FĹ‘oldal

Korunk 1931 Január

A kapitalista termelés világkrizise (II)


Méray Pál

 


Természetes, hogy ma, amikor mindenkinek legprivátabb életébe belenyulik a gazdasági világkrizis, milliók és milliók teszik fel maguknak és másoknak a kérdést, hogy hol keresendők a krizis okai, mik az alapjai hogyan lehetne ellenük küzdeni, hogy lehetne kiküszöbölni őket? S egyre-másra keletkeznek a legkülönbözőbb krizis-elméletek, tervezetek a krizis enyhítésére, likvidálására. S a polgári politikai pártok egymást okolják, hogy nem tettek meg mindent a krizis megelőzésére vagy leküzdésére.


Pedig ezek a szemrehányások legnagyobbrészt jogosulatlanok, épen úgy, mintahogyan a krizis-elméletek és megoldástervezetek terméketlenek. Mert félreismerik a krizis gyökerét, mert nem akarják elismerni, hogy a mai nagygazdasági krizis a kapitalista termelési mód logikus következménye, amelynek előfeltételei már a kapitálista-termelési rend születésekor adva voltak. Krízisek, nyolctól-tizenkét éves időközökben a kapitalizmus egész élete alatt felléptek. S a krizis oka mindig a túlprodukció, amely azért lép fel időnként, mert a termelés társadalmi formája és a termelvények kapitalisztikus kisajátitása olyan ellentéteket teremt a termelés és a fogyasztás között, minek következtében a termelés nagyobb tempóban növekszik, mint a fizetőképes kereslet a termények után. A kapitalizmus belső ellentmondása az által áll elő, hogy a termelés nem a társadalmi szükségletek minél jobb kielégítése szerint igazodik, hanem a minél nagyobb haszon elérésére van beállítva. Ez a minél nagyobb haszon elérésére arra hajtja a tőkést, hogy a dolgozó népesség nagy tömegeit, amelyek a termelésben munkájával részt vesz, minél alacsonyabb életnívón tartsa, hogy minél kevesebb bérért megkapja munkáját s így növelje hasznát.


A verseny nem csak arra kényszeríti a kapitalistát, hogy a termelés technikáját minél jobban kifejlessze, a termelést a lehető legmagasabb fokig racionalizálja, hanem arra is, hogy munkásait minél jobban kihasználja, teljesítőképességüket a lehető legalacsonyabb áron a lehető legszélsőbb mértékig igénybe vegye. Végeredményben azonb|an a jó vásárlók mégis csak a nagy tömegek s mert ezek vásárlóerejét így a kapitalizmus a haszon érdekében alacsonyan tartja, időnként be kell következni egy krízisnek, amelyben túltermelés áll be, több az árú, mint a fizetőképes vevő s nem lehet haszonnal tovább folytatni a termelést. Ha a kapitalizmus a termelést nem a legnagyobb haszon érdekében irányítaná, hanem a nagy tömegek materiális életnívójának rendszeres emelésére, a növekedő termelés nem találkozna fogyatkozó piaccal, hanem a mindig nagyobb mértékben termelt áruk mindig nagyobb és nagyobb tömegű vásárlóképes tömeget találnának s nem volna túltermelés krizise. De viszont ez már nem is volna kapitalizmus.


A kapitalizmus krizise tehát önmagán belül nem oldható meg. S régebbi hasonló kriziseit az európai és amerikai kapitalizmus nem önmagán belül oldotta meg, hanem kifelé: a piac erőszakos tágításával. Kifelé, amely lehetővé tette megint a termelés tovább folytatását anélkül, hogy a belső piac vásárlóképességét a haszon rovására kellett volna növelni. A piac ezen erőszakos tágitása vagy a civilizálatlan földterületek felé történt a gyarmatpolitika utján vagy pedig a többi kapitalista államok felé a nagyobb gazdasági vagy politikai erő alapján. Ez volt az u.n. imperializmus, a 19. század jellemző jelensége, amely állandó háborús összeütközésekhez s végül a világháborúhoz vezetett a piacokért versengő államok között,


A. világháború csak az egyetlen igazán győztes Amerika kapitalizmusa számára hozott pár évi enyhülést; minthogy az Egyesült-Államok a háború alatt kitúrták Angliát és Németországot a nemzetközi árúpiac egy igen jelentékeny területéről, termelésük számára egy időre szelepet nyitottak s ennek volt köszönhető a háború utáni évek nagy optimista Prosperity-je s az a látszat, hogy Amerika vezetése alatt a kapitalista termelés összeszedi magát. Alig tartott azonban tíz évig s az Egyesült Államok ma már megint nagyobb túltermelési krízisben vannak mint valaha, annak dacára, hogy a nagy tömegek életnívója is ott emelkedett aránylag a legerősebben. Anglia termelése stagnál a háború óta, most már esik, Németország pár éve fellendülését a külföldi mesterséges tőkeinjekciónak köszönhette, Franciaországot pedig a nagy jóvátételi összegek pénzbősége mentette meg eddig a krizistől.


De van-e még szelep, amelyet a kapitalizmus túltermelése levezetésére felnyithat s így ezt a krizist még meguszhatja?


A krízis súlyosságát jellemzi, hogy legerősebben a kapitalizmus citadelláját s a háborúutáni kapitalizmus legnagyobb reménységét, az Egyesült-Államok gazdaságát érinti, amely a világ össztermelésének és összfogyasztásának felét tartja a kezei között. Az Egyesült-Államok krízise maga már világkrizist jelent, mintahogyan az ott kezdődő krizis igen hamar átcsapott a többi kapitalista országra. A mai krizis másik súlyosbitó szimptómája, hogy az ipari termelés krízisével egyidőben az agrár országokban mezőgazdasági krizis lépett fel s a két krizis nemcsak egyidejű, hanem egymással szoros összefüggésben áll, ami mindkettő súlyosbításához vezet. A régebbiekkel szemben a mai krízist az is súlyosabbá teszi, hogy a mai érett kapitalizmus legnagyobbrészt monopolisztikus trösztkapitalizmus, aminek következménye, hogy a túltermelés dacára az árak sokáig mesterségesen magasan tartódnak a nagy nemzetközi érdekszervezetek áltál s a fogyasztó tömegek vásárló ereje egyáltalában nem emelkedik, ami a krizis meghosszabbításához s a tömegek számára fájdalmasabb alakulásához vezet.


A krizis kifelé történő megoldását tehát mindegyik országra az teszi még nehezebbé, hogy a krizis általános vagyis a piacok felvevőképessége mindenütt leszállott eddig ismeretlen minimumra. Hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy a háború alatt és után az eddig gazdasági függőségben álló fejletlen ipari országok s a tengerentúli gyarmatok nagy része is erős saját ipart teremtett meg s saját magát látja el legalább részben terményekkel. A szelepnyitás politikája tehát ma sokkal nagyobb nehézségekre talál, mint valaha s kérdés hogy egyáltalában van-e még leheltőség rá. Ha van, akkor is csak úgy hogy az erősebb a gyengébbeket könyörtelenül letiporja s így szerez magának elhelyezési lehetőségeket.


Ami azt jelenti, hogy a gazdasági világkrizis legfontosabb eredménye a világkapitalizmus ellentéteinek hallatlan kiélezése, aminek szimptomáit már ma világosan láthatjuk.


*


Hogy milyen gazdasági szimptomákban nyilvánulnak meg a krízisben levő kapitalizmus belső ellentmondásai, azt előző cikkünkben ismertettük. De ma már az ellentétek annyira kiéleződtek, hogy a legtöbb kapitalista országban a gazdasági krizis kezdi magát politikai krizissé kinőni. Ez épen a legjellemzőbb és legsúlyosabb szimptomája a mai krizisnek a kapitalista termelés régebben, szabályos időközökben fellépő kríziseivel szemben hogy nem marad meg a gazdasági kereteken belül, hanem mindjárt átcsap politikai térre. Át pedig azért, mert a kapitalizmus mai degenerációs korszakában a termelés krízisének megoldására már semminemű lehetőség nem mutatkozik.


A krizis politikai következményei úgy bel-, mint külpolitikaiak: minthogy a termelés krízise önmagán belül nem oldható meg, a termelés tényezői csak úgy védekezhetnek a krizis következményei ellen, hogy igyekeznek annak terheit a többiekre áttolni, belül az országhatárokon egyik vállalat, egyik iparág a másikra s az egész tőke a munkára, kifelé egyik ország a másikra.


Egy-egy országhatáron, vámkörzeten belül tehát a krizis a konkurencia hallatlan kiélesedését eredményezi (egyrészt a rokon termelési ágak egyes vállalatai között, másrészt pedig azt, hogy az egyes termelési ágak igyekeznek minden erejükkel a krizis terheit a többi termelési ágakra átháritani. Legnyilvánvalóbb ez az ellentét az ipari és a mezőgazdasági termelés között: a legtöbb európai s amerikai állam politikai harcai legnagyobbrészt abban merülnek kii, hogy az ország vámpolitikája a mezőgazdaság vagy az ipari termelés javára folytattassék-e. Legkirivóbban látható ez ma Németországban, ahol a jobboldali Brüning-kormánnyal az agrárius érdekek kerültek erősebb kormány-képviselethez, annyira, hogy a mezőgazdaság védelmére olyan horribilis vámokkal zárták el a német határt, ami a német ipar kivitelét az érdekelt államok ellenrendszabályai miatt már nagyon érzékenyen érinti. Ezért a Brüning kormány csak azzal tudja tartani magát a nagyiparral szemben, hogy viszont ennek nagy adóelengedésekkel s minden más rendelkezésére álló eszközzel segítségére siet, hogy a krizis terheit átháritsa a termelés másik s politikailag gyengébbb tényezőjére, a munkásságra.


Ennek az áthárításnak eszközei a magas mezőgazdasági vámokon kívül, amelyek pl. Németországban hihetetlen mértékben megdrágítják az életet vagyis leszállítják a munkabérek reális vásárlóerejét: a munkabérek direkt leépítése, a szociálpolitikai intézmények teljesítményeinek megszorítása, a termelést sulytó adók csökkentése s a fogyasztásra nehezedő, tehát a munkakeresetet első sorban érintő adók felemelése. A következmény: a munkanélküliség soha még nem látott mértékű megnövekedése s a munkásság életnívójának lecsökkenése. Ami megint viszont a belföldi piac vásárlóerejének nagy leszállását jelenti (Németországban pl. a bérredukciók és munkanélküliség következtében a munkásság vásárló ereje négy-öt milliárddal csökkent), úgyhogy még kevesebb árut lehet eladni, ami megint a termelés ujabb megszoritásához ujabb munkanélküliekhez vezet s így tovább megállíthatatlanul.


Az ipari termelésnek a háború utáni években történt erőltetett racionalizálása már maga óriási, munkástömegeket vetett az utcára; úgyhogy már a világkrizis előtt ezelőtt soha nem látott magasságra emelkedett a munkanélküliek száma. Hogy a keresetnélküliek tömege pontosan mennyi az egész világon, azt alig lehet megmondani, mivel számos országban, mint pl. az Egyesült-Államokban sem, nem vezetnek hivatalos kimutatást a munkanélküliekről. Tulajdonképen csak ott, ahol a munkanélküliek állami segélyezésben részesülnek, mint Angliában és Németországban.


Az Egyesült-Államok szakszervezeti szövetségének elnöke, Green, decemberben 4,860.000-ra becsüli az Egyesült-Államok munkanélkülieinek számát s azt hiszi, hogy 1931 februárjában számuk el fogja érni a hét milliót. Tudvalevőleg az amerikaiak szeretik szépíteni viszonyaikat, így ez a becslés inkább alatta marad az igazi számnak, mint sem hogy túlzott volna. Németországban hivatalos jelentés szerint november közepén három és fél millió munkanélküli volt s a legóvatosabb hivatalos becslés szerint is a tél folyamán el fogja érni a négy és fél milliót. Angliában kb. két millió, Japánban két millió, Olaszországban 800.000, Lengyelországban 400.000, Latin Amerikában másfél millió a munkanélküliek száma. Hogy mennyi Indiában, Indokinában s egyebütt, pontosan tudni nem lehet. Azonban a legóvatosabb becslés szerint is a világ munkanélküli munkásainak száma már ma meghaladja a husz milliót. Azt jelenti ez, hogy a családtagokkal együtt, kb. hetven millió ember (mint Németország és Magyarország lakossága együtt) a kapitalista termelés krízise következtében az éhségnek, a nyomornak s a pusztulásnak van odadobva.


Mert a legnagyobb részük azt a kevés munkanélküli segélyt sera kapja, amelyből legalább puszta életét fentarthatja.


De még ez nem minden: hozzájárul még e számokhoz a rövidített munkaidővel dolgozó munkások sok milliója, akik szintén elégtelen keresettel kell megelégedjenek. Németországban pl. a szakszervezeti tagok 17,5 százaléka heti tizennégy órával dolgozik kevesebbet, mint a törvényesen előirt munkaidő s természetesen ennyivel kevesebbet keres.


Akik pedig még teljes munkaidővel dolgoznak, azoknak bére ellen indult nagy bér le építési offenziva. Legutóbb Németországban, ahol egy nyolctói-tíz százalékos bérredukciót már a legtöbb iparágban keresztül vittek. 1929. májustól 1930 májusáig a német munkás életnivója 13 százalékkal sülyedt. Pedig Ruczinski számításai szerint a német munkásság 1930 első felében a munkanélküliség és rövidített munkaidő miatt bérjövedelmének mintegy negyedét már elveszítette.


Németországban a nagy tőke szervezetei és a kormány egészen nyiltan beszélnek a munkásosztály ellen irányuló programmjukról. Stegerwald munkaügyi miniszter mondotta a parlamentben: „Szükség van a bérek leépítésére. Az építő piac nem lehet meg egy öt százalékos bérredukció nélkül s a többi iparágakban a vállalkozók húsz, sőt több százalékos bérredukciót tartanak szükségesnek. Az akkordbérek már Németország sok részében leépítést nyertek. A munkanélküliség elleni biztosítás szanálásához legalább 700 millió márka van szükség. Nincs kizárva, hogy az ősszel és a télen még drákóibb eszközökhöz kell folyamodnunk ... Reméljük, hogy a munkanélküliség szanálása után az ipari termelés felélénkitésére fordíthatunk 750 millió mátkát. Szerényebb életmódot kell bevezetnünk Németországban”.


Amerikában, a magas bérek hazájában is mind gyakoribbak lesznek a hangok, amelyek a munkabérek leépítését követelik: ,,Az utóbbi években, irják a lapok, nálunk túl magasra szöktek a bérek, a munkát reorganizálni kell, ami vagy produktivitásának fokozásában vagy a bér csökkentésében állhat”.


Pedig már Amerikában is csökkennek a bérek. 1929 augusztusától 1930 augusztusáig a foglalkoztatott munkások száma húsz százalékkal csökkent; ezzel szemben a kifizetett munkabérek öszszege 27 százalékkal. S egyes iparágakban még sokkal erősebb a visszaesés. Az automobil iparban 1930 januárjában a kifizetett munkabérek összege 35,4 százalékkal csökkent, a foglalkoztatott munkások száma csak 7,6 százalékkal. Angliában sem másképen. A szénmunkások bére 1924-hez képest 19 százalékkal csökkent; a gyapotmunkásoké ugyancsak annyival, a textilmunkások bére 1929-ben 6,5 százalékkal esett. Legutóbb már Franciaországban is lefeletartó tendenciát mutatnak a bérek, 1929 második felében négy százalékkal csökkent átlagban a francia munkás reálbére. Olaszországban ugyanezen idő alatt nem kevesebb, mint húsz százalékkal; a kolóniákban 30—50 százalékkal.


*


A termelésnek a krízis következtében beálló megszorítása, amely a munkanélküliek millióit dobja ki az utcára a nélkülőzések s éhség prédájául, a munkabéreknek és a szociálpolitikai intézményeiknek leépítése, amely a munkásság életnívóját leszállítja, a magas vámok és adók, melyek a krízis minden terhét a dolgozó tömegekre akarják áthárítani, természetesen nem maradnak politikai következmények nélkül: a kapitalizmus általános krízisének legnagyobb horderejű belpolitikai következménye, hogy nagy mértékben kiélesíti az ellentétet a burzsoázia és a proletariátus között. Látható visszaverődését nyeri ez abban, hogy a polgári államhatalom osztály jellege mind leplezetlenebben lép előtérbe. Annyira, hogy ma már az állítólagos „osztályfeletti” állam vezetői a legtöbb nagykapitalista országban személy szerint azonosak a nagy kapitalista trösztök vezéreivel vagy ezen trösztöknek közvetlen (megbízottai. Elég az utóbbi években váltakozó minisztériumok listáit átfutni, hogy lássa az ember a kapitalista monopólium-szervezetek és az államszervezet vezetésének szoros kapcsolatát. Ime pár példa. Hoover elnök, Mellon pénzügyminiszter, Hughes külügyminiszter, Harley hadügyminiszter, Lammont kereskedelmi miniszter, stb. vagy még tegnap nagy kapitalista vállalatok élén állottak vagy pedig a miniszteri széket nagy bankok s egyéb tőkés vállalatok vezérigazgatói székével cserélték fel. L. Denny írja könyvében: ,,A Coolidge-kabinet fele nagykereskedelmi érdekeltségeket képviselt s a Hoover-kabinet két harmada hasonló érdekek képviselője´“ De nem csak az Egyesült-Államokban van így. Hasonló a helyzet Angliában, ahol a tegnapi konzervativ kormány vezérei, Baldwin, Birkenhead, Chamberlain, etc. ma nagy kémiai, acélipari s más trösztök vezetői. Ugyanaz a kép Németországban, Franciaországban, mindenütt a kapitalistaországokban.


Elmossa azonban a kép tisztaságát a szociáldemokrácia szerepe, amelynek épen az igazi helyzet elhomályosítása . kifele a feladata. A burzsoázia sok helyen egy-egy időre a szociáldemokráciát állítja oda a hatalom végrehajtójául azért, hogy ezzel elhomályosítsa az állam osztályjellegét. Különösen e módszerhez fordul ott, ahol a munkás osztály a népesség többségét képviseli, mint Angliában és Németiországban. Jellemző, hogy ezekben az országokban a szociáldemokrata vezérekből alakult kormány, annak dacára, hogy mind a két parlamentben a többség nyilvánvalóan polgári volt. Annak dacára, hogy Angliában a Labour Party kisebbségben van, polgári szavazatokkal hosszú idő óta a hatalmon tartja magát; s annak dacára, hogy a német birodalmi gyülésben a szociáldemokrácia csak a szavazatok egy harmadával rendelkezik, a burzsoázia két éven keresztül átengedte neki a hatalmat.


Mert ez a polgárság egyik módszere a hatalom megtartására: az u.n. liberalizmus, mely apró megalkuvásokkal, engedményekkel, reformokkal taktikázik s tartja vissza a tömegeket a nagyobb megmozdulásoktól. E módszer legfőbb eszköze a háború utáni években a szociáldemokráciával való koalíció. A másik módszer a nyílt erőszak, az erős kéz politikája, melynek neve ma „fasizmus”. S ma amikor az ellentét a krizis következtében mind erősebb lesz a tőkés osztályok és a munkásosztály között s a munkásosztály helyzete mind nehezebben elviselhető, a burzsoázia mind gyakrabban s több helyen nyúl a nyílt erőszak, a fasizmus módszeréhez, mely bevallottan a burzsoázia közvetlen diktaturáján alapszik. Egyre-másra nő azoknak az országoknak a száma, amelyekben a munkásság forradalmi mozgalmának erősödése a polgárságot a fasizmus módszere felé hajtja. Ezt mutatja Jugoszlávia, Finnország, Ausztria s más, a fasizmushoz közelálló vagy gyorsan a felé fejlődő országok példája. De nem csak a másodrendű kapitalista államokban van meg a hajlandóság a fasizmusra, erősen növekedett az utóbbi években az államhatalom fasizálása Németországban, Franciaországban is.


S a szociáldemokrácia, mely a „liberális” burzsoázia legfőbb támasza a munkásság forradalmi mozgalmának leszorításában, kitermelte saját használatára az ennek megfelelő elméletet is, amellyel megokolja, hogy a munkásosztály érdekeit a polgári állam megtartásának érdeke alá helyezi. Az osztrák szociáldemokrácia vezére, Renner mondotta: ,,Az osztályharc ma már pern abszolut alkalmazandó eszköz, neki is meg vannak a határai. A burzsoázia és a proletáriátus folytatja az osztályharcot, de tényleg azonban csak egy magasabb egész keretei között”. Ez a magasabb egész természetesen a polgári állam.


*


Belpolitikaikig tehát a gazdasági krizis legfontosabb következménye, hogy mind erősebben kiélesiti az ellentétet a tőke és a munka között: az osztályharc a krizis következtében fokozott méreteket ölt. A burzsoázia, hogy helyzetét tarthassa, kénytelen egyre erőszakosabb eszközökhöz folyamodni a proletariátussal szemben, melyben viszont az erőszak és az életnívó sülyedése felfokozza a forradalmi kézséget, így érleli belül a gazdasági krízis a polgárháború csiráit


Kívül pedig nem kisebb mértékben a következő imperialist a világháború magvait veti el. Mert mint láttuk a kapitalista termelés egyedüli menekvése a kifelé való terjeszkedésben áll: a racionalizált termelés csak nagy tömegáruk előállításánál fizeti ki magát, kis mennyiség termelésénél drágább, mint a primitiv termelés. Ezért szükségszerű az őrült hajsza a piacokért a nagy kapitalista országok között. Ez a harc megnyilvánul két ellentétes irányban: egyrészt a saját piac védelme magas vámok által, másrészt igyekezet a többi ország vámfalának áttörésére. Igy vezet, a piacokért folyó mind elkeseredettebb harc a protekecionizmus fokozásához. És ma már az egész világon érezhető, nemcsak a másodrendű országok, hanem maguk a nagyhatalmak is a protekcionizmus útját járják. Az angolszász országok is, a szabadkereskedelem klaszszikus hazái, amelyekben még röviddel ezelőtt nem lehetett vámokról komolyan beszélni. S jellemző, hogy az Egyesült-Álllamok voltak azok, amelyek legelőször elhatároznák magukat a védvámok magasraemelésére. Nem régiben emelték fel a mezőgazdasági, kémiai árúcikkek vámját 30—35 százalékkal. Annak dacára, hogy ez az óriási vámemelés 34 érdekelt állam tiltakozását váltotta ki s annak dacára hogy az amerikai közgazdászok ezrei jelentették ki, hogy célszerűtlen intézkedésnek tartják. Természetesen az amerikai piacon érdekelt országok megfelelő ellenintézkedésekkel feleitek s Kanada, Franciaország s más országok máris felemelték vámjaikat, ´melyek az amerikai kivitelt vannak hivatva sulytani.


A szabadkereskedelem ideológiája, az árucsere feudális gátlásai ellen küzdő, az emelkedő, a világpiacot megteremtő polgárság ideológiája kiélte magát. Angliában is, a szabadkereskedelem klasszikus földjén is csak egy pár öreg úr tartja már, mint Baldwin kifejezte magát, a szabadkereskedelem zászlaját. A vezető öt nagy, „Big Five” bank vezetősége egy kiáltványt adott ki, amely nyíltan szakit a szabadkereskedelem elvével s az angol birodalmi vámuniót követeli.


A konservativ párton belül pedig a sajtókirályok, Lord Beaverbrook és Rothermeres vezetése alatt egy jelentékeny csoport alakult, amely egy angol birodalmi vámunió mellett folytat erős propagandát, amely vámunió a vámtarifa dróthálójával zárná el az angol birodalmat dominiumaival és gyarmataival a kapitalista világ többi részétől. Hogy mennyire beleillik ez az időnk szellemébe, mutatja az, hogy ezt a tulajdonképen világtörténeti fontosságú eseményt, amellyel az angol burzsoázia százados gazdasági politikáját adja fel, a közvélemény alig méltatta figyelemre. Természetesen a vámpolitika megváltoztatásának célja és értelme a gyarmatok nagyobb kizsákmányolása egyrészt, másrészt az Egyesült-Államok eltávolítása a gyarmati és dominiumi piacokról. Az angol vámfal azonban nem fogja megoldani az angol kapitalizmus válságát, ellenben még jobban ki fogja élezni a piacokért folyó imperialista versenyt, mint az már a német és az amerikai reakciókból kiérezhető. S érdekes, hogy az angol szakszervezetek össztanácsa is az Angol Birodalom „gazdasági egysége” mellett foglalt állást, egyetértésben a nagyiparosok szövetségével.


S egyebütt az egész vonalon a gazdaságpolitika kimerül a vámtételek folytonos emelésében. Németország felemeli a búza vámját 18,5 márkára, kevéssel később 25 márkára métermázsánként, szemben a háborúelőtti 5,5 márka vámmal. Olaszország 1925-ben 7,5 aranylirával bevezeti a búzavámot, mely azóta fokozatosan emelkedve, ma elérte a 16,5 lirát. S a kanadai kormány előtt most fekszik egy javaslat, mely 130 különböző árucikk vámját átlagosan 25 százalékkal felemeli, s első sorban az Egyesült-Államok kivitele ellen irányul.


A kontinens leghatalmasabb állama Franciaország szintén a protekcionizmus útját járja. A Briand által annyira hirdetett „Páneurópa” nem szolgál egyéb célt, mint az európai országok egy gazdasági egységbe tömöritését, természetesen az élén Franciaországgal, amely így termékei és tőkéje számára biztosítaná az egész európai piacot.


A többi országok, Olaszország, Németország ugyanazt teszik s a kisebb kapitalista országok semmiben sem maradnak el mögöttük.


De a vámok csak akkor tudják a belföldi piacon az árakat tartani, ha a belföldi termelés nem fedezi az ország szükségletét; minthogy azonban a legtöbb országban túltermelés van, az eredmény, hogy mindegyik ország dumping-árakon, mélyen a termelési költségeken alul árulja termékeit, hogy túl adjon a magas vámok dacára rajtuk, ami megint a vámok újabb emeléséhez vezet a többiek részéről. S így tovább, mig mind a porban feküsznek.


S az Egyesült-Államok nem elégszenek meg azzal, hogy gazdasági pozíciójukat erősítsék a világpiacon. Az egész vonalon előkészítik a leszámolást Angliával. A Kellog-paktum célja, hogy az eljövendő imperialista háború kérdését Amerika akaratától tegye függővé. A tavaszi londoni flottakonferencián az Egyesült-Államok elérték, hogy Anglia kénytelen volt hivatalosan elismerni az Egyesült-Államok jogát az övével egyenlő hadiflottára s ezzel egy igen nagy érzékeny csapást mért Anglia világhatalmi szerepére. Anglia ma már nem számithat flottája túlsúlyára. Ami gyarmatai és a dominiumok szétszórtsága miatt még nagyobb súllyal esik a latba.


A gyarmatok új felosztásának kérdése azonban első sorban hatalmi kérdés: ezért nem szünik a fegyverkezési láz, ezért szökkennek a hadi költségvetések a magasba, ezért építik ezer számra a hadi repülőgépeket, ezért egyedül a hadfelszerelési ipar az, mely nem tud a krízisről; ezért fejlődik óriás léptekkel a kémiai ipar, a jövő háborújának legtökéletesebb öldöklő-fegyvereit termelő iparág. Kifelé azonban pacifista frázisok, paktumok, amelyekben senki sem hisz, leszerelési konferenciák, melyek eredménye mindig a hadseregek vagy a hajóhadak létszámának emelése.


S az erők elosztása már ma is más, mint 1914-ben volt. A jövő háborújának fő résztvevői: Anglia az Egyesült-Államok és Németország ellen, Franciaroszág Olaszország ellen,, Németország Franciaország és Lengyelország ellen. Japán az Egyesült-Államok ellen s a kis államok most számítgatják, hogy melyik félnek adhatják el drágábban ágyutöltelékjüket.


A világimperializmus helyzetet erősen komplikálja azonban, hogy a krizis hatása alatt csaknem az egész gyarmati világ forradalmi erjedésbe jutott. Kína mellett különösen az indiai forradalmi mozgalmak jelentősek, ahol óriási tömegek kelnek fel az imperialista elnyomás ellen. Indo-Kína a francia imperializmus ellen támad, Egyptom állandó gerjedésben van, épen úgy az egész arab Kelet, folyton élesedik az antiimperialista harc Délamerikában s Afrikában is egymást érik a felkelések.


A kapitalizmus világkrizise kezd általános politikai krizisbe átcsapni: az egyes országokon belül a tőke, és a munka közötti ellentét napról napra élesebb harc formáját ölti, a munkanélküliek millióit már többnyire csak nyilt fasiszta erőszakkal lehet a forradalmi megmozdulásoktól visszatartani, kivül pedig, a nemzetközi viszonylatokban feszültebb a légkör, mint 1914-ben volt.


*


Van azonban még egy momentum, amely a világkapitalizmus már ugyis sulyos krízisét még sokkal súlyosabbá teszi: a szocialista Oroszország léte.


A gazdasági krizis egyik, talán legsúlyosabb következménye ugyanis, hogy bizalmi krízis lett belőle: megingott a bizalom magában a kapitalista termelési módban olyan társadalmi rétegekben is, amelyek eddig a rendszer feltétlen hivei voltak. Különösen az amerikai gazdaság megingása hatott e tekintetbn a legdestruktivebben, éppen mert Amerika példája volt az, amely a háború utáni években az egész kapitalista világot a jövő reményével töltötte el, Amerika volt az a példa, amelyre mindenütt hivatkoztak, amikor a kapitalizmus kitünőségeit akarták bizonyítani s az amerikai jólét stabilitása volt az, amely az embereket a rendszer lelki béklyójába tartotta. S most hogy a bálványozott amerikai gazdasági jólét alul is mind jobban kicsúszik a talaj, amikor az Egyesült-Államok is kénytelen öt millió munkanélkülit kimutatni, a kapitalista termelési mód egyedüli üdvözítőségében megrendült a hit azokban is, akik eddig csak az individualizmusra esküdtek.


Csak egy példát a sok közül. M. I. Bonn professzor, aki a bolsevizmus és szociálizmus minden gyanujától távol áll, a mult napokban a berlini Hochschule für Politik-ben egy előadást tartott az amerikai krízisről. Ezen az előadáson mondotta szóról-szóra a következőket :


„A konjunktura összeomlása után a kijózanodás és a szkepticizmus a gazdasági vezetéssel szemben igen nagy. Hiába volt minden szervezési akció, a „Prosperity”-t nem lehetett megmenteni. Tudja talán valaki jobban csinálni? Amerika tekintete ma nagyon gyakran irányul a bolsevista Oroszországra. Egy összefüggő, teljes gazdasági terv előre öt évre, valami ami az Egyesült-Államokban imponál. Jellemző s érdekes, hogy a Szovjeteknek nem az amerikai kapitalisták, hanem a szakszervezetek a legnagyobb ellenségei.. Egy teljesen érthető jelenség. Ha az amerikaiak, akik az elhatározást igen gyorsan szokták tettre fordítani, egyszer meggyőződnek arról, hogy rendszerük nem felel meg többé s van egy jobb annál, nem fognak 24 éráig sem gondolkozni azon, hogy ezt náluk is bevezessék. Ha a kapitalizmus még sokáig eredménytelenebbnek mutatkozik. mint a bolsevizmus, a mai társadalmi rendszer nem fogja tudni tartani magát Amerikában.”


S ha Bonn professzor jól ismeri az amerikaiakat, akkor az nem sokára bekövetkezhetik, mivel ilyen számok bizonyítják ma, már a kollektivista gazdálkodás nagyobb eredményességét:


A lefolyt gazdasági évben az ipari termelés megnövekedett a kollektivista Oroszországban a termelési erők jóval fejletlenebb állapot dacára, 24,2 százalékkal: az Egyesült-Államok ipari termelésének átlagos fejlődési tempója volt 1924—28 között (a nagy fellendülés éveiben) évente három százalék; a Szovjetek iparának fejlődési tempója tehát az elmult évben nyolc szorosan meghaladja a leggyorsabban fejlődő kapitalista ország fejlődési tempóját; s pedig ugyanabban az évben amikor az Egyesült-Államok termelése az előző évéhez képest 26 százalékkal visszaesett; a lefolyt gazdasági évben az üzemekben dolgozó munkások száma Oroszországban az előző évhez képest 13,5 százalékkal emelkedett; ugyanezen évben az Egyesült-Államokban az iparban foglalkoztatott munkások száma 23 százalékkal kevesebb, mint az előző évben; itt a munkanélküliek száma öt milliói,amott nincs munkanélküli munkás, csak munkásnélküli üzem. Tehát egyik oldalon rohamos fejlődé előre, a másik oldalon rohamos visszaesés hátra.


A kapitalista államok érzik a morális destrukciót, amit Oroszország léte ma a kapitalista rendre jelent. Innen a többé-kevésbé nyilt gazdasági háború, dumping-hecc, intervenciós-tervek az ország ellen, mely merészkedik gazdasági fellendülésben lenni akkor, amikor a kapitalista országok legnagyobb gazdasági krizissel küzködnek, amelyet eddig a történelem ismer.


S ha a világtermelés és világforgalom adatai alapján arra a kérdésre akarunk még válaszolni, vajjon vannak-e jelek, amelyek a krizis közeli végére engednének következtetni, a leghatározottabb nemmel kell felelnünk. Sőt sok jel mutat arra, hogy a krízis még mély pontját sem érte el, tehát, hogy még a helyzet rosszabbodása várható. Egyes országokban, egyes termelési ágakban mutatkozik: itt-ott némi javulás. De a nagy kapitalista országokban, mint az Egyesült-Államokban, Angliában, Németországban a krizises állapot még mindig nem látszik elérni mélypontját, viszont az agrárkrizis kiélesedése a mezőgazdasági és nyersanyagtermelő országokban teszi még súlyosabbá a krízist. Nem lehet sehol sem látni sem a termelés emelkedését, se az árak stabilizációját,. se a meglevő készletek csökkenését, éppoly kevéssé, mint a rendelések növekedését vagy a nyersanyagbehozatal fokozódását, amely jelek a bekövetkező javulásra engednének következtetini. Ugy hogy az általános gazdasági helyzet javulásáról 1931 közepe előtt már szó sem lehet. Az 1931-es év minden bizonnyal a maga egészében még krizises év lesz a kapitalista országok számára s az sincs kizárva, hogy a most következő év még sokkal súlyosabb krízisesztendő lesz, mint az 1930 volt.


 


Vissza az oldal tetejére