Korunk 1930 December

„Igaz magyar szerelem”


Haraszti Sándor

 


Na, végre egy regény, aminek semmi köze a szívdöglesztő, facér remarquizmushoz, nem „pacifista”, hanem (ahogy a kiadó kelleti) „igaz magyar szellemben van megírva”. A címe: Kataklizma, írója új ember, nemes és nemzetes gesztesi Balogh Gábor, volt futballcsatár és huszárönkéntes, aki nem halt hősi halált, bár megjárta a háború öszszes frontjait. A Muzsa viszont homlokon csókolta — magyar Muzsa, szegény, aki bizony halottkém már régóta — és a nemzetes úr nemzett egy nemzeti kétkötetet, amiből nem is csurog-csöppen, de lávában ömlik az „igaz magyar szellem”. S hamint írónak nem is nyujthatjuk oda a pálmát, mint szellemnek, aki igaz és magyar, kijár a dicséret, mert ebben aztán igazán remek és — reprezentál élőket és holtakat, egy osztályt, amely Rákosi Jenőt szülte és Babits Mihályt balzsamozza Pantheonja számára. Ennek az „igaz magyar szellemnek” minden igaz-gyöngyét érdemes volna összegyüjteni, annyira jellemző nemcsak az író-huszárönkéntesre, hanem a magyar uralkodóosztályra is. Az egyik igazgyöngy például így csillog nemes és nemzetes Balogh Gábor úr kezében: „Megint szájára veszi a tömeg legnagyobb fia nevét. És újból felhangzik a már-már elfeledett régi kiáltás: — Abcug Tisza! Le vele! Apró kis. akasztófát cipel a tömeg maga előtt. Elkeseredett, gyilkosélű megjegyzések röpködnek a levegőben a felizgatott emberek szájából (érdekes a szájakból röpködnek a megjegyzések...) Ezek már nem is emberek többé. Ezt a tömeget már csőcseléknek hívják”. A háborút persze az igaz magyar szellem szerint, a defetisták miatt vesztettük el: „...gyülölettel nézte a felforgatókat. Itt voltak a sztrájkra szító szocialista vezérek. A titkos entente-barátok. A nevelőnői álarcban, ártatlan mezben settenkedő kémek. És a rombolást szító röpiratterjesztő defaitisták”. Ezek az átkozott „békebolondok” és „lelkiismeretlen hazaárulók, mindenre kész kalandorok hintették a mérget, lázították a kloakákból napfényre merészkedő csőcseléket. A szigorú rendszabályok, a statárium életbeléptek, de későn. Most már demoralizált, elcsüggedt, kifáradt volt a nemrég harcoskedvű sereg”. Sajnos későn jött a statárium, — mondja a szerző — a vezetők későn látták be, hogy „annak volt igaza, aki azt mondta: — Fel kell akasztani mindenkit, aki a háború ellen uszít a győzelem előtt”. Az egyik közhonvédet még idejében sikerül halálraitélni, ami megnyugtatja az igaz magyar szellemet, mert: „Nagyon jól tudja, hogy erre a parancsra, erre a statáriumra, erre a halálos ítéletre szükség van. Elrettentésül. Mindnyájunkért. A közért, a Hazáért”. A forradalommal is úgy bánik el, mint ahogy illik egy jó nemzetinek, „rémületes, ördögi boszorkánytáncnak” nevezi, ami már „nem is forradalom, hanem felfordulás”. Aztán ezt írja: „És most látszik meg csak meztelen valóságában, milyen fejetetején áll minden. Ami eddig szép és nemes volt, azt a guny céltáblájául tűzi ki az utca”. „...azt kiáltozta a csőcselék, hogy a világégés végét zárja le. És egy új korszak hajnalát hozza magával. A világbékét az örök jólétet. Milyen rettentő hazugság!” A háborút viszont hazugság nélkül is elvesztettük, kitört a forradalom, győzött az antant, a regénynek vége, jön a tanulság. Az igaz magyar szellem megállapítja: „Nem az igazság lett diadalmas. Nem a magyar hazafisága. Nem a vitézség, az önfeláldozás, Hanem a géppuskák, a tankok. A gépek, a gázok. A pénz... Antikrisztus. A Sátán”. A pokolba azonban már nem követjük a nemzetes urat. Elég volt egyelőre a magyar mennyországból is. (Budapest)


*Gesztesi-Balogh Gábor: Katalizma. Franklin-kiadás. 1930.


 


Vissza az oldal tetejére | |