerszeres nyögés tört elő — akárcsak egyetlenegy embertől származnék, de olyan hangerősségben, olyan állati intenzítással, amilyet még senki sem hallott közülünk.. Még Vereniki is elsápadt amikor meghallotta. Seydlitz csak állkapcsait tolta előre és eközben úgy felhuzta a felsőajkát, hogy valamennyi fogát látni lehetett.


Egy kozák-kürtös rohamot fujt.


A szotnyák lassan mozgásba jöttek, „Szurj a földre”-helyzetbe fogták lándzsáikat, majd nehézkes galoppba ereszkedtek és csörömpölve száguldtak bele az összegabalyodott hekatombába.


 Most lezárják az ügyet, — szólt Petrov. Majd nyitott, habzsoló szájjal megfordult.


 Hol a lovam, a kutyafáját!... — Morogta csípősen és hátrafutott hogy nemsokára elvágtasson előttünk, bele a több száz méter hosszé emberhalomba, lehajlított bikanyakával, szablyájával kezében. Arca elrettentő, csaknem ördögi volt...


*


Osztagunk tisztjeivel és hadifoglyaival tarka összevisszaságban heverek egy korcsma sarkában. A hatalmas, teremszerű helyiség úgy zsufolva van emberekkel, hogy egy levélke sem hullhatna a padlóra...


Egyik oldalról a másikra hánykolódom. De annyira össze vagyunk préselve, hogy lehetetlen szabadulni a siránkozás borzalmától. Most egy öreg kapitányt hallok, aki két lépésre tőlem balra fekszik. Hullaszerű, beesett arca van, amelyből mint horgok állnak ki arccsontjai. Összeroppant teste rángatózik és kétségbeesetten sír.


— Mindennek vége! — zokogja. — Mi vagyunk az utolsók, a régi gárda... Mint kutyákat kergetnek bennünket már annyi hónapja... Október, november, december, január, február... És miért szenvedünk? A politikusoknak hatalom kellett, a pénzembereknek üzletek... És sehol egy szív... Sehol egy szív... Mindent a halálba, a fehér halálba kergettek.. Csak a pénz kedvéért.


Tifuszlázban beszél? Szuszogva hörög.


— Valamikor volt egy svadronom, — folytatja. — Jókedvű fickók, szép egyenruhákban, ragyogó lovakon... És lobogott a zászló... És zengtek a dalaink...


Sapkájához emeli a kezét.


— És amikor jött a cár, amikor parádék voltak... És Oroszország ujjon gott... És szép asszonyok integettek... Játszották a Generalmarschot, a nagyszerű Generalmarschot... Most mindez tönkrement... Csak egy maréknyi koldus maradt... Az egész hatalomból, az egész pompából... Teljesen egyedül vagyunk, mindenkitől elhagyatva, mi orosz emberek... Ó, álljatok hát talpra! És kiáltsátok, mint Tolsztoj: J´accuse... j´accuse! Amiért mindezt megengedte ez az átkozott világ... És hagyott elpusztulni egy milliót... és csak üzletek... csak üzletek... sehol egy szív...


*


Reggel jön az utasítás, hogy mi is Golosztnojéba vonulunk, hogy onnan kiindulva keljünk át a Bajkálon, Golousztnoje! — gondolom felindultan. Egy nyáron át, az irkutszki táborból jőve, ott voltam aratómunkás. Ez volt hadifogságom legszebb nyara..,


Az első pihenőnél összeülnek a bajtársak. Medvéhez hasonló bozontos alatok vastag gombolyagát képezik. Arcaikon a kétségbeesés kifejezései izzik. Ez az a kétségbeesés, amely minden pillanatban lobogó lángba csaphat. Hansen néhány óra mulva már nem lesz életben. A fiatal tanító kezein ma reggel megjelentek a kiütések. Siefert, egy kis közkatona, egy órával felkerekedésünk után belepusztult vérhasába.


— Folyton Napoleonra kell gondolnom! — mondja gúnyosan Windt. — Hát nem azt tanították nekünk az iskolában, hogy az ő Moszkvától való visszavonulása volt a legborzalmasabb tragédia, amelyről tudunk. Hahaha! Moszkvától, az a pár kilóméterecske... És Európában, a melegben... Most már ezt ki kell huzzák, meg kell változtatniok a tanítást! A mienkhez képest az ő visszavonulása, csak séta volt...


— Ha jól emlékszem, a Moszkvától, való visszavonulásban hetvenezer embert veszített, — jegyezte meg tárgyilagosan Schulenburg.


Windt lekicsinylően nevet.


 Hetvenezer ember? Ennyit mi néha egyetlen éjjel veszítettünk!


 Azt mondják, hogy Novonikolajevszk uccáin kétszázezer halott maradt vissza, teszi hozzá Berger.


Müller mozgatja az ajkát, de nem mond semmit. Egészen zöld, mi az már ő is beteg lesz?


 Milyen nagy volt egykor a Kolcsák-hadsereg? — kérdi Windt egy idő mulva.


 Félmillió, mondom.


 És a menekültek?


 


   Háromnegyedmillió...


   És mindebből mennyi maradt?


   Talán még vagy tízezer ember, mondom halkan. Windt megint kacag és kacagása egészen hisztérikus.


 


   Az utolsó mohikánok! — mondja ropogtatva. — Szóval több, mint egy millió hever az utunkon, a szibériai hóban... több, mint egy millió...


   Egy ötezer kilóméternyi visszavonulási útvonalon, — egészíti ki Schulenburg csaknem katonás hangon.


— Dobjátok a tűzbe a törtértelemkönyveket! — Kiált fel Windt. — Csak Dzsingisz Khán maradhat és utána következik a mi tragédiánk! Törüljetek minden mást, az áldóját neki... Mind semmi, vacak... Harminc éves háború? Itt megtudták egy év alatt csinálni, amihez akkor harminc kellett: egy országot a föld színével egyenlővé tenni. És a világháború? Abban katonák harcoltak, nem nők és gyermekek százezrével... Tud valaki még hasonlót? Ki ismeri közületek a történelmet? Mi van még földünk történetében hasonló ehhez az aljassághoz, amit mi itt saját szemünkkel láttunk?


Mindenki aggódni kezd miatta.


— Csak nyugalom, Windt, — kérleli Berger. Windt kimerülten hallgat.


  Több, mint egy millióból tízezer maradt meg... — ismétli alig hallhatóan, egyre halkabban. — Harmincéves háború? Napoleon, Grande Armee? Mind semmi volt... Egyetlenegy éjszaka negyvenezer ló döglött meg... Egy hetvenezer lakósu városban egyetlen átvonulásból kétszázezer halott ember maradt vissza... Csak tízezer élte túl... Ezt a fehér jég-menetet... tízezer...


* Nagán = nehéz orosz ismétlőpisztoly.


Fordította Körösi Sándor


 


Vissza az oldal tetejére | |