FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

Én vagyok az út, a hazugság


Szalatnai Rezsõ

 


Én vagyok az út, a hazugság: ez a címe Károly Sándor regényének, (Európa Könyvkiadó Pozsony, 1930) amely formailag a mai magyar riportregények közé sorozható. Tulajdonképpen olyan életrajznak indul, amilyet az új magyar irodalomban Kassák Lajos mutatott föl az Egy ember életével. Hogy azután mégsem ez lett Károly regényéből, abban benne van mindaz, ami ezt a különben jól megírt regényt egyaránt méltatlanná teszi az alkotó szó művészetében és a korfelelősség szociális állásfoglalásában. Mert sem az egyikben, sem a másikban nem mutatkozik tisztának és erősnek az író. Sőt: úgy tűnik föl, hogy írása nem más destruktiv mesénél, amelyik öntudatosan használja ki az irodalmi zsáner lehetőségeit. Egy kispolgári fiú életéből indul ki a regény tartalma; a fiúból nyomdászinas lesz, katonáskodik, bejárja a külföldet, ujságíró lesz s mint ilyen elzüllik, de nem annyira, hogy a züllésből tőkét ne kovácsolhasson a maga számára. A regény első része reálisan indul s a további részekben is nagyon sok valóságszerűséggel találkozunk, de mindenütt ott van az olcsó romantika, a varróleány courtsmahleri követeléseinek korszerű átértékelése, amely egybekapcsolódik a regény címével s így aztán maga a mese is hazugsággá válik, hiszen a hazugságot hazugsággal s nem a valóság reáliáival fényképezi. Esztétikai szempontból szükségtelen a regény után nyúlni, ámbár a tanárias regény-ismérvek sokkal több igazolást kaphatnak benne, mint a mi szemszögünk, amelyik elsősorban a regény felelősségét vizsgálja a mával és a mai társadalmi problémákkal szemben. Szükségtelen, hogy az úgynevezett szociális tárgyú regények őrjítő bizonytalanságot, kétértelműséget, ellentmondásokat szállítsanak az olvasónak, ahogyan azt Károly Sándor regénye is csinálja. Egy emberi sors meséjébe annyi vulgéranarkizmust kever bele, annyi nyilvánvaló romantikát gyúr nyilván való és jó igazságokhoz, annyi antiszociális érzület és etikátlanság keveredik itt a helyes szociális meglátás és etikai érzés közé, hogy felőrli az egész könyvet. Mi az, amit tanúlságképpen le lehet vonni ebből a hosszú regényből? Az élet kálváriás stációinak sablonos bemutatását, élményszerűtlenség papiros-ízeit az élet valóság-ózónja helyett, közhelyeket és neocourtsmahlerizmust, a melyik csak azért rosszabb, azért limonádésabb, mert irodalmi értéke megtévesztően nagyobb akar lenni, mint a régié volt. „A becsületesség felé startolni nem lehet” — mondja a regény túlméretezett romantikus hőse: Szabó Tivadar, aki szocialistából kapitalista lesz, minden teljességével ennek a züllöttségnek. Megdöbbentő sivárság száll ki Károly Sándor regényéből, szuggesztivitás, amelyik ront és kétséget fertőz a nyitott érzékű olvasóba. Olyan témához nyúlt az író, amelyik külső színénél fogva máris megejti az átlagolvasót s viszi az események sorozatán át, anélkül, hogy állástfoglaló” és az írást, mint társadalmi leleplezést igazoló eredményeket cövekeljen beléje. Mindent elmond, ami elmondható a polgári társadalom hazugság-életéről, minden gennyet merészen felfakaszt és minden sebet folyni hagy. De nem azért, hogy diadalmas összesűrítésbe hozza ki a regény vége felé ennek a homéroszi destrukciónak végleges letörését, hogy rámutasson, igazoljon, vádoljon, igazságot tárjon föl, melynek törvényszerűsége, hogy a hazugság helyét elfoglalja, hanem szótlanul kikerüli ezeket a feltisztító kataraktusokat. Nem mutat kivezető ösvényt, nem jelez, nem von össze. A nagy hős nem válik kollektiv individuummá, csak halált és pusztulást susog a végén is. Lehet, a regény azzal kívánja szolgáim szociális korfelelősségét, hogy az olvasóra bízza a konzekvenciák levonását, de az ilyen lehetősség is kell, hogy feltételeket kapjon magában a regény meséjében. Ez pedig Károly Sándor regényében nincs meg. (Pozsony)


 


Vissza az oldal tetejére