Korunk 1930 December

Új orosz regények


Fábry Zoltán

 


Türelmetlenek vagyunk. Az új orosz irodalom életközelsége, dokumentáló értéke elkényeztetett bennünket. Mi Nyugaton és Középeurópában ép most készültünk csak el kardinális élményünk, a háború megemésztésével. Glaeser, Renn és Feuchtwanger még csak most kezdik a „béke”-felvázolását, még jó tíz esztendővel vagyunk vissza, de az oroszoktól már az ötéves terv irodalmi lecsapódását várjuk és szinte kelletlenül lapozzuk át az utolsó év irodalmát, mert az még mindig a „mult”-tal foglalkozik. A multtal, de egyre tökéletesebben, kristályosabban, lezáróan.


A kezdet kezdetén Saginián kis regényét olvastuk (Egy nő kalandjai). Mára tökéletesebb változata fekszik előttünk: V. Inber: Platz an der Sonne (részletes méltatása: Korunk ápr. sz.) Az intellektuel vergődését, beletörődni nem tudását Vereszájev Zsákutcája jelentette. Most lüktetőbben, elevenebben, szemérmetlenebbül pereg a film: a cinikusok hangos szava, ágálása a régi és az új mesgyéjén fölényes tragikumtagadással kacag és remeg. Mariengof regényében a cinizmus gyilkos könnyedsége vibrál, de eleven kontrapontként a valóság becsempészett fotomontázsal lezáró és halálos ítéletet jelentenek. Intellektuelek cinizmusa, konyakos pralinéi közé beszivárog egy két mondat: a polgárháború Moszkvában, a kolera, a tifusz, a hirek délről és északról, a harc három fronton és tizenkét irányban, a hullák a föld alatt és a hóhérok a föld felett. De a cinikusok megmaradnak a konyakos pralinénál, unatkoznak, játszanak, egy helyben topogva menekülnek az élet és önmaguk elől. Az öngyilkosság az első valóság, amire ráeszmélnek. A halál mesgyéjén az életre, melyből önkéntesen számüzték magukat, a harcból, mely az életet jelentette, a mások életét!


A harc könyvei. Dorochov Golgotája es a többiek: szentimentális elsődleges rögzitések Fadejev partizán regényéhez képest. A harc primitiv heroizmusának, az állati szenvedésnek és az ebből kisarjadzó változtató akaratnak ilyen megrázó és a regény minden zugát élettel kitöltő vetítésére mégsem voltunk elkészülve. A polgárháború legszélső keletén a felkelők a fehér gárdákkal és japánokkal szemben egyre ritkulnak, a végin tizenkilencen maradnak. Ennyi az egész. De ez a tizenkilenc, ez a halál torkából kivágtató eredő magával dübörögtet minden szenvedést, minden kételyen győzedelmeskedő kollektiv felelősségérzetet: neki a napnak, hogy életté változtassa, jövő értelemmé. A döntő pillanatban az intellektuel itt is leszakad, csak az •eleven, az élő emberek maradnak, a test élet-haláláldozatával. És a tizenkilenc eljutott a végső bölcsességhez:


Mindent úgy látni, amint az van, hogy az ember megváltoztathassa azt, ami van.” Ivanov, aki a harc izének, színének első rögzítői közé tartozott, új könyvében epizódokat sorakoztat, novellákat a polgárháború idejéből. A legérdekesebbek mégis az autobiografiai adalékok. Hihetetlen fantasztikus élet töredékei csillognak a fakirságtól a forradalmárig! A bevezető írás: „Hogy fedezett fel engem Gorkij és én Gorkijt”: irodalomtörténeti adaléknál jóval több!


Történeti regényt akarsz? Olvasd Tynjanov Küchelbeckerjét és történeti regénynél többet kapsz: a forradalmi hullám első dadogó szökelését, a Puskin kor, a dekabristák egész világát, színét, lényegét és egy különös árva ember életregényét a forradalmi romantika embert emésztő izzását a lezáró szibériai kazamatákig. Micsoda lényegtelen elemek akarnak itt a „res publica” szolgálatában dolgozni: sértett főuri hiuság, üres költői ideálok, egyoldalú katonai összeesküvések. A vége: sikertelenség, megtorpanás, börtön és számüzetés. És az egész kaoszból furcsa izzással, kidagadt mindent akaró szemekkel görcsös jövőbekérezkedéssel előttünk áll Küchelbecker a költő és forradalmár, egy lángoló slemid, „aki még nem az igazi, aki még nem fej, de már szív egészen”. És ettől a különös árva legénytől mégis pontos egyenes vonal fut a mai orosz valóságig. Hogy a ma orosz költője mint vesz részt a történésben, mint lesz a barrikádon egy a tömeggel és döntő harci tényező, vezető, cselekvő forradalmi harcos, azt Tarasszov példázza, az a Tarasszov, aki Csokoládéjában a legdrámaibb orosz regényt adta az ámuló Nyugat kezébe és aki most leírja forradalmi életét, tömegmozgató életét és ezzel megalkotja a forradalom igaz arcát. A trilogiának még csak első része jelent meg (Februar), úgyhogy csak a befejező kötet után lehet majd lezáró itéletet mondani.


Solochov trilógiájának már két kötete jelent meg és így erről már részletesebben írhatunk. A „Csendes Dón”: az első orosz háborús regény. Közelebbről a kozákok regénye, a Don és embereinek mindennapja, ősi patriarchalizmusának valóságszimfoniája. Regény: maradéknélküli feltárása egy különös nép sajátságának. A kozákok első modern emberi ábrázolása. Ha csendes is a Don és szerelmes belé a kozák, valami baj azért mégis van. „A nép arca egyre borul. Majd felébreszti a háború, majd felborzolja a zivatar”. Már nyargalnak a kozáklovak, az asszonyok integetnek, elárvulnak a doni falvak és telnek a galíciai tömegsírok. Háború! És Solochov katonái talán épp rám lövöldöztek... most nyugodtan ülve olvasom, hogy mi történt ott túlnan velünk szemben! Itt ennél a háborús regénynél érezzük százszázalékosan, hogy nem a frontélmény a fontos (mint a nyugati háborús könyveknél, ahol épp e tekintetben jelentette Renn a csúcspontot) de az, ami utána jön, ami a föld alatt élt. A marx-lenini tétel: az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá, ebben a kozákregényben a szemünk előtt alakul valósággá. Solochov a legnehezebb ponton dokumentál: a kozákoknál, a kiváltságosoknál, akik már eleve predesztinálva vannak, hogy a forradalom küszöbén az uralkodó osztály különítményei legyenek, a rend és nyugalom őrei, és a maguk külön világának rabjai. Vannak, akik féltik az új idők, jöttével a kozákvilág végét”. „Elég volt, hogy a fronton bolsevikeskedtünk, itthon azonban legyünk az eszünkön”, mondja az egyik, mire a másik: „A frontról mint bolsik jöttünk haza és most asszonyaink szoknyája mögé bujjunk?” És megindul a harc a Donért, a kozákokért. Kornilow, Kaledin az egyik oldalon, kis senki kozákok és ismeretlen városi munkások a másik oldalon. Folyik a vér, az intrika dolgozik, kozákok gyilkolják egymást. A kötet az ellenforradalom győzelmével végződik, tiszti önkény akasztat és kozákok statisztálnak hörgő testvéreiknek. De az akasztófa alól az élet és a megvetés ereje vág az arcukba: „Vakok vagytok kozákok! Azt hiszitek, hogy most, mert minket le gyilkoltok, már készen vagytok! Nem! Ma ti vagytok felül, de holnap titeket fognak agyonlőni. A forradalmi kormány fog győzni és ti be fogjátok látni, kinek az oldalán van az igazság és hogy a Don legjobb fiait ti öltétek meg”. Solochov regényének van néhány feledhetetlenül életerős fejezete, melyek a világirodalom bármelyik büszkeségével felvehetik a versenyt. Kíváncsian várjuk az utolsó kötetet, mely talán a „mult” könyveinek utolsó lezáró fejezete lesz. Utána aztán jöhetnek már az ujak: a szociális építés regényei. (Stósz)


* V. Inber: Platz an der Sonne — Wj. Iwanow: Der Buchstabe „G” (Malik, Berlin) — Anatolij Mariengof: Zyniker (S. Fischer, Berlin) — Tynjanow: Küchelbecker (G. Kiepenheuer, Berlin) — Rodionow Tarassow: Februar (Neuer Deutscher Verlag, Berlin) — A. Fadejew: Die 19.— Michail Scholochow: Der stille Don (Verlag für Literatur u. Politik. Wien-Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére | |