Korunk 1930 December

A legujabb Hendrik de Man


Hort Dezsõ

 


„Nem hiszük — irtuk egyik Marxról szóló cikkünkben* — hogy H. de Mannak sikerült volna a Marx „Vernunftaberglauben”-ja, a mult század e jótevő túlzása helyébe mely a modern gondolkodás alapja, méltó pótlékot adni. Még azt se, hogy ő is azok közé tartozik, akik sikerrel keresik az útat egy új építő szintézis felé. H. de Mann legföljebb problémákat állit (s ez kétségtelen érdem), az azonban, amit Marx helyébe ajánl, csak kaosz: többé kevésbé találó aperszűk kaosz a pszichológiáról, megismerésről, munkásmozgalomról — egy sokszor érdekes olvasmány, amely csak arra jó, hogy a reakció felhasználja saját céljaira...”


A reakció közben megtette a magáét. A szalonszocializmus minden árnyalata — a keresztény-szociális egyletektől a német nehézipar liberális „nép”-pártjáig — Hendrik de Mant citálta éveken át. Minden (lehetőleg antimarxista) társadalomtudományi széánsz főszónoka és ünnepi előadójaként ő szerepelt. „Jobboldali” marxista körökben is divat volt a mestert de Mannal korrigálni. Amig aztán, annyi hűhó után, de Man maga kezdte dezavuálni önmagát: Moi, jene suis pas maniste...


Egy marx-megsemmisitővel több tünne el vele a feledés süllyesztőjében, ha nem volna ez az öndezavuálás is érdekes: Hendrik de Man visszatért Marxhoz. Egyik legutóbbi cikkében (Arbeiterbewegung und bürgerliche Kultur; EuropĂäische Revue, 1930. VIII. szám) már Marx nagy érdeméről beszél, hogy „a figyelmet a társadalmi tünemények egészére, a matériális és ideális kulturjelenségek öszszefonódottságára s a gazdasági feltételezettség lényeges szerepére fordította”. Az egykori tüzesen és megsemmisitően antimarxista idea-elméletből csak egy szelid megjegyzés maradt, egy ártatlan tiltakozás az ellen, ami sehol sincs Marxban: az eszmék nem. csupán tükröződései a gazdasági alapnak... a tudományos gondolkodás nem képes a társas élet szövevényében szigorú határvonalat vonni ok és okozat között... Vagy ahogy de Man — némi kis megmaradt hajlandósággal a miszticizmus felé, kifejezi magát: „...wissenschaftliches Denken kann tatsĂächlich nicht unterscheiden, was letzlich in der leiblich-seelischien TotalitĂät des gesellschaftlichen Lebensprozesses Ursache und was Wirkung ist”.


H. de Man alapgondolata ez: a szocializmus mögött nem csupán a (proletár) munkásmozgalom áll, hanem az (intellektuális) szellem is, ez „örök forradalmár”, mely arra törekszik, hogy az ideál s a valóság közti örök szakadékot áthidalja. A szocializmus — hogy egy másik „reformátor”: Bernstein hírhedt szavával éljünk — aludni térhetne, ha csak a proletártömegekre bízná magát. Mert itt minden csak érdek, érthető és természetes „Interessemotiv”: a vágy több kenyér s egy kissé több kényelem után, — da egyúttal az elpolgáriasodás („Verbürgerlichung”, sőt még sokkal gyakrabban „Verspieserung”) veszedelme is. A proletár nem ismer más ideált, csak a kapitalistát, kapitalista szeretne és akar lenni mindenáron és — kispolgár, spiszer lesz, mihelyt teheti, elfelejtve minden Marxot és minden szocializmust. A szocializmus igazi harcosai a szellem katonái, akik nem adják fel a harcot némi kis több kenyérért és kényelemért. A szocializmusból csak akkor lesz valóság, ha munkásmozgalom és szellemiség találkozik, ha, amint de Man egy kétségtelenül. szellemes formulájában kifejezte magát, „a gondolkodókat a szociális belátás szenvedőkké s a szenvedőket a szociális megismerés gondolkodókká emeli”.


Marx és marxizmus azonban, amint Hendrik de Man véli (vagy legalább is vélte marx megsemmisitő hadjárata első fázisában) mit sem tudnak ez oly annyira szükséges egyesülésről. A marxizmus keletkezése idején nem a szellem és az ideális szellemiség kihangsúlyozására volt szükség. Marx csupán elpauperizált dolgozókat látott maga előtt, akiket a jövendő vágyával „materialista” módra kellett eltölteni, vagyis úgy, hogy előttük az érdek és az ideál egységét kellett hangsúlyozni. „Harcoljatok csak osztályérdekeitekért, így értek leggyorsabban a szocializmushoz ... Nincs másra szükség, csak hogy kövessétek azokat az impulzusokat, amiket a szociális környezet fakaszt bennetek. E törekvés idealizálása örök igazságokkal, etikával, jogérzettel — agyrém. Ti vagytok a fejlődő termelő erők feltételezte szociális fejlődés hordozói... „E marxi szocializmus időszerűsége azonban ma már elmult, a szocializmus szempontjából ma már mit se ér az érdekre, az Interessenmotiv-ra, apellálni, sőt egyenesen káros is. Az érdekért való harc a polgári társadalom berendezkedéseit meghódítaná és átalakítaná, maga kerül mindinkább a polgári élet és ideál által való meghódítás veszedelmébe”. A marxizmus ugyan nem oka ez elpolgáriasodásnak, de kétségtelen, hogy sok helyütt megkönnyítette ezt a folyamatot; és még kétségtelenebb, hogy képtelen e folyamat ellensúlyozására. „Mert e folyamat egyik előidézője az a marxi meggyőződés, hogy elegendő a harcot hatalomért és érdekekért vinni...” Az ami egykor szükséges volt az utópizmus elleni harcban: a gazdasági motívumokra való súlyhelyezés („Nachdruckverlegung auf die ökonomischen Motive”) teszi a marxizmust képtelenné, hogy az értelmi és érzelmi motívumokra helyezhesse a fősúlyt, — tehát képtelenné, hogy a szociális fejlődés mai fázisában harcolni tudjon a szocializmusért. (Az idézetek abból a referátumból valók, amelyet de Man a német vallásos szocialisták — „religiöse Sozialisten” — Heppenheimeri ülésezésen tartott, 1928 májusában).


*


Bizonyos, hogy van ebben a gondolatmenetben megszívlelni való. Kétségtelen, hogy egyenesen forradalmi szükségesség a marxi betűk materializmusát eltölteni újra a marxi szellem idealizmusával, azzal az idealizmussal, amelyet ez a grandiózus gondolkodó a szócséplő vasárnapi vagy ép képmutató polgári „idealizmus”-tól való undorában sokszor — a mi szemünk és érzésünk számára talán nagyon is elrejtett. Semmi sem annyira marxi ma mint a marxi etika, a marxi célkitűzés, a marxi ideál, ép mert — ahogy H. de Man is mondta — az érdekért, a képviselői mandátumért vagy jól fizetett stallumért való harc ma már (legalább is ott ahol demokrácia van) nagyon is egyszerű és kényelmes...


H. de Man fontos fejezet a modern szocializmus történetében — egész addig, ahol az etikáját nem állítja antimarxista alapokra s ahol ez antimarxismus „tudományosabb” megalapozása céljából meg nem kisérel egy új és hebehurgya szociológiai ismerettant, — egész addig tehát, amig Marxot nem igyekszik de Mannal helyettesíteni. Mert naiv azt hinni, hogy Marx valaha is megfeledkezett az ifjúságának arról a nagy mondatáról, hogy „az eszmék is forradalmi erőkké lesznek, ha eltöltik a tömegeket”. És nagyképűség azt állítani, hogy a marxizmus, azért mert az utópizmus vágy- és szófoszlányait a szükségszerű szociális fejlődés acélfalává kovácsolta, már képtelen — a ma értelmi és érzelmi hangulatának megfelelően — célt és ideált, emberi méltóságot és szellemi harcot képviselni. Hogy az ifjú Marx minden sora a nagy hit, az etikus lendület áhítatával telitett, ez köztudomású. Valószínűen de Man is tudja. De ép a sokszor hangoztatott „szellem” szegénységére vall, hogy ez az egykori marxista oly sokáig nem érezte ki (vagy nem akarta kiérezni) a „Kapital” súlyos tömegéből is az erkölcsi felháborodást és jövőt formáló reménységet.


Mindez, de Man dicséretére legyen mondva, ma már — úgy látszik — mult idő. Mert de Man, amikor látni kezdte az erkölcsi reformizmusa hatásait; amikor például, ahogy maga referál róla a „Neue BlĂätter für den Sozialismus” egyik legutóbbi cikkében, burzsoa dámák („Damen der Gesellschaft”) azzal a kérdéssel fordultak hozzá, hogy nem szándékozik-e akcióba lépni a munkaidő megröviditése ellen, mert hisz a sok szabad idő is hozzájárul a proletariátus elspiszeresedéséhez, — amikor egyszóval de Man nem látott kiútat, megkezdte a visszavonulást. A kulturáról vallott nézetei, a „Sozialismus als Kulturbewegung” című brosura például, mely hasonlíthatatlanul értékesebb mint a „Zur Psychologie des Sozialismus” többszázoldalas üressége, már nyilván mutatja e visszavonulást: a Marxhoz való visszatérést.


*


Az emlitett legujabb cikk a munkásmozgalomról s a polgári kulturáról voltakép arra a ma igen, aktuális kérdésre igyekszik feleletet adni, hogy van-e kulturkrízis és ha van miben áll? S e felelet már egész határozottan marxi jellegü.


Nincs kulturkrízis, csak a polgári kultura krízise van. A polgár burzsoá lett, mint osztály nem maga harcolja ki társadalmilag szükséges munkájával előbbrejutását, a munka amit teljesít mindinkább puszta fogyasztás: anyagi és szellemi javak fogyasztása, termelésük helyett. Ez azonban már nem kultura, mert egy osztálynak csak addig van kulturája, amig a társadalmi, aktivitás, haladás és előretörekvés szolgálatában áll: „Kultur ist die schöpferische TĂätigkeit einer Aufstiegsphase”. Ez már csak civilizáció: a dogma, a halálos merevültség, a szétesés fázisa, „die empfangende Haltung der Erstarrungs- oder Verfallsphase”. Ezért, mert a polgári kultura már csak civilizáció, érthető, hogy „a tudománnyal foglalkozók túlnyomó többsége ma technikus fogyasztási javakat készit (a Korunk júniusi számának egyik cikkírója ezt sokkal egyszerűbben így fejezi ki: „Minden kémikus nyugaton la kékgázak gyártása körül szorgoskodik”) s majd minden művész csak diszletet”. Sőt a burzsoázia, folytatja de Man tovább, nem csak a civilizáltság tisztán fogyasztó, alkotásra képtelen fázisába ért, hanem egyenesen útjába áll a szellemi, és kulturális fejlődésnek. Lelket, intuiciót s egyéb misztikus és irracionális akadályokat szeretne a szellem, a felismerés győzelmes útjába hengeríteni, — ezzel is osztván a letünő osztályok sorsát: „die Abkehr vom Geist zur Vernunftverachtung, zur Vergötterung des Mystischen und Irrationalen”. E burzsoá civilizációval szemben a munkásosztály a kultura hordozója, amennyiben épen sikerül neki az Interessenmotiv helyébe a Gesinnungsmotivot állítania, amennyiben az új, a szocialista értékskálához igazítja cselekvését...


Mindez szép és igaz, — néhol elmélyülésre és gondolkodásra is késztető. De mindezt már Hendrik de Man előtt is jól tudtuk. Hisz körülbelül nyolcvan éve, hogy a „materialista” Marx mindig újra hangsúlyozta, hogy a „termelő erők” legfontosabbika a „forradalmi osztály” maga — a proletariátus, amelynek nem csupán a társas élet objektiv tényezőit, hanem és mindenekelőtt önmagát kell átalakítania, az új értekelés: az emberiség szolgálatába állítania. Amit de Man ezen túl mond, az alig több, mint a kissé már elcsépelt kultura-civilizáció fogalompár beállítása az osztályharc fegyvertárába. Ez is valami, erre is szükség van. De ezért a kissé mégis csak szerény eredményért kár volt olyan nagy hangon, olyan marx-megsemmisitő tónusban és stílusban elkezdeni. (München)


* Megjelent a berlini Archiv für Philosophie und Sociologie 1930 évfolyamában.


 


Vissza az oldal tetejére | |