Korunk 1931 Március

Vitkai karcsi


Sellyei József

 


Tizennégy éves koromban teheneket őriztem a folyómenti füzesben nőtt zöld fűvön, kora nyártól késő őszig, amig le nem hullott a hó.


Reggel amint felkeltem, kiengedtem a jószágot az istállóból, kezembe fogtam karikás ostoromat és nekivágtam az útnak.


A harmadik szomszédban egy özvegyasszony fiára fütyültem, aki ébredőn, a füttyszóra rohant utánnam teheneivel ér a faluvégi keresztnél utolért.


Nagy barnaszemű barátom, Vitkai Karcsi napokon, heteken, hónapokon át mindig velem együtt nyűttet a port az útban, a menésben a tehenet után.


Füttyözni szeretett és dalolt néha. És mesélt néha rémes látásokat a tehenek öklözéséről és az egyszer látott megvadult bikáról.


Néha vándor medvetáncos, vagy majomdalos vetődött el a faluba és a dal hangjaira ugráló medve vagy a dalszóra táncoló majom volt napokig beszédünk tárgya.


Delelőre a folyóhoz hajtottuk az őrzött teheneket és itt összegyültünk a falu többi fiával, akik másmerre legeltettek.


És amig a tehenek a homokra heveredve kérőztek, farkukkal a csípős legyeket csapkodták jobbra, balra, az árnyékban közöttünk előkerült a kártya és az otthon lopott pénzt veszítettük a bankba, vagy nyertünk nagy ritkán.


A tarisznyába pakolt eledel alighogy futotta a naphosszán és délután üres tarisznya lógott a furkósbotok jó dobhatós öklén.


Mikor a félhármas vonat végigdübörgött a híd laza vasszerkezetén, Vitkai Karcsi csattintott ostorával egy keserves suhintást.


A hangra szokott kettőnk tehenei különváltak a többiektől és elindultak a szokott hely felé. Utánnuk ballagtunk mi is.


Néha már azt hittük, hogy örökké így tart ez és nem jön el soha a vágyva várt tél fagya, hava, otthona.


Unott erdőn sínylett kettőnk magánya. Két egyforma kölyök füttyögése bolygott vágyasan a lombok között.


Némely helyeken lányok őrizték a teheneket, gyermekek, mint mi, lomhák és testesek, tiszták a naponkénti fürdéstől.


Barna arcuk villogott, ahogy hanyatfeküdtek a déli napsütésben a homokon és ha tudták, hogy közeledünk, fölemelgették szoknyájukat, mintha csak álmukba tennék az egészet.


Tudtuk, hogy várnak és vágynak, hiába sikongtak ha utánnuk eredtünk vadul a futásuk nyomán.


Mint megvadult csikók száguldtunk nyihogva a pusztákon, mert nőttünk, mint a sziklai vadak.


Egy délután egyik lány nem szaladt el előlem és amikor elkapta» a derekát, hogy a földre döntsem, nekem esett és összekarmolt véresre.


Azon a napon aztán csak arról beszéltünk Karcsival, hogy az éjszaka, sötétjében meglessük Marist és leszúrjuk csöndben.


Cukorért küldi majd az anyja a boltba és mi a Kádárék hídja mö
gött lessük, sötét az ucca azon: a tájon, nem lát meg senki.


Másnap a lányok nem ültek közelünkben és amikor ketten elindultunk. teheneink nyomán, Maris kivált a többiek közül és utánnunk jött.


Azontúl naponként velünk járt és néha, ha Karcsit a tehenek nyomába küldtük, nyakonölelt és csókolgatott.


Meztelen keblén tartottam kezemet és úgy simogattam, mint anyám régen a fejemet, ha sírva simultam hozzá.


Aztán meguntam az egészet és nem mentem tehenekkel többé, hogy de lássam, ne halljam, ne érezzem.


Tudtam, hogy teste nyitva meztelen azontul a falu minden fiataljának; mint Karcsinak, épp úgy a többieknek is.


De Karcsi csak rám volt féltékeny évek hosszán és lesett az éjszakák sötétjében nyitott bicskával, hogy leszúrjon.


Hiába itattam le pálinkával és hiába vezettem oda házukba, amikor másokat tudtam nála; mindegy volt neki akárki, csak én álltam az utjába.


Mikor augusztusban tarlót forgattam, füttyömet a halálharang szakította meg kora hajnalban és a pletykás Kata néni ujságolta napközben, hogy Vitkai Karcsi leszúrta Marist az elmult éjjel.


Daltalanul és füttytelenül szántottam aznap az ugarat. Délben megetettem lovaimat és megitattam a folyóba és este is ujra.


Haza sem mentem éjszakára, hanem kora hajnalban újra neki fogtam. Húzták az ekét lovaim és éhesen, szomjasan, vágyasan, lovaimat csapkodva szántottam tovább.


 


Vissza az oldal tetejére | |