Korunk 1930 December

Ludvig Renn


Balogh István

 


Egészen ritka ember. Egy hasonlat jut eszembe vele kapcsolatban: — a fényképről beszélt egy előadó, a vászonra egy ember szokatlan perspektiváju képe volt felvetítve és az előadó nevetve jegyezte meg: Ugye vicces? Pedig már bizonyára mindenki látott embert ugyanebből a szemszögből mint ahonnan ezt a képet fölvették, de mi az ilyen ferde perspektívát azonnal kiegészítjük a magunk appercepcióival, a perspektivikusan torzított embert is beidegzett tapasztalat révén arányos, rendes emberré rekonstruáljuk. Ám a fényképezőgép nem ad hozzá semmit sem a készpénzhez. Az nem ad többet, csak annyit, amennyi tényleg előtte van.


Hát ugyanilyen objektiv fényképezőgép Renn. Aki nem ad hozzá semmit sem ahhoz, amit lát, nem okoskodik hozzá semmit, nem érez hozzá semmit, de adja a puszta, kiegészítetlen valóságot. Ha ő egy ütközetet leír, nem magyaráz, nem mondja meg, hogy honnan hová, nem lépi túl a saját látókörének a határait, hanem csak azt írja meg, ami vele magával történt minden további kombináció nélkül. Nem felülről nézi a dolgokat, nem ad összefoglaló képet az eseményekről: hogy sikerült-e, nem-e az ütközet, hogy mi történt a jobb szárnyon és mi az utóvédnél, nem tudjuk. Renn csak egy ember dolgait meséli el (kinotechnikai szakkifejezéssel valahogy úgy jellemezhetném, hogy ő mindig premier planban dolgozik) és ha szokatlan lesz a csatakép, ha csak annyi, hogy ott feküdtem egy gödörben és nem tudtam viszatartani a vizeletemet... hát annyi.


És semmi érzelmi kiegészítés. Mikor a legpokolibb helyen vannak, három hétig folytonos pergőtűz alatt, elbujva néhány gránáttölcsérben, olyan elől, hogy már nem is keresik ott őket, nem csinál nagy remarquei drámát belőle, nagy égzengéssel és folytonos rémülettel. Csak följegyzi szépen, hogy az őrt egy repeszdarab megölte, hogy rájuk szakadt a fedezék, hogy az egyik fa alá minden reggel egy cinege és egy rigó repült oda hogy mikor három hét mulva leváltották, nem volt már egész az eszénél. De nem kevert bele semmi szubjektív hangot, nem értékeli egymás felé a dolgokat, csak szárazon, nyugodtan elmondja őket.


Mi hát ez a könyörtelen objektivitás? Spleen? Részvétlenség? A polgári író impassibilité-je?


Nem! De fanatikus hit az igazságban, fanatikus ragaszkodás a valósághoz. Renn nem akarja megváltoztatni az objektiv tényeket azzal, hogy kiegészítse. Renn nem akarja megváltoztatni az objektív tényeket azzal, hogy kiegészítse a maga képzeteivel, nem akarja átszínezni őket a maga érzelmein keresztül, semmi egyebet nem akar, csak a puszta, a kérlelhetetlen valóságot, meztelenül, keményen, embertelenül, úgy ahogy volt!


Mert tudja, hogy neki ez is elég. Tudja, hogy az ő kiragadott élete, egy ember élete a sok közül, egy hétköznapi, szürke proletár élete maga is elég dokumentum a mai. társadalmi rend ellen! És ennek a dokumentumnak a kegyetlen tisztaságát nem akarja ellágyitani, átkölteni, a tények kemény beszédébe nem akarja belevinni a maga emberi szubjektivitását: beszéljenek maguk a dolgok!


Ebből a szigorú valóságkeresésből következik az is, hogy Renn nem regényt, de életrajzot ír, mégpedig premier planban írt életrajzot. Ő pedig csak azoknak a dolgoknak a hitelességéért vállalhat felelősséget, amik vele történtek: okoskodni, dolgokat összekapcsolni lehet esetleg tévesen is, de a tények letagadhatatlanok! Renn két könyve vádbeszéd, de nem kikövetkeztetett, kiokoskodott vád, hanem a maga meztelen életét állítja oda dokumentum gyanánt. És hogy a Renn két könyvéből mégis egy kemény következtetés kerekedik ki, hogy Renn, aki nem volt marxista, aki nem is ismerte őket, sőt egy csomó előítélettel volt tele velük szemben, mégis marxistává lesz, az nem a mitlĂäufer irodalom olcsó tendenciája, hanem a tények kérlelhetetlen dialektikájából következik.


Renn első könyvét, a Háborút ma talán mindenki ismeri. Most. jelent meg a Háború folytatása a Nachkrieg* (melyből a Korunk novemberi száma közölt is egy részletet). Ugyanolyan kemény dokumentum ez a könyv is, mint az. első, de a témája sokkal érdekesebb problémákat zár magába. A Kriegben Renn tulajdonkép passzive viselkedik: elfogadja a háborút úgy ahogy van, nem kérdi, hogy miért, nem keres kiutat belőle: elébe van tűzve egy feladat, amit ő a legjobb és legbecsületesebb tudása szerint akar megoldani, de amiért nem ő viseli a felelősséget!


De most, hogy kitör a forradalom, érzi, hogy vezetett, engedelmeskedő emberből autonom emberré lett, akinek magának kell megkeresni a legbecsületesebb és legeredményesebb cselekvésmódot. És ez a keresés, a világ zürzavarában való tájékozódásért folyó harc teszi ezt a könyvet hallatlanul érdekessé. És a szempont, ahonnan a dolgok fotografálva vannak, s ami ebben a könyvben nem irodalmilag kiokosodott beleélés, nem kitalálás, hanem valóság, egy tájékozatlan proletár szempontja, az egyes embert érintő eseményekből próbál tájékozódni. Mint ahogy kétségtelenül érdekes beállítású képet kapunk egy emberről, ha egy üveglapra állítjuk rá és úgy fotografáljuk le, alulról, épp úgy a Nachkrieg” is egészen szenzációsan érdekes képe a német forradalmaknak, mert csak az események lábait látjuk. De nem kuriózum ez a könyv, hanem a legnagyszerűbb tanulság arra, hogy hogy´ alakul ki egy proletár ideológiája, nem könyvek vagy agitáció révén (Renn pontosan beszámol arról, hogy mit olvas: egy egyháztörténet, egy biológia, regények, stb.), hanem kizárólagosan a tények hatása alatt! És mégegyszer hangsulyozom: Renn könyve hiteles, úgy hogy egy eskü alatt kivett tanuvallomás sem lehet hitelesebb dokumentum!


Amit ők a frontról magukkal hoznak, az tulajdonképp két ösztönös, megformulázatlan érzés: a „tisztek” (azaz: az eddigi vezetők, az uralkodó osztály) megcsinálták a háborút a maga értelmetlenségeivel és gazemberségeivel együtt. Most elkergették a tiszteket és most nekik kell csinálni mindent, most rájuk van bizva a világ, sorsa! Egy gyülölet a régi vezetőkkel szemben, és egy épitő szándék.


De egyik érzés sem tudja megtalálni a maga adaequat kifejezési formáját. Renn építő szándékait és jóhiszeműségét mindig kihasználják és visszaélnek vele. Ő a forradalom számára, a munkások számára akar épiteni és mégis a reakciót támogatja Néhol egészen pattanásig feszített hangulatú ez. a könyv, az ember érzi a kétségbeesett tanácstalanságot, egy ember kutató tehetetlenségét, aki zugó halántékkal, kidagadó erekkel keresi, hogy hol akadhatna bele a társadalmi történés személytelen, abstrakt gépezetébe, hol foghatná meg. ezt a gépet úgy, hogy az az általa akart irányba, az emberi igazságosság irányába mozduljon. A Nachkrieg a kereső proletár regénye, de aki nem irodalmi recept szerint jut el a maga feladatának a megismeréséhez, hanem úgy, ahogy az az életben történik, sok esztendő tanulságain keresztül.


Egy nagyon érdekes (osztálypszichológiai szempontból érdekes) és nagyon nagyon szimpatikus könyv. És igazság. (Budapest)


*Ludwig Renn: Nachkrieg. — Agis Verlag Berlin 1930.


 


Vissza az oldal tetejére | |