Korunk 1930 December

Az életrajz kultusza


Neufeld Béla

 


A regénynek riválisa akadt a biográfiában. Szépírók egyre sűrűbben mintázzák meg a mult héroszait, s az életrajz egyre kifejezettebben a széppróza egyik domináns műfajává fejlődik. Jellemző, hogy nem hivatásos történetírók, biografusok, hanem szépírók kultiválják ezt a műfajt, s ami még felötlőbb, az éppen a tárgyválasztás. Feltűnő, hogy az életrajzok alakjai a cselekvő élet hősei, — államférfiak, hadvezérek, — miként egykor inkább a szemlélődő élet egyéniségei, — költők, művészek, — inspirálták az írót.


Mintha valami be nem vallott, de annál intenzivebben átélt felismerés lappangana ebben: a cselekvő hős fölényének és aktuálitásos jelentőségének elismerése. Ez a korszak, amelynek nem jut ideje szemlélődésre, amelyet a mozgás, a cselekvés kényszere hajt, nem az „elefántcsont-torony” álmodozó magányosaiban, hanem az életet aktivan alakítandó egyéniségekben, — a reálitás és aktivitás hőseiben tükrözi vissza magát. De ezen túl, az életrajz szociológiailag és lélektanilag is serkentően érdekes jelenség.


Legmélyebb lényegében az individualitás kultusza. A ma szociális célzataival és törekvéseivel, a gazdasági élet, a termelés, a technika egyre kifejezettebb uniformizálódásával, aláássa az egyén önmagáért való, öncélú kultuszát. A kollektiv tömegerők korszakát éljük, amelyben Carlyle történelemfeleti hőseinek kevéssé van szerepe. Új művészeti és irodalmi hajtások, új társadalmi eszmények a kollektiv ember arculatát rajzolják ki! Az egyén és közösség ősi antagonizmusa, amely a legkezdetlegesebb közösségektől kezdve szüntelen dominálta az embercsoportok relációs életét, korunkban heves kiélezettséggel az egyén lefokozására tör. Ma minden tömegjelenség: gazdaság, technika, divat, táplálkozás etc. Az egyén csupán visszatükrözi a kollektiv életforma tipusát. A kollektivizálódó célzat, — amely Oroszországban politikai létformát öltött, — s másutt viszont világnézeti aspektusokban mutatkozik, valamennyire a Zeitgeist kifejezése. A kollektiv individualitás, amely némikép paradoxonul hangzik, talán kibékítő szintézis volna az ősi poláritás feloldására. Azt érezzük, hogy individualitás nélkül szegényebb, színtelenebb a közösség élete.


Nem az egyént, hanem a tömegközösség fölé helyezkedő, a tömegközösséget megtagadó anarchikus individuumot ítéli ez a kor halálra. A közösséget reprezentáló kiemelkedő egyéniséget éppen úgy adorálja: ez volna a kollektiv individualitás jelentése. A ´megkülönböztetés Nietzsche arisztokratikus individualizmusa, s-a mának szankcionált szociális individuuma között (lásd Müller—Lyer szociológiáját) kétségtelenül, érzületi karakterében poláris. Az első tipus élesen megkülönbözteti s elhatárolja magát a tömegtől, amelyet megvet, s amelynek élettörvényeit ő szabja meg. A szociális individuum viszont egynek vallja magát a tömeggel, amelynek csupán rezonátora, felfokozott tolmácsolója. Ezen az érzületi elkülönbözésen túl, — amely vérmérséklet, vagy a gyermekségig visszanyuló fejlődési kor eredménye, — mind a két típust ugyanazok a becsvágyak hevítik; az egyéni kezdeményezés, s az egyéni expanzivitás feszítő motora!


Korunk, amely elméletben halálra ítélte az egyént s kifejezett programmatikussággal az átlag tömegember ideálja felé hajlik, rend-ki sülien kiélezte az egyén és közösség problémáját. A politikába vetítve, — ahol minden eszmei törekvés és világnézet eminensül gyakorlati célt és következményt jelent, a demokrácia és diktatura szöges ellentétében mutatkozik meg ez a polaritás.


És mégis, lélektani szempontból tekintve, sohasem kedvezett az idő inkább a hősök kultuszának, mint napjainkban. Közhely, hogy értékeink és intézményeink krizisét éljük, közhely, hogy egy neurotikus emberfajta ágál körülöttünk, amelynek a modern lélektan felismerései s gyógykísérletei legszemélyesebb hétköznapi ügye. Nietzsche írta, hogy a filozófia visszatérő, kardinális problémái mögött egyéni „Wunschbarkeit”-ok lappanganak s eként a filozófiát individuálpsychológiára redukálta. Hasonlókép a mai ember psychológia-kultusza a konfliktusokkal terhelt egyéni lelek önmagát kereső s megváltást áhító önleleplezése. A mának embere semmit sem nélkülöz érzékenyebben, mint a vezetést és útmutatást, mert kompasz nélkül hányódik multja zűrös élményein. A lélektani szituáció határozottan az Übermenscheknek kedvez. A politikában, — tehát a valóságos életben, — félreismerhetetlenül megnyilatkozik a mondott célzat, a nyilt és leplezett diktaturák formájában. (Ehhez képest a háború előtti monarchák „Isten kegyelméből” való transzcendentális nimbusza csupán lagymatag esztéticizmus volt!) Sajátságosan, a lélektani szituációval ellentétben, a társadalmi fejlődés iránya a kollektív embertípus felé tendál. Szociológiai és psychológiai célzat elhajlik egymástól. Szociológiai szemszögből nézve, a mai ember értékelése a banális gyakorlati Tauglichkeit ideáljához alkalmazkodik. A kor eszménye, a tucatos szakembert kitermelni, aki tényleg automata precizitással működik a társadalmi gépezet egészében. („Automaton spirituale” a Th. Lessing szavával). A termelés mai rendje, az ad absurdum vitt differenciálódás, — amely az emberi munka valamennyi ágában kifejezésre jut, — megsemmisít minden egyéni vonást és rendkívüliséget. A polgári társadalom, amely ideológiai felépítésében az egyéniség kultuszát vallja, gazdasági rendjében az átlagos tömegember típusát tenyészti ki. A tömegember ideáltípusa és egyidejűleg ennek az emberalkatnak tömegfeletti herosz-nosztalgiája, — genetikusan ugyanannak az alapvető lelki szituációnak a tükröződése. A hőst, amelyben korunk annyira szegény, (mert a sportrekorderek kultusza csak másodrendű pótlék) a jelen a multból kölcsönzi vissza. Ezért menekszik a mának biográfu-sa Bismarck-hoz, Napoleonhoz, Fouchéhoz etc., s innen a biográfiáknak példátlan népszerűsége. De ezen a személyes hiányérzeten és érdekeltségen túl, a közéleti egyéniségek életrajz-kultusza, — ha talán nem is tudatos, — még egyéb és mélyebb célzatokat revelál. Mintha azt fejezné ki a mondott kultusz: ime lássátok, az egyén varázsa, sorsalakító ereje nem hanyatlott el, a sorsfeletti hős él és örök! Tudatosan, vagy féltudatosan, a polgári társadalom ideológiájába merevült biográfus az egyén kultuszán keresztül magát ezt a társadalmat is menteni igyekszik. Ez a visszanézés a multba, a történelmi hősnek nosztalgiás kultusza, csak a mai jelen rezignációjából fakadhatott s a jövő sejtésszerű mentését szolgálja. Megmenteni a polgári jövőt — legalább ideológiában] — s ugyanakkor a tömegfeletti egyént! De ezen féltudatos motiváción túl még egyéb személyes determináltság is belejátszik a tömeg hőskultuszába. A mának lassanként automatizált, fragmentum-embere a történelem Übermensch-eiben azt. csodálja és vágyja ami minden polgár heves és olthatatlan törekvése, az egyéni érvényesülés, — a „Geltungswille”, a nietzschei „Wille zur Macht” beteljesülését. Ami minden polgár lenni szeretne, s amivé nem lett, az ilyenkép transzponálódik az életrajzok mai kultuszában. Akárcsak a regény az én vágyó, megtagadott lényegét hőseibe inkarnálja, olyanképen testesíti be a mai lefokozott lét elementáris impulzusát, — az expanzió vágyát, — az egykor existens hős dimenziófeletti léte. (Karlsbad)


 


Vissza az oldal tetejére | |