Főoldal

Korunk 1930 November

Az orosz dumping


Méray Pál

 


A legutóbbi hetek legnagyobb politikai eseménye az orosz dumping-alarm: Amerikától—Ausztráliáig, Londontól—Bukarestig lobog a vészkiáltás: a Szovjetek megindították a nagy gazdasági offenzívát a kapitalizmus ellen s dumping-áraikkal leltordítják a polgári világ termelését. Mérhetetlen piacra dobott búzamennyiségekről, beláthatatlan fa-hajórakományokról regélnek a vezérek párnázott ajtajai mögött is, olyan helyeken is ahol egyébként jobban szoktak értesülve lenni az eseményekről. Egy valóságos orosz-dumping-pszihózis vonul végig a kapitalista világon, amely egy pár hétre a legtisztábbfejű gazdasági szakembereket is meg látszott zavarni, annyira, hogy teljesen elvesztették józan itélőképességüket, amelyekkel egyébként a gazdasági élet tényeit tekinteni szokták.


S a laikus ujságolvasóra hogy ne hatna, amikor elismert vezérei szájából szuperlativuszokban formulázott vészkiáltásokat hall s minden nap újabb áresésekről, börzekrahokról olvas az ujságjában. Mikor Ausztrália miniszterelnöke kijelenti, hogy az orosz dumping komoly zavarokat okozhat az ország (egy egész földrész!) pénzügyi szanálásában, amely épen most van folyamatban, amikor Kanada kormánya ultimátumszerű követeléssel fordul anyaországához, Angliához, amelyben kizárólagossági jogot követel maga számára az angol gabona-piacon, amikor a világsajtóban vészhirek jelennek meg a kanadai Poolok összeomlásáról s amikor a Budapesti Hirlap azt írja, hogy az orosz dumpingnél „égetőbb, borzasztóbb sebet még nem vágtak a polgári társadalmon s a magyar mezőgazdaságnak is lehetetlen fel nem ismernie azt a tényt, hogy egész sorsa odakapcsolódott a szovjet és a szovjet-dumping problémájának eldöntéséhez, amely most az egész világon folyamatban van”. S a búzaárak folytonosan esnek tovább, termőföldet eladni már alig lehet, annyira hogy Amerikában éppen úgy, mint Magyarországon elhatároztak a terménytőzsdék állami ellenőrzését s a legtekintélyesebb gazdasági testületek felhívják kormányaikat, hogy erélyes intézkedésekkel lépjen fel az orosz konkurrencia ellen, Franciaország pedig már kilép a cselekvés terére is s rendeletet ad ki az orosz bevitel ellen, a legfontosabb orosz kiviteli cikkek behozatalát, mint a gabonáét, fáét, tojásét, cukorét külön kormányengedélyhez köti, amelyet csak akkor adnak ki, ha az orosz kínálat „normális”.


A gondolkozó olvasót mindenekelőtt egy furcsaság kell meglepje e nagyvonalú orosz-dumping-alarmban: hogy ugyanazok a lapok s ugyanazok a gazdasági „szakemberek”, akik most körül hordják a világon az éles kardot a szovjet dumping ellen s azt kürtölik szerte, hogy az orosz szovjetek a dumpinggel tönkreteszik a kapitalista gazdasági rendet, hogy ugyanezek a lapok és közgazdászok pár héttel vagy csak pár nappal ezelőtt még napról napra arról írtak, hogy az orosz ötéves terv nem egyéb, mint felfujt légbuborék, álom, amelyből hamarosan következni kell a felébredésnek s Oroszországban nincs mit enni, nem lehet semmit kapni, stb. stb. S most egyszerre a Szovjetek „nyersterményeikkel elárasztják az európai piacot” írja a Budapesti Hirlap. „Finnországtól Romániáig rendszeresített orosz gazdasági invázió versenyzi le a keleteurópai országok mezőgazdaságát, erdőkitermelését és bányászatát”. S óriási orosz búza-, fa-, prém-, aluminium-, réz-, szén-, ólom és cinkivitelről szól tovább az ének. Honnan veszi a még pár hét előtt krónikus áruinségben szenvedő s koplaló ország egyszerre az óriási mennyiségű búza- és árúmennyiséget, amellyel „borzasztó égető sebet képes vágni a polgári társadalmon?”


Jól lehet látni, hogy egy idő óta az európai s amerikai gazdasági és politikai körök s az ezeket képviselő világsajtó taktikát változtattak az orosz gazdasági építéssel szemben: mióta Vandervelde, a II. Internationale egyik fővezére, akinél nagyobb ellensége nincs a szovjeteknek, Moszkvában járt s hazatérve kijelentette, hogy Oroszországban „egy új világ van születőben” s „azok, akik hajlamosak a Szovjetek erőfeszítését az ország felépítésére lebecsülni, könnyen abba a veszélybe kerülnek, hogy az orosz forradalom jövő lehetőségei tekintetében nagy tévedésbe esnek. Az ország nem kevéssé nélkülözött, nélkülöz még ma is s fog a jövőben is, de ez csak a minden új születésével járó fájdalom. Mióta Vandervelde így nyilatkozott a „Le Peuple”-ben megjelent cikksorozatában, azóta s már előbb is, egy idő óta a legkapitalistább gazdasági szaklapokban is olvashatunk cikkeket a veszélyről, amely az orosz öt éves terv sikere következtében a kapitalista termelési rendet fenyegeti. S egyszerre részletes kimutatásokat kapunk ezekben a lapokban az orosz gazdasági építés hallatlan nagy méreteiről s egyszerre az orosz hivatalos adatok, amelyeket eddig ezek a lapok, mint megbízhatatlan számokat elvetettek, mint dokumentumok szerepelnek az orosz gazdasági veszély igazolására. Igen, ma már lehetetlen letagadni, hogy az orosz szocialista gazdasági építés sikerül, lehetetlen a struccpolitikát tovább folytatni az egyre-másra a földből mintegy varázsütésre előbujó óriási ipari üzemiekkel szemben. Tehát taktikát kell változtatni s e megváltoztatott taktikával próbálni meg gáncsot vetni az oroszok lábai elé.


Az elgondolás nagyon egyszerű (egyébként ez a baja is, mint látni fogjuk): az orosz építés egyelőre a kapitalista világ segítségével folyik; Oroszországnak egyelőre feltétlenül szüksége van az iparilag fejlettebb államokra, addig, ameddig mindent eltanul tőlük; egyelőre Oroszország nem tudná s semmi esetre se a mai lendülettel gazdaságát tovább építeni s nagy terveit megvalósítani, ha a nyugati kapitalista ipari államoktól nem volna alkalma gépeket, technikai segítséget, találmányokat, stb. átvenni. Oroszország e tekintetben a kapitalista államokkal szemben az egyetlen lehetséges üzleti álláspontra helyezkedett: amire szüksége van, megveszi tőlük; jó pénzért, valutáért. Egyedül Németországtól évente félmilliárd márkán felül vásárol; pedig az amerikai vásárlások még nagyobb részét teszik ki külföldi vásárlásainak. Nos, akik a kapitalista gazdasági rendet féltik a Szovjetektől, azt gondolják, ma már csak egy gazdasági blokád segítségével lehet az öt éves terv végrehajtását megakadályozni, még pedig úgy, hogy megakadályozzák Oroszországot abban, hogy nyersterményeit eladja külföldre s ezzel lehetetlenné tegyék azt is, hogy külföldről vásárolhasson. Mert világos, hogy nem tud valutával fizetni, ha a külföldtől nincs követelése.


Ennek az elgondolásnak jött kapóra az állítólagos szovjetdumping. Hogy milyen tények állanak mögötte, azt akkor láthatjuk a legjobban, ha a nagy port felvert ügyet kiinduláspontjáig visszakísérjük.


Az orosz dumping Amerikában látta meg a világot. A születéséhez szükséges atmoszférát az a körülmény teremtette meg, hogy Amerikában a gabona árak annyira lemorzsolódtak, hogy ma alacsonyabban állanak, mint bármikor az utolsót 24 esztendő alatt. Chikágóban 76, Winnipegben 72 centtel jegyzik a búza busheljét. Természetes, hogy e nagy áresések nagy riadalmat keltettek, különösen fármer- és a farmerérdekeltségű kormánykörökben. Mikor szeptember második felében az első nagy árzuhanások bekövetkeztek, Hyde mezőgazdasági miniszter egy átiratot intézett a chikágói börzéhez, amelyben „azonnali energikus intézkedéseket követelt a nagy orosz börzespekuláciák ellen”. A börze elnöke erre azt felelte, hogy ilyen spekulációkról nincs tudomása s ilyeneknek a lehetősége sem áll fenn. Erre a miniszter egy második levélben azt közölte a börzével, hogy tudomása szerint az oroszok 75 millió bushel mennyiségű fedezetlen eladást csináltak s energikus intézkedéseket igér be. S Oddie szenátor már bejelentette az orosz gabona-beviteli tilalmat, amihez csatlakoztak a cukortermelők az orosz cukrot illetőleg. Következett egy hivatalos vizsgálat, mely megállapította, hogy az oroszok összes gabonaeladása nem haladja meg Amerikában az öt millió bushelt s itt sincs fedezetlen eladásról szó, hanem a szokásos határidőüzletről. Viszont nyilvánvaló, hogy egy öt millió bushelt kitevő eladás nem befolyásolhatja komolyan a gabona áralakulását a chikágói börzén, amelynek napi forgalma 50—60 millió bushel. A „Newyork Times” erre azt írta, hogy „a földmivelésügyi miniszter hisztérikus s nyilvánvalóan bűnbakot keres az állami gabona-támogatási akció teljes csődjének mentségére”.


Igy született meg az orosz dumping Amerikában azért, mert az amerikai kormánynak bűnbakra volt szüksége a farmerjeivel szemben, akiket az óriási áresés tönkretesz s kétségbeejt. A „Times” írja: „A kísérlet Oroszországra hárítani próbálni a gabona áresés ódiumát Bryan 35 év előtti választási kampányára emlékeztet, aki a gabona hirtelen esését és emelkedését annak idején egy misztikus pénzhatalomnak tulajdonította”. Viszont Jaz amerikai gabonaárak őszi esésének valódi oka a hozzáértők szerint az, hogy a fármerek a Farm-Board tanácsa ellenére nagy mennyiségeket dobták aratás után a piacra.


A dumping bábáinak hamissága tehát hamarosan kitünt. Annál is inkább, mivel a dologban csak az agrárius körök vannak érdekelve, az ipar érdeke ellenkezőleg az, hogy Oroszországgal fennmaradjon a normális kereskedelmi összeköttetés, ami számára zsiros üzleteket jelent. A Hoover-kormány így visszavonulót volt kénytelen fújni s egy hivatalos bizottság kénytelen volt megállapítani, hogy az orosz búzaeladás nem haladta meg az öt millió bushelt s így az árakra se lehetett romboló hatással.


Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a kitünő mentő ötletet tehetetlenségük elpalástolására a kanadai hivatalos körök lelkesen fel ne kapják s a Washingtonban született gyenge gyermekbe új életet ne pumpázzanak. Kanadában még katasztrofálisabban estek a gabona árak s már a nagy Poolok pénzügyi összeomlásáról suttogtak. Viszont október elsején kezdődött az angol birodalmi konferencia, amelynek fő témája szoros gazdagsági összeműködést létesíteni az angol birodalom alkatrészei között. S Anglia Kanada legnagyobb vásárlója s nagyon jól jönne neki, ha valahogyan politikai úton az orosz búza verse-ínyét ki lehetne kapcsolni az angol piacról. Erre kitünőnek látszott a vád, hogy az oroszok dumpinggel dolgoznak, tehát Anglia zárja el előlük kapuit.


S így ment az alarm tovább. Gabona vagy egyéb bajai minden országnak vannak, segíteni nem tud egyik sem, jól jön tehát minden, amivel a közvéleményt el lehet téríteni az igazi okokról. Igy kapták fel az öt éves terv megvalósításától rettegő európai körök az orosz dumping Amerikából importált eszméjét s dolgozták azt ki nagypolitikai méretekre.


Ez már a szovjetellenes blokk vezető államának Franciaországnak volt a dolga. Hogy mennyire nagypolitikai ügy lett itt Európában a mezőgazdasági érdekeltségek privát ügyéből, azt legjobban mutatja az, hogy itt Európában az az ország foglalkozik legtöbbet vele, amelyik a legkevésbé van benne érdekelve. Mert hiszen az összes európai országok között Franciaország az, amely a legkisebb kereskedelmi forgalmat mutatja Oroszországgal. Franciaország kisebb mértékben termel olyan árukat, amelyekre a Szovjeteknek iparuk felépítésére szükségük van, mint akár Németország vagy Amerika s kevésbé kedvező feltételeket is nyujt. Ezzel szemben mind olyan dolgokat vesz a Szovjetektől, amelyeket feltétlenül külföldről kell beszereznie, mint fát és gabonát. Nyilvánvaló tehát, hogy sző sem lehet a saját termelésének védelméről az állítólagos orosz dumpinggel szemben, hiszen csak saját magának árt, amikor az olcsóbb orosz árú ellen harcol.


Hiszen nem is erről van szó, hanem sokkal nagyobb politikai dologról. S politikai céljaira Franciaország kihasználja az Oroszországgal szomszédos keleti államokat, amelyek tényleg szenvednek, nem az orosz dumping, hanem az orosz verseny alatt. Ezek az államok elsősorban Lengyelország, a Balti államok és Románia nyersterményeik értékesítése alkalmával szembetalálkoznak a nemzetközi piacon (s saját piacukon is már) az orosz kinálattal. Különösen fában és gabonában, de emellett egyéb ásványi anyagokban is. A világpiaci árak már hosszabb idő óta tudvalevőleg hanyatlást mutatnak, ami ezen országok termelését a legnagyobb válságok elé állítja. Természetes tehát, hogy örömmel üdvözölnék egy hatalmas konkurrens kikapcsolását, amely helyzetüket az európai piacon javítaná s reményt nyujtana gazdasági helyzetük javitására.


Ez a gazdasági-lélektani alapja az orosz dumping hecceknek Európában: az érdekelt szomszédos államok gazdasági hasznot remélnek belőle, az inszcenáló Franciaország pedig a Szovjetek ellen indítandó gazdasági háború első etapjának tekinti. S hogy mennyire nemzetközi alapon megy a szovjetellenes gazdasági háború megszervezése, azt mutatja a Népszövetség legutóbbi genfi tanácskozása is, amely szintén foglalkozott szintén Franciaország iniciativájára az orosz konkurrencia elleni védekezéssel. Flandin, francia kereskedelmi miniszter a Népszövetség gazdasági bizottságának legutóbbi ülésén indítványt tett az orosz kivitel elleni egységes védekezésre s konkrét javaslatokkal is előállott, különösen Németország felé, amelynek nagyon meleg szavakkal kínálta fel a gazdasági összeműködést Oroszország ellen. Hogy mennyire eredmény nélkül, azt később lesz alkalmunk látni s megérteni.


De van-e hát tényleg orosz dumping? Amerikában nincs, azt megállapította kénytelen-kelletlen maga az amerikai kormány. De Európában?


Mindenekelőtt: az orosz dumping-heccnek van még egy lélektani alapja. Még pedig annak az üzletembernek a kevéssé igazolt, de érthető bosszúsága, aki azt hitte, hogy a konkurrenst mindörökre tönkretette s ez egyszerre megint megjelenik a piacon árujával. A gabonát s egyéb nyersterményeket exportáló államok az utóbbi néhány év alatt, amig Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy jelentékenyen exportáljon, hozzászoktak ahhoz a kellemes állapotokhoz, hogy az orosz kolosszus konkurenciájával nem kell számolni. S most egyszerre Oroszország (nem is olyan egyszerre, mert hiszen pár éve fokozatosan emelkedik kivitele) megjelenik a világpiacon nagy árúmennyiséggel s esetleg olcsóbban is felveszi a versenyt a már úgyis küzködő konkurrensekkel. Érthető ezek bosszúsága. Amely mellett szívesen elfeledik, hogy Oroszország ezekben a cikkekben mindig egyike volt a legnagyobb szállítóknak s ha most megint megjelenik a világpiacon terményeivel, ez csak a normális világpiaci viszonylatok helyreállítását jelenti, amelyet néhány évre a politikai események megzavartak.


Pedig még egyelőre helyreállításról sincsen szó. A legutóbbi hetekben Oroszország hetenként 225.000 quarter búzát vitt be Angliába. Ez szép mennyiség, de nem szabad elfeledni, hogy a háború előtt a heti átlag 370.000 quarter volt. Angol szakértők szerint a legközelebbi tizenkét hónap alatt Oroszország valószínű búza kivitele három millió tonnát fog kitenni. Ez a már nagyon magasra becsült mennyiség még csak egy harmada a háború előtti Oroszország évi kivitelének. A cári Oroszország külkereskedelmi forgalma igen jelentéktelen volt, csak három és fél százaléka a világ összkereskedelmi forgalmának; s a mai Oroszországé, ennek csak fele, valamivel kevesebb, mint két százalék. Hogyan lehetséges az, hogy e két százalék a többi kilencvennyolcat alapjaiban felkavarja, úgyannyira, hogy vészharangokat kelljen meghúzni s a Népszövetségen együttes gazdasági védfront alakítására felhívni az államokat?


Oroszország tehát tényleg megjelent a világpiacon, még pedig minden ellenkező jóslás dacára. Ez éppen ami a kellemetlen mellékizét adja a dolognak. S pedig nem csak búzával, hanem fával, tojással, zsírral, vajjal, tollal, különösen pedig lennel és kenderrel. Ezeket az árukat mindig első sorban a keleti államok szállították az európai piacra, első sorban éppen Oroszország; de fontos kiviteli cikke Lengyelországnak és a balti államoknak is, akiknek gazdasági érdeke volna az orosz verseny kikapcsolása s az árak tartása. S akik most teljes erejükkel dumpinget kiabálnak.


Dumpinggel dolgozik-e tényleg Oroszország? A dumping szó rendes értelmezése: külföldön olcsóbban adni, mint odahaza; állami dumping, amikor ezt az alacsonyabb árat állami szubvenció teszi lehetővé. Vagy: az előállítási áron alul árulni. Hogy Oroszország így viszi-e árúinak egy részét a világpiacra, azt alig lehet kívülről megállapítani. Oroszország tagadja s az ellenkezőt nem lehet bizonyítani, mivel az orosz termelés annyira más, mint a kapitalista, amelyből a dumping fogalma fakadt, hogy e fogalom nem alkalmazható rá.


De tegyük fel, hogy úgy van, amint állítják s Oroszország tényleg dumpinggel veti árúit a világpiacra. Ok ez a felháborodásra? Van joga ez ellen tiltakozni a kapitalista világnak? Erre csak egy válasz lehetséges, egy ellenkérdés: melyik ország nem dumpingol, ahol tud? Mindegyik. A dumping olyan általános, mint maga a nemzetközi árúcsere. S kapitalista szempontból jogosult is: mert sokszor ez teszi csak lehetővé, hogy egy ipar a világpiacon érvényesülhessen; viszont a kivitel, amely fokozza a termelést, csökkenti a költségeket s leszállítja a belföldi árakat is, úgy hogy elvileg egy kiegyenlítődés várható.


A Berliner Tageblatt közgazdasági rovata tárgyalt nemrégiben egy, kirivó dumping esetet. Egy német cégnek nagy menynyiségben tejüvegre volt szüksége. Ajánlatokat kért különböző vállalatoktól. Az egyiknek, amely 1, 61 RM-ért ajánlotta darabját, visszairt, hogy sajnálja, nem kell, mivel már ugyanerre az árúra van 0, 45 RM-ás ajánlata. Erre azt a választ kapja az illető cégtől, hogy megkaphatja tőlük is ugyanazt az üveget 0, 45 RM-ért ha a rendelés külföldre szól s ott lesz átvéve. Ami azt jelenti, hogy. külföldre ugyanazt az árút negyedáron árulják a belföldi árhoz képest.


A dumping vádja maga tehát nem elégséges a szovjetellenes gazdasági front ideológiai alátámasztására. Ezt a front előkészítői is tudják. Ezért, hogy nagyobb nyomatékot adjanak a dolognak, fantasztikus motívumokat tulajdonitanak a szovjet-kivitelnek: Oroszország a dumpinggel a világforradalmat akarja gyorsítani.


Albert Thomas, a II. Internationale egy másik vezére, pár héttel ezelőtt egy beszédet tartott, amelyben kijelentette, hogy az orosz ötéves terv nem utópia, hanem valósággá fog válni. Sajnos, tette hozzá. Mert a fejlődő szocialista ipar erős konkurrenciát fog jelenteni a világpiacon s Európában éppen úgy mint Amerikában még több üzem beszüntetéséhez és még nagyobb munkanélküliséghez fog vezetni. A kapitalista rend óriási munkanélküliségének okozója tehát Thomas szerint az orosz szocialista gazdaság! Az a gazdaság, amelyben ma már alig van munkanélküliség, ahol a tanult munkásokért a gyárvezetők sorba állanak a munkaközvetitőkben.


Albert Thomas e szép gondolatát fejleszti tovább többek között a német nagykapitalizmus egyik legtekintélyesebb organuma, a „Berliner Börsen-Kurir”, amikor egy vezércikkében a következőket írja: „A szovjet nehéz ipara rettentő gyorsan fejlődik, a gépipara katasztrófális tempóban növekszik. A Szovjetunió részéről az a veszély fenyeget, hogy elárasztja termei-vényeivel a világpiacot s elveszi a kenyeret az európai munkásoktól”. S befejezésül: „Az ötéves terv nem tanuskodik nagy nemzetközi szolidaritásról”.


A kép nincs minden pikantéria nélkül: amikor a nagytőke exponált organuma, amely máskor nem talál elég erős kifejezéseket a munkásköveteléslek ellen, védelmébe veszi a nemzetközi munkásságot a Szovjetekkel szemben!


Ezt a közgazdasági dajkamesét természetesen csak e viszonylatokban teljesen laikusoknak lehet feltálalni s abban a tetszetősebb fogalmazásában is, amely szerint a szovjeteket fejlődő iparuk éppen úgy imperialista terjeszkedésre fogja kényszeríteni, mint a kapitalista államokat, csak annak meggyőző, aki nincsen tisztában a „piac” teljesen különböző szerepével a kapitalista és a szocialista gazdasági rendben. Annak, aki nem tudja azt, hogy a szocialista termelésben a belföldi piac, azaz felvevőképesség korlátlan, mintahogyan a lakosság szükségletei korlátlanok. S a kapitalista termelésnek azért kell külföldi piacok után mennie, mert itt a vásárló erő s a fogyasztó felvevőképesség nem esik egybe, lévén a javak elosztása nagyon egyenlőtlen, minek következtében a nagy tömegek vásárló erő (pénz) hiányában nem tudnak annyit fogyasztani, amennyi a szükségletük. A szocialista gazdasági rendben a termelés kiterjesztése nem vezet krizishez, mivel a fogyasztó képesség szinte korlátlannak mondható.


S tényleg az is, legalább is beláthatatlan hosszú évekre, Oroszországban, ahol egy százötven milliós nép legnagyobb részében csak most ismerkedik meg az európai kulturszükségletekkel, amelyek kielégítése az orosz gazdaságnak még óriási fejlődését tételezi fel. Oroszországnak tehát nincs szüksége arra, hogy részt vegyen a kapitalista versenyben a piacokért. S ha mégis kivisz árút, sőt esetleg alacsony árakkal forszírozza is e kivitelt, ennek oka egészen más.


Oroszország technikailag s gazdaságilag be akarja érni, sőt túl akarja szárnyalni a Nyugatot: egy hatalmas ipart akar teremteni, amely a kultura minden javaival ellássa az országot. E célból gépekre van szüksége külföldről. A gépeket azonban meg kell fizetni, még pedig külföldi valutával. Erre azonban csak úgy tehet szert, ha maga pedig a külföldnek elad valamit: a behozatalát csak kivitelével fizetheti. Tehát amely mértékben forszírozza az indusztrializálást, ugyanolyan mértékben forszíroznia kell a kivitelt is. S ha, mint ahogyan vádként ez is felmerült ellene, olyan cikkeket is kinál külföldön eladásra, amelyből a belföldi szükséglet nincs is még teljesen fedezve, ez csak az előrelátó és tervszerű gazdálkodás eredménye, amely mérlegeli, hogy mely szükségletek fedezése elsőbbrendű. Pl. jelenleg a gépek fontosabbak, mint hogy valamivel több gyümölcsöt fogyasszanak esetleg. Mikor a cárizmus alatt a paraszttól csaknem összes búzáját elvették kivitelre, úgy hogy saját szükségletének fedezésére alig egy kis hányada maradt meg, senki Európában ez ellen nem emelt kifogást.


Az orosz kivitel tehát csak a bevitel érdekében van: aki az orosz kivitel ellen harcol, az egyben az orosz bevitel ellen is harcol. Mintahogyan nagyon tisztán látja ezt pl. a Berliner Tageblatt londoni gazdasági´ tudósítója, aki a következőket írja: „Másrészt azonban nem szabad elfeledni, hogy a szovjetkormány a kivitellel olyan célt követ, ami végeredményben a, világ iparának hasznára van. Mert nyilvánvalóan az orosz kivitel eröltetésének célja az, hogy minél több fizetési eszköz álljon rendelkezésre külföldi ipari termékek vásárlására az öt éves terv kivitele érdekében.”


Tehát nem hogy növelné a munkanélküliséget az orosz kivitel, hanem ellenkezőleg, munkaalkalmat teremt nagymérvű rendeléseivel sok ezer és ezer európai és amerikai munkásnak. Egyedül Németországban évente félmilliárd márka értékben vásáról ipari produktumot, amelynek előállítása mind német munkásnak ad kenyeret.


S éppen az a körülmény, hogy az orosz kivitel ilyen reális üzleti alapon áll, lesz az oka, hogy az oroszellenes gazdasági front nem fog létrejönni. Amerika máris lefujta s Németország hivatalosan is értésére adta Franciaországnak (dacára teljesen jobboldali orientációjú kormányának!) hogy nem érdeke az orosz kereskedelmi összeköttetés ellen dolgozni. De nem csak Németországnak nehéz volna beállni egy oroszellenes gazdasági blokádba, de csaknem lehetetlen volna az magának a legtöbbet panaszkodó Lengyelországnak is, mert igen jelentős kivitellel van érdekelve Oroszországban.


A „Journal de Genève”, amely szovjetellenes kirohanásairól hires, azt írja, hogy „az ötéves terv sikere a legrettenetesebb veszély, amely valaha is a kapitalista világot fenyegette”. Ez igaz. De nem abban az értelemben, hogy a Szovjetek dumpinggel fogják tönkretenni a kapitalista termelést. Ettől legalább is még igen messze vagyunk. Ellenben igaz abban az értelemben, hogy az öt éves terv sikere olyan hatalmas bizonyítéka lesz a szocialista gazdálkodás magasabbrendűségének, amely alatt a kapitalista világ erkölcsileg össze fog roppanni.


 


Vissza az oldal tetejére