Korunk 1931 Március

A kritika kritikája


Bodor Sándor

 


A marxista irodalomkritikát, természetesen polgári oldalról, sűrűn éri az a vád, hogy „érzéketlen”, „intoleráns” az írói produktum, formai értékével, másszóval esztétikai jóságával szemben. Ezt a kipusztíthatatlan és ezerféle változatban virágzó polgári véleményt konkréten így fogalmazzák: rendben van, nem értenek egyet, sőt elitélik, kártékonynak tartják azt, amit az író mond, a könyv szellemét, a tartalmát, de ez még nem jelenti azt, hogy a produktum nem lehet (ennek ellenére is) kiváló teljesítmény, esztetikailag érték, brilliáns művészet.


Amint ebből is látjuk, a marxista irodalom-kritika ellen ez a kifogás csak egyik fajtája a polgári ellenfront sokszinű véleményének; ebben a fogalmazásban a polgári oldal olyan írói produktumot akceptál, amelyben a tartalom szociális, sőt egészen politikus lehet, tehát kétségtelenül fölmerülhet ellentét az író mondanivalói és a munkásosztály ideológiája közt: A polgári irodalomkritikának ezenkívül van egy másik vesszőparipája, a larpurlart, amikor (szerintük!) az írói munkának, például egy versnek nincs semmi „szociális vonatkozásu témája”, nincs kimondott, megállapitható, empirikus tartalma, mindentől, a társadalom minden konkrét eseményétől független életet él, „sterilizált”.


Ezt az utóbbi véleményt egyelőre hagyjuk figyelmen kívül és nézzük meg közelebbről az elsőt, amelynél akad még tartalom, amit, a polgári oldal szerint is, joga van a marxista irodalomkritikának elutasítania, elvetnie. Az első, ami feltünik, hogy a polgáriak hajlandók, sőt szívesein belemennek a tartalom és a forma elválasztásába és csak azt kötik ki, hogy a formát fogadjuk el a művészetben olyasminek, ami egy munka (nem szociális, hanem tisztán esztetikai) értékét megszabja. A formának és a tartalomnak ez az elválasztása azonban egyáltalán nem alkalmas a kérdés lényegének felderítésére. A forma fogalma igen problematikus; attól függ, ki mit ért alatta: azt-e, hogy az író irni tud, technikai bravurokra is képes, hiánytalanul, legszuggesztivebben fejezi ki azt, amit akar, vagy azt-e, hogy olyan esztetikai ujdonsággal lep meg, amiről az irodalomtörténet eladdig nem tudott. Ha! elfogadjuk azt a véleményt, hogy a legjobb, tehát a legművészibb forma az, amiben az író a legközvetlenebbül, legtisztábban (ami ezzel egy: leghatásosabban!) legharmonikusabban érvényesiti a maga életszemléletét, vagy ha ez nem tetszik, a maga diszkrét, vagy kevésbé diszkrét életét, akkor a formát kétségtelenül nem lehet elválasztani a tartalomtól. S minthogy íróról lévén szó, aki valamit, akár érzést, gondolatot, hangulatot, álláspontot közöl az olvasóval, a kritika legelső kérdése nem lehet más, mint az, hogy az író mit közöl, mi a tartalma annak, amit mond, vagy mondani akar. Azt kell megállapítani, hogy az írói produktum milyen viszonyban áll azokkal, akiknek szól, tehát az emberekkel és milyen viszonyban a mostani társadalommal, amelynek keretei közt létrejött. Hogy egészen konkrét példát mondjunk: adva van egy író, aki gyönyörűséges metaforáikkal illatos sorokban azt adja tudtunkra, hogy az élet fáj neki, butaságnak, hiu ábrándnak tartja a boldogságot, a halál az egyetlen, amit örömmel lát vendégül. Ez a schopanhaueri érzelemiádia remekül van megírva, hatásosan, bujálkodó esztetizálással, mégis, a kritika, ha csak kényre-kedvre nem ragad oda a költő verséhez,, mint a légy a légypapirhoz, először is konstaltálja, hogy ebben a versben a tartalom az életutálat, tehát olyasmi, ami homlokegyenest ellenkezik az emberi értelemmel általában és magával a reális valósággal. Ha ellenkezik vele, akkor pedig két eshetőség van: vagy azt mondjuk, hogy szép, boszorkányos müvelet, akár a középkori alkimia, de kártékony, mert csak öngyilkosokat nevel, vagy egyszerűen a kártékonyságát tekintjük és ez alapon kijelentjük, hogy a vers — rossz. Nem azt mondjuk, hogy nem esztetikus, hogy nem „szép” az iskolakönyvek aranyszabályai szerint a papiros-irodalom számára, halnem, hogy értéktelen a való életnek, ellenkezik vele, tagadja, megtagadja. De ez csak az egyik oldala a dolognak; a másik, amikor a kritika, természetesen marxista kritika is, nemcsak általában, hanem a mostani társadalom, a mai élet osztályszempontjainak megfelelően konkrét formában is eldönti, hogy a produktumnak mi a tartalma. Ebben a tekintetben tulajdonképen a marxista irodalomkritika tovább folytatója a klasszikus polgári irodalomkritikának, ahogy a munkásosztály örököse a klasszikus német filozófiának. Saint — Beuve — ök, Bjelinszkik, Lessingek az elődei, az akkori forradalmi polgárság nagy irodalom-politikai teoretikusai, akiknél szintén elsősorban az: jött számba, amit az író mond és csak a második kérdés volt, hogy hogyan mondja. A hogyan kérdése csak akkor cserélt helyet a tartalommal, amikor a polgár megszünt forradalmi lenni, amikor a kritika számára fölösleges lett, amikor ezt a fegyvert helyette átvette a „negyedik rend”. Ettől kezdve a polgári irodalom-kritika lezüllött a hogyan kérdésének metafizikus kuruzslásáig és —s a larpurlartig. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a polgári irodalomnak ma nincs tartalma, nincs ideológiai témája, üres, májat a lukas mogyoró, depolitizált. A tartalom meg van, csakhogy az a tartalom rejtettebb, raffináltabb, védelemhez-szabottan, látszatokkal operáló, az igazi valóság, az osztályharc tényét tagadó. Ezt a tartalmat fölfedni kétségtelenül olyan munka, amely kellemetlen a polgáriságnak; a marxista irodalomkritika azonban nem mondhat le erről a munkáról, mert ezt a kritikát az osztályharc egyik legfontosabb fegyverének tartja.


Mindez nagyon szép — halljuk az ellenvetést — helyes, hogy a tartalomra súlyt helyeznek, de miért „skatulyáznak” be olyan könnyen mindenkit a burzsoá-író fogalmába? Miért kell, mire jó, becsületes, jószándékú, „progresszív”, sőt bizonyos tekintetben radikális véleményű írókat elintézni azzal, hogy polgári írók? Hát a marxista irodalomkritika művelői nem veszik észre, hogy milyen nagy külömbség van például Babits, vagy Herczeg Ferenc és Móricz Zsigmond, vagy Zsolt Béla között?


Ó hogyne, a marxista irodalom-kritika észreveszi a külömbséget, azt is tudja, hogy ellentétek is vannak köztük és ma például Zsolt Béla szembenáll Babitsékkal. De viszont azzal is tisztában van, hogy azok az ellentétek, amik látszólag olyan komolyak, sohasem lépik túl az osztálykereteket, tehát sehol és soha nem kapcsólhatók be a proletárság történelmi ellentétébe. A „Deutsche Ideologie” poszthumus munkájukba írták Marx és Engels: „...Die Teilung der Arbeit... äussert sich nun auch in der herschenden Klasse als Teilung der geistigen und materiellen Arbeit, so dass innerhalb dieser Klasse der eine Teil als die Denker dieser Klasse auftritt (die aktiwen konzeption Ideologen derselben, welche, die Ausbildung der Illusion dieser Klasse über sich selbst zu ihrem Hauptnahrungszweige machen), während die andern sich zu diesen Gedanken und Illusionen mehr passiw und rezeptiw verhalten, weil sie in der Wirklichkeit die aktiven Mitglieder dieser Klasse sind und weniger Zeit dazu haben, sich Illusionen und Gedanken über sich selbst zu machen. Innerhalb dieser Klasse kann diese Spaltung derselben sich sogar zu einer gewissen Entgegensetzung und Feindschaft beider Teile entwickeln, die aber bei jeder praktischen Kollision, wo die Klasse selbst gefährdet ist, won sei bist wegfällt, wo denn auch der Schein verschwindet, als wenn die herschenden Gedanken nicht die Gedanken der herschenden Klasse wären...” Az a bizonyos kollizió, amiről Marx és Engels beszél, akkor következik be mindig, amikor nem arról van szó, hogy a mai társadalmi rendet így, vagy amúgy megreformáljuk, hanem alapjaiban megváltoztassuk. Zsolt Béla és Herczeg Ferenc lényegében, tehát az okok legvégén, ugyanazok — szellemükben, irodalmukban ellenfelei a forradalmi proletáriátus ideológiájának. (A marxista irodalomkritika számára a „radikális” Zsolt Bélák, vagy a szociáldemokrata Révész Bélák még inkább veszedelmesek és velük, szemben a kritika különösen indokolt). Nagy hibát követnénk el viszont, ha az írókat és általában az irodalmat mereven, formálisan két kategóriába soroznánk: ez proletár, ez burzsoá, illetőleg e z forradalmi, e z meg ellenforradalmi. Ahogy a marxizmus a proletárság mellett számbavesz olyan osztályrétegeket is, amelyek lehetnek (bizonyos adott körülmények közt azok is) forradalmiak, a fennálló társadalmi rend megváltoztatására törekvők, az irodalom terén is akadhat író, aki forradalmi, bár nem proletár. Ezekkel az írókkal szemben azonban a marxista irodalom kritika nem némulhat el; ellenkezőleg: mint vezetőnek, irányítónak, mint hibafaltárónak segítségükre kell sietnie. (Magyarországon, sajnos ilyen író kevés akad!) (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |