Főoldal

Korunk 1930 December

A mai erdélyi magyar irodalom arcvonalai


Gaál Gábor

 


Bármely irodalom — mint a művészetek általában — érzéselemeket tartalmaznak s az érzéseinkre hatnak s mert az érzések nem függetlenek a gondolkodástól, ezért a kettő, át meg át szőve jelenik meg benne.


Igen ám, de milyen érzések és gondolatok? — Azok az egyre változó érzések és gondolatok, amiket a társadalom változó viszonylatai kiszabnak. Végeredményben tehát minden — igazi! — irodalom azoknak a változásoknak a tükre, melyek a hozzátartozó társadalomban végbemennek.


Ez azután meghatározza, hogy mi érdekeljen bennünket közelebbről az erdélyi irodalomban? — Pontosan azok az érzések és gondolatok, amiket ez az irodalom kifejez.


Ezek az érzések és gondolatok azonban sokfélék. E sokféleségben tehát valaminő rendet kell teremteni.


Az érzések és gondolatok sokféleségében viszont mi az, ami rendet teremt? — Pontosan azok a társadalmi tudatcsoportosulások, amelyekhez ezek az érzések és gondolatok tapadnak.


Tiszta és pontos elemzésben a társadalmi tudat mindig azonos a különböző osztálytudatokkal. — Elemezni kéne tehát itt, hogy az erdélyi magyar irodalomban milyen osztálytudatok jelentkeznek. — Az osztálytudatok fixirozása azonban erre az irodalomra nehéz, mert ez az irodalom nem kialakult, hanem alakuló. A benne dolgozó tudatok kialakulatlan és zavaros manifesztációkban jelentkeznek. Az irodalmi kifejezésben egyik élen levő osztály tudata sem százszázalékosan éles. Az a csonkaság és sajátosság, amiről az erdélyi irodalommal kapcsolatban egy másik kísérletemben beszéltem,* ebben a vonatkozásban még szembeötlőbb. Az erdélyi magyar irodalomban jelentkező osztálytudat-kifejezések nem tiszták. Még ez is egy sajátságos keveredésben s nem anynyira taktikai összejátszásban, mint inkább a saját maga felöli tájékozatlan összefolyásban jelentkezik, melynek természetes következménye az a sokféle ellentmondásbeli zavar, mely valamennyi ideológiai vonal termékeiben megnyilvánul. Ez az egész nagy ideológiai kavarodás és tisztázatlanság kétségtelenül utal arra a rázkódásra, mely az itt élő osztályok jórészét a történeti változással érte. S bár a valóságban az ezekhez a tudatokhoz tartozó osztályok elhelyezkedése már bekövetkezett, az irodalmi tudatokban a zavar még mindig adott, épp amiatt a sajátos helyzet miatt, amit az egykori vidék és a mai szellemi gyarmat következménye a tudatokban felidéz.


Ám bármily tisztázatlanul jelentkezzenek is a különböző osztálytudatok a mai erdélyi magyar irodalomban, az elkülönülések köztük mégis megállapíthatók s az elkülönülés révén felsorolhatók a mai erdélyi magyar irodalom különböző arcvonalai. Ez a felsorolás azután utal az érzések és gondolatok ama tartalmaira is, amikről az erdélyi magyar irodalomban közelebbről szó van.


Mi lehet azonban a megkülönböztetés alapja ezek közt a tisztázatlanul és zavarosan jelentkező tudatok között?


Valószinüleg az az eszmény, amit az irodalomnak általában be kell töltenie. (Ha ehhez az eszményhez viszonyítjuk az egyes, egymástól elváló csoportok teljesítményét, akkor egyszersmind kimondtuk az immanens kritikát, melyet az egyes csoportokkal szemben elfoglalunk).


Viszont mi lehet ez az eszmény? — A szórakoztatássemmiesetre sem. Ez tartalmatlan és elégtelen. Az irodalomnak csak szociális funkciók teljesítése lehet az eszménye. Csak az lehet az irodalom célja ha tudatosít s a helyes változtatás utjára mutat. Ha aktiv. Ha az a célja, hogy megismertesse az egész valóságot. Ha megírja és megmondja mindazt, ami társadalmi valóságunk napjaiban — a jó lelkiismeret vonalán — megírni és megmondani való, hogy ezáltal kikövetelje történelmi és társadalmi időterünktől mindazt, ami kikövetelni való. Ezeknek a kikövetelnivalóknak a köre az egész társadalmi és tudati élet. Az irodalom a valóság egészében pontosan azt kell, hogy tudatosítsa, amit a jelenkor csinál, illetve, amit a jelennel meg kell csináltatni, nem az egyesekre, hanem a közösségekre vonatkozólag.


Milyen irodalom következik ebből az eszményből? — Következik egy olyan irodalom, amelyik konkrét, az idő érdekeit szolgálja s ezért aktuális, úgy a tartalmaiban, mint a stílusában. „Csak a jelenkor friss, minden egyéb ványadt és kopott” — mondja Hegel s ezért az igazi irodalom mindig jelenkori irodalom. Más szavakkal: azok a társadalmipolitikai küzdelmek — műremekekben kifejezve! — melyeket a hozzátartozó idővonal termelő erői determinálnak. A valóság a valóságról. Az író ideje és társadalma, szabad és független erkölcsi érzülettel. Az a valóság, amihez tartozik. Kortárs szava a kortársról. Érzés és gondolkozás, ami azonos a kortárs eleven érzésével és gondolkozásával. S főleg: a társadalmi-erővonalak harcában — sziget és út.


Már most mennyiben felel meg az erdélyi irodalom ennek az eszménynek, illetve ehhez az immanensen fellépő követeléshez hogyan viszonyulnak a mai magyar erdélyi irodalom arcvonalai?


Már mondtuk, hogy a mai erdélyi magyar irodalomban az osztálytudatok kifejezései — általában — nem jelentkeznek határozottan. Az erdélyi irodalom keretei között még minden folyik. A tudatok és arcvonalak kialakulása határozatlan és zavaros. Az egymással valójában ellentétben levő tudatok és arcvonalak még együtt dolgoznak. A legtöbb esetben maguk az írók sem tudják, hogy hova tartoznak. Tipikus tünete ez az amorf állapotban lévő dolgoknak, de egyszersmind annak az érzületbeli gyökértelenségnek is, mely az írót itt általában betölti. Viszont bármilyen nagy a zavar, bármily gyökértelen itt az író érzülete, a fő erővonalak, melyeket az erdélyi magyar írók szétsugárzanak, mégis láthatók.


Ezeket az erővonalakat mi három arcvonalra lokalizáljuk: az aka-demizmus, az akademizmus ellenzéke, illetve a transsylvanizmus s harmadszor: a tiszta osztályvonal arcvonalaira.


Alábbiakban tehát mindenütt a valóságban dolgozó erőkről és arcvonalakról beszélünk s nem említünk sehol se neveket, se műveket. Felesleges is. Hisz a társadalomvalóság nem nevek, hanem egymás ellen felvonuló erők mozgási rendszere. A felvonuló erők viszont azokat a törekvéseket manifesztálják, melyek a társadalom egészében élnek s a különböző osztályok és arcvonalak érzésében és tudatában dolgoznak. Valamennyi erdélyi író, akár kicsi, akár nagy, ezeknek az arcvonalaknak a valamelyikén helyezhető el. Bármelyik erdélyi magyar író érzésével és gondolkozásával valamelyik erdélyi osztályt reprezentálja, még ha valójában torz és lehetetlen is az a mű, amit „alkot”.


Mi jellemzi azonban közelebbről ezeket az arcvonalakat? 1. Az akademizmus szerkezeti és ideológiai alkatában — vidéki kiadásban — megfelelése annak az akademizmusnak, amely Magyarországon van. Ezen az arcvonalon azoknak az osztályoknak a tagjai és kiszolgálói állnak, akik valaha ezen a vidéken uralkodtak; a magyar történelmi osztályok: a feudálizmus és a gentry s a hozzátartozó egyház, iskola és hivatalnoki rend, melyek ugyan az áj történelmi helyzet következtében kikerültek az uralmi vonalból (a valóság elépült alóluk) az egykori tudat összes tartalmaival azonban megmaradt s bár a változott körülmények közt életük álélet, ideológiai súlyuk a legkevésbé sem csökkent: a kezeik közt van még mindig három fontos közvélemény sugalmazó szerv: az egyház, az iskola s a napisajtó jó része. Azok az egykori magyar feudál-konzervativ eszmények tehát, melyek az imperiumváltozás előtt az uralkodó magyar rendeket az irodalomra vonatkozólag betöltötték, ezen az arcvonalon továbbra is élnek. Erőtlenül és csenevészen, de adottan. Iróképviselői e vonalnak tanárok és papok. Irodalomeszményük természetesen nagyjában ugyanaz, mint a magyarországi akademizmusé: az az uri és nemzeti irodalom, amelyiket az iskola tanít, alátámasztásául azoknak az osztálycsoportoknak, melyek a régi történeti rendet még az új szituációban is konzerválni akarják. Ez az akadémiai vonal merev és iskolás. Az időről ugyanúgy nem vesz tudomást, mint az időben történő erők játékáról. — Az egész képződmény persze muzeálisan sajátos. Már nem élnek a régi Magyarországon, de valójában nem élnek itt sem. Már nem írnák 1905-t, de nem írnak 1930-at sem. Ennek ellenére azonban a kötőerejük oly erős, hogy a lehető legintenzívebben besugározzák ideológiájukkal a velük szemben álló ellenzékies csoportokat is, melyek a ma szereplő erdélyi írók derékzömét alkotják. Paradox vonás ez, de nem az egyedüli. Sokkal paradoxabb az, hogy a „nemzeti”-irodalom az eszményük, vonalukon azonban mégis hiányzanak az ennek a célkitüzésnek megfelelő, százszázalékos érvényű „nemzeti” alkotások.. Az igazán „nemzeti” mű ugyanúgy hiányzik, mint a „nemzeti” költő. Ilyenekre csak a multban tudnak rámutatni. Százszázalékos nacionalisták ennek a vonalnak az írói s mégis hijján vannak minden valódi, türelmes, vagy türelmetlen nacionalista műnek. Irói érzületükből ugyanúgy hiányzik a gyökeres érzület, mint az igazi íróság. Vonalukon különben is hiányzanak a művek s ha akad valami úgy az se tartalmában, sem formailag nem közelíti meg a magyarországi akademizmus nívóját, úgy hogy valójában ez az akademizmus csupán a publicisztikában, a. sajtó befolyásolásában, irodalompolitikai taktikázásban s az irodalmi kritikában jelentkezik, — mindazokon a helyeken tehát, melyek a lehetséges irodalmi megnyilatkozást kontrol alá vehetik s a közönség valamely rétegét befolyásolhatják. Az erdélyi magyar irodalmi akademizmus e sajátos létezése és nem létezése élesen rávilágít arra a speciális életfeltételrendszerre, melyben az erdélyi irodalom él, illetve élesen megvilágítja, hogy az erdélyi magyar irodalom mennyire nem szakadt el az egykori életviszonyoktól. Ime a hivatalos akademizmus teljes működési valóságában még akkor is exisztál, amikor már teljesen hiányzik mögüle a hozzátartozó uralmi rendszer: — természetesen az eltartásához még mindig elég erős erdélyi magyar bank-ipari tőke jóvoltából, romok és pókhálók közt, a tehetetlenség minden nyomatékával, könyvek és olvasóközönség nélkül, negatívumokban...


2. Az akademizmussal szemben az akademizmus ellenzéke, illetve a transsylvanizmus áll. Miben ellenzéki ez az arcvonal? Ellenzéki talán az akademizmussal szemben álló gyökeres és konzekvens progreszsziója miatt? Nem. Ellenzéki csupán a müvészetről való felfogásában s az új történeti helyzettel való leszámolás értelmezésében. Kétségtelenül, ez az arcvonal a szélesebb s a frissebb. Ez a frissesség azonban legfeljebb a szellőztetett szoba frissessége s nem a szabad téré. —Erre az arcvonalra tartoznak az „önálló” erdélyi irodalom forszirozói, szervezői s támpontkiépitői.


Mi ezen az arcvonalon a jellegzetes? Rájövünk erre ha megnézzük, hogy kik helyezkednek el rajta.


Ezen a vonalon helyezkedik el a mai erdélyi polgár, az egykori hivatalnok-gentry s a „felvilágosult” feudális úr. Találkozót ad ezen a vonalon a történelmi osztály a polgársággal. Kérdés: hogy lehetnek ezek együtt? Hogy találkozhat a feudális tudat a polgárival s mindakettő a gentryével, holott valamennyien csak harcban állhatnak egymással!? — Összetartoznak egy mindent kibékítő eszmény treuga deiében.


Mi ez az eszmény? — Az a „művészetet a művészetért”-eszmény, amelynek bűnében ma nem kizárólag ezek az erdélyi írók ludasok. Ez a bűn egy ma Európaszerte létező írói, érzülettípus bűne, amelyik az egymás ellen felvonuló és egymással szemben harcikészültségben álló európai osztályok és ideológiák között azzal próbálja megállni a helyét, hogy a saját magához híven ábrázoló írás és nyilt kimondás helyett mondanivalóit egy állítólagos osztályok és ideológiák feletti művészetbe, valami általuk külön világnak nevezett közömbösségi régióba mentik, ahol minden örök és abszolut, az ellentétek pedig kiegyenlítődnek. Ez a csoport tehát minden osztályhoz és ideológiához odatartozónak véli magát. Szüksége van erre az elvre az előfizetési alapon álló könyvkiadásnak, mert minden osztály és ideológia elé csak ilyen légkonstrukciók révén lehetséges a tartozás. Ez a csoport tehát már művészetelméletével valóságkerülő. A nyilt színvallás és kimondás elől, mely a különböző osztálytudatok közömbösítését megbontaná, azzal menekül, hogy a valóság művészetellenes, la forma örök, a tartalom mindegy, a valóság ábrázolásához távolság kell, ezért ez az irodalom állásfoglalások és követeléseknélküli, illetve minden állásfoglalása és követelése látszólagos és anakronisztikus. Meghuzódik ezen a vonalon minden századelejei magyar irodalmi törekvés a stílromantika körzetén belül, valamennyi a „művészetet a művészetért” bázisán, az összes lehetséges esztéta-menekülések epigoni változataival. Az a szoba és műteremirodalom ez, mely az úgynevezett erdélyi kisebbségi magyar irodalom megteremtését vállalta. Ezért az erők összefogása s az a gazdasági érdekeik istápolására alakult írói szervezet, amelybe ennek a vonalnak a legtöbb tagja tartozik.


Tényleg ilyen egységes ez az arcvonal? Tényleg feltételezhető hogy a feudalizmussal kibékíthető a székely paraszt, ezekkel a városi polgár s hogy e kibékítést az egykori erdélyi hivatalnok-gentry mára korszerűtlenedett tudata elvégezheti? — Nem! Ennek az arcvonalnak a kohézióját tehát kár tovább feszegetni.


Viszont mi a következménye mindezeknek? Maga az a kohéziónélküli, valóságkerülő, magát a kisebbségi eszményeket se szolgáló irodalom, mely ezen az arcvonalon kialakul.


Mint látható, ismét egy sajátos helyzet! — Összeverődött egy széles arcvonal az akademizmus és a mult ellen, a jelenért és a kisebbségi irodalomért s ami létrejön az végeredményében nem szolgálja sem a jelent, sem a jövőt, de a kisebbségi célokat sem. Az egész csoportosulás egy lehetetlen kooperálás elvéért kihuzza saját maga alól a talajt. Gyökérverése lehetőségeit eladja azért a fából vaskarika meggyőződésért, hogy a generációk és osztályok s a stílusok és ideológiák kiegyenlíthetők. Természetes azután, hogy ezen a vonalon se sarjadhat valóságos irodalom. Hisz az ilyen érzés és tudat nem is közelitheti meg a valóságot, ahol minden harcban áll: a mágnás a paraszttal, a zsidó a gentryvel, a konzervatív a haladóval. Ebben az irodalomban tehát nyoma sem lehet a valóságnak, — mert hogy ábrázolhatja egy ilyen írói tudat a kisebbségi osztályelhelyezkedés mozgását például, amikor ezt a mozgást már eleve kiküszöböli szemléletéből?!


Milyen irodalom tehát a következmény? — Az az irodalom, ami éppen itt van. Egy irodalom, mely valami ködös és érthetetlen parton bolyong s avult irodalmi emlékeket képzeleg újjá. A multba és esztéta-álmokba menekül. Ezért oly hőn szeretett itt a történelmi regény s a szimbolizmus, a kitalált világok, a különös lelkiállapotok s a komplikált rimelésű versek. Mindenféle összetettségekről beszélnek ezek az írók, csak annak, aki itt él és itt cselekszik, annak nem mondanak semmit. Nem irányitanak, csak stilizálnak és szimbolizálnak, panaszkodnak és fájnak, (a „hangulataik” felöl) csak ép egyenesen és a valóságról nem beszélnek. Irók ezek, akik egy elavult és kísérleti műteremirodalom eszményéért elhallgatják a megírni valót és letagadják a kikövetelni valót.


Tulságosan sötét volna ez a kép, ha ezen a vonalon nem jelentkezne olykor egy elégedetlenkedő, határozott színvalláshoz azonban mindezideig el nem érkezett, a transsylvanizmust önmagának lefoglaló, népiesnek nevezhető csoport, (a székelyek) amelyiknél tudatosan jelentkezik a műteremirodalommal szemben valaminő valóságirodalom követelése. A határozott és kifejező alkotások azonban ettől a csoporttól is hiányzanak. Ennék a csoportnak is a kialakulását csak az a tudati felszabadulás idézheti elő, mely az akademizmussal szembeni, sokfélekép összetett arcvonalat a darabjaira töri s a benne lévő ellentétes erőket felszabadítja. Ez a felszabadulás viszont nem történhet meg, csak akkor, ha e vonal célkitűzéseiben konkrétebb tartalmakat kap s az osztályok fölötti régiókból oda ereszkedik, ahova tartozik. Természetesen semmi kétség afelöl, hogy egy ilyen felszabadulás után a vonal többsége a „tiszta”-irodalom mellett foglal állást. A lelkiismeret azonban párban, ha nem is a végső tisztázás, de egy igazabb érzület felé, még mindig felébredhet... Persze ez a pillanat meglehetősen messzi. Az utat efelé elállja a teljes tájékozatlanság, melyet a polgári szellem válságfolyamata még kritikusabbá tesz. Kibontakozás tehát ezen a vonalon egyelőre alig képzelhető el. Hiányzik ehhez az egész vonalon az önmaga kölönceivel és félreértéseivel leszámoló nyilt és tiszta érzület hevülete. (Elvégre az epigonizmus erkölcsi defektus is!) Hiányzik az igazi célok ismerete. Nem is csoda, — hisz atmoszférájában ez az irodalom csupa összeomlás-mágia, csőd-hangulat, krizis-pszihózis, menekvés-kultusz és kiábrándultság...


3. Nem így a tiszta osztály vonal arcvonalán. — Ez a csoport a legkisebb. Dialektikus tisztaságában ez a vonal alig hivatkozhat egy-két íróra. Viszont ez a pár író tisztán és maradék nélkül az idő és a valóság magváig ásta előre magát, a legvégső pontig, ahonnan sarkaiból emelődik ki a „szellem” mai kritikus világa és tisztázódik az az egész zavar és ellentmondás, mely a többi, vonalaikra oly jellemző. Az igazi nagy alkotások itt is hiányzanak még, az egyetlen műremekre azonban, ami az úgynevezett erdélyi irodalom szférájába lokalizálható (Szilágyi András: Uj pásztor) mégis ez a vonal hivatkozhat. Ami természetes is. Az igazán művészi és erőteljes formálás ma csak ennek a vonalnak a mentéin lehetséges. Igazi hit és igazi mondanivaló, igazi pathosz és útmutatás ma már csak innen fakad.


*


Mindez persze csak vázlat.


A részletesebb rajzot egy olyan kísérletre kell fentartanunk, mely la mai erdélyi magyar irodalom ellentmondásaira hívja fel a figyelmet.


* A Korunk 1930, évi novemberi számában.


 


Vissza az oldal tetejére | |