FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

Proletárregények


Fábry Zoltán

 


Proletárirodalom? A kérdőjel sajnálkozó legyintést, fölényes elintézést jelent. Bizonyíték igazolás: Alfred Döblin regénye: Berlin Alexanderplatz (S. Fischer, Berlin) 529 oldal immár világismert hőse: Franz Biberkopf, a proletár. Regény, igazság a proletárról, ahogy egy zseni látja, ahogy korunk legnagyobb epikusa elénkvetíti. Költemény, szimfónia, barokkiáda: polgárjogot, irodalmi jogot nyert proletár. Több, más, kevesebb, mint az igazi, a valódi, a csakugyan élő, az egyformán szenvedő, lázadó és egyformán kizsákmányolt proletár. De sikere van, de veszik és csodálják és szeretik és korunk egyik ténylegesen legnagyobb írástudója teremtette — másoknak, önmagának — lelkiismeretnyugtatásra, önigazolásra.


Döblin, aki megélte, — írta a harmincéves háborút, aki a legteljesebb kinai regényt írta meg íróasztala mellől, aki Utópiában, Gigantikában épp olyan jól ismeri ki magát, mint a hindu mesék valóságában, egy szép nap megmámorosodik a legközvetlenebb csodától, az ablakán túl kezdődő valóságtól: Berlintől, a Biberkopfok, a senkik, a páriák tömegéletétől. Döblin, aki a legtávolabbi korokat és a legismeretlenebb területeket kereste, aki saját koráról, a vele élők mindennapjáról nem akart semmit sem tudni, egyszerre csak azt adja, amit kritikusai kórusban vetettek a szemére: regényt, melynek hőse a ma, Berlin, sőt: a proletár. Döblin? Igen, ugyanaz a Döblin, aki nemrég még így beszélt: „Osztályöntudatos polgár vagyok. Ki állíthatja, hogy én a munkásosztály győzelmét kívánom? Milyen jogon támaszt velem szemben a Proletáriátus igényeket?” És most ime mégis? Nem kell megijedni. Döblin hű marad osztályához és a proletáriátus épp ezzel az állítólagos proletárregénnyel kapcsolatban kell, hogy igényeit Döblinnel szemben a minimumra redukálja. Mert: Biberkopf lehet regény, lehet muzsika, zseni csudája, de proletárregény, de proletár nem lehet. Döblin ugyanígy írhatott volna regényt egy szekrényről, vagy egy ruhafogasról, a zseni perverzitásával ugyanúgy beleélhette volna magát ezekbe az élettelen dolgokba, mint itt emberekbe, mába és mostba. Döblin egyszerűen kiprovokálta önmagából ezt a regényt, belelovalta magát témájába, anyagába. Költő, aki eddig irtózott a szürkeségtől, nem lehet szolgálója, adaequat közvetítője, tudatosítója a tömegszürkeségnek, az zenét és ultraviolettsugarakat fog kicsalni anyagából. Mert a fontos: az isteni játék, a költészet, a csoda. Minden, ami az anyagon, minden, (ami a valóságon túl van, hogy ne kelljen, ne lehessen adni az anyag anyagvalóságát, kontrolálható lényegvalóságát. Döblin Biberkopfja kitántorog a fogház kapuján, de nem úgy, mint a rendes hús-vérfoglyok. Döblinnek ez kevés. A senkit, az embert, mint csodát indíttatja el. Tetők zuhognak rá, mint korai elfelejtett expresszionista képeken, zsidó kabalistákkal, furcsa találkozásokkal van kikövezve ennek az egyszerű proletárnak tehetetlen útja az Alexanderplatzig, az ujságstandig és tovább a lebujok, kávémérések, cimborák és idegenek, csalatások és szeretők, tolvajlások mindennapján át a gyilkosság gyanújáig, hogy aztán újra jőjjön a börtön és tovább a tébolyda és a csoda, a — feltámadás, az új emberré születés. Biberkopf „felveheti a versenyt az antik hősökkel”, a döblini injekciók csodát művelnek, de — lényeget hamisítanak. A regény: „küzdelem a Valamivel” és fez a bizonytalan, ez a nagybetűs Valami el is dönti aztán a regény pozitiv értékét. Döblin precíz pontossággal felhasználja a valóságot, de csak azért, hogy újjáteremve a sutba dobhassa. A keret mesteri valóságmontázs, de a központi mag: Biberkopf a proletár döblini homunculus. Van ebben a regényben minden: berlini menetrendek és villanyosszámok, vágóhidstatisztikák és szexuálgrafikonok, pontos orvosi diagnózisok és transzparensek teljes szöveggel, berlini tájszólás és kivágott ujsághírek, benne van Bethlen miniszterelnök is, az ujsághír, hogy Kaposvárott meg akarták a parasztok lincselni, mert autója elgázolt egy gyereket, benne van Jób, az Apokalipszis a babiloni fenevaddal, röviden: minden van ebben a regényben, csak az nem, ami a mai proletárt determinálja. Ennek a regénynek nincs köze a proletáriátushoz, osztályöntudatos polgár müve: szigetel, a valóság álarcában valóságot hamisit és így — veszély. Döblin nem tagadta meg önmagái, regényével igazolta, aláhuzta nyilatkozatát: “ki állíthatja, hogy én a munkásosztály győzelmét akarom?” Mert senki sem állítja és állíthatja: könyve ma már elérte a negyvenezredik példányt. Elérte célját!


Biberkopf győzelme nem a munkásosztály, nem a proletárirodalom győzelme. Ellenkezőleg: kerékkötője. Akinek nincs proletárosztályöntudata: jószándékú, vagy rejtett célú beavatkozásával csak ronthat. Gerhart Polliból, a kimult Neue Bücherschau kiadójából szintén hiányzott a teljes osztályharcos vállalás. Ez a következetlenség vezetett aztán az ellenlap, a Linkskurve megalapításához. Gerhart Pohl utolsó novelláskönyvében (Partie verspielt A. Schultz, Berlin) szintén hitet tesz a Proletáriátus mellett, de ez a hittevés preciz, pontos (néha már modoros) minden izében gondosan kikalapált szorgalmi dolgozat benyomását kelti az olvasóban. A könyv: a világnézet igazoló díszítése, művészi vetülete és nem átélés, nyílt szolidaritás munkája. Kivétel nélkül zuhanó életek, elhulló emberek árnyfényei imbolyognak itt, elhulló emberek, akik nem reprezentálhatnak és nem igényelhetnek osztályakaratot, mégha itt-ott szavakkal bizonykodják is. Ezek a zuhanó életek magukkal rántanak mindent, nyomukban nem marad lázadás, nem marad termékeny továbbgyűrűzés. Nehéz kövek és apró kavicsok zuhannak a vízbe, néhány kör, utána újra sima a víztükör. Nyom, eredmény, tanulság — és a legfontosabb: Utmutatás — nem maradt. Legfeljebb gyógyíthatatlan pesszimizmus. A megfigyelő szem csak a regényobjektumot, az egyes embert látja, megreked az egyes tragédiánál és azt éli át teljesen, anynyira maradéknélkül, hogy a proletárlét kollektiv átélésére és vetítésére alkalmatlanná válik. Günther Birkenfeld egy nagyszerűen felvázolt regényben (Dritter Hof Links Bruno Cassirer, Berlin) a bérkaszárnyák pokoli szürkeségét vetíti. Azaz: nem az egész bérkaszárnyát, csak a harmadik udvart és azt sem egészen, csak az egyik lakás regényét és így végeredményében nem az okot, ami a bérkaszárnyákat, a proletáriátust kitermeli és felfalja, csak a mikroszkóppal pontosan vizsgált különös szerelmi regényt, a „vérfertőzést” két testvér között. A kollektiv anyagból regény lesz, szomorú, vigasztalan szenvedés, öngyilkosság. Az ami a polgári irodalomban „kényes” téma, ami egyes íróknak (legutóbb a teljesen elpolgáriasodott Leonhard Franknak) olyan „diszkrét finomsággal” sikerül: a testvérszerelem — itt természetes lakásdeterminálta, nyomordeterminálta viszony: egyetlen öröm, egyetlen végzet, melyből nincs kiut, csak emberhullás, csak gázcsap és az anya utolsó imába görcsösödő hörgése: és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ... Egy másik regénynek (Georg Fink: Mich hungert — Br. Cassirer) szintén a bérkaszárnya a kerete és nem a hőse. Fink nem a maga nyers kollektív valóságában adja anyagát, de saját életével — egy speciális esettel — oldalvágányra tolja és így megsemmisíti kollektiv lényegét. Az eleje: Birkenfeldnél teljesebb képet ad a bérkaszárnya minden nyomoráról, emberzsufoltságáról. „Én: ez a többiek, Én: az uccák, a pályaudvar, a kültelek, a klozettes udvarok. Én: a részeges apám és anyám, kit a mosóteknő emészt. Én: az összes éhezők, szeretők, tolvajok, a verekedők, az öngyilkosok és utcalányok, az őrült asszony, aki macskáit felakasztja és a jó bába, aki a cselédeket megszabadítja szégyenüktől. Én csak egyetlen házról beszélek de mennyi más van és hány ezer, ahol a szegénység más és más, a piszok piszkosabb és a nyomor ijesztőbb”. De ez csak az elején van így. Az alapmotívum: „éhes vagyok” a maga fizikai valóságában, tömegjelentésében csak addig él, amig zene nem lesz belőle, szomorúság, rezignáció mint életcél, chapliniada (ténylegesen is filmszínész lesz). Fink a szegénység szerelmese, hangszerelője, lírikusa. Proletár öntudat? Ismeretlen, ellenség, zavar. „Szociális probléma? Ilyen nem létezik. Ha létezne, meg lehetne oldani. Csak nyomor van, csak szegénység. Szegénység, mint változhatatlan természeti törvény, az emberiség fiziológiai tartózéka, gyógyíthatatlan betegség, akárcsak a rák”. Ez a teljes megrekedés, ez a proletárlétből eredő rezignáció veszedelmesebb minden nyilt reakciónál, mert önmagát fertőzi tovább — megváltozhatatlan szegénységgé, — rákká!


A proletárregény: osztályharc terjesztője és dokumentuma. Célja: osztályöntudat propagálása. Az értékelés mértéke: mennyire és hogyan fejeződik ki ez az osztályöntudat? Döblin kellett, hogy elsikkassza, Pohl és Birkenfeld pesszimizmusba fullasztotta, Fink — tipikus proletárélete dacára — oldalvágányra futott. A cseh Iván Olbracht egy prágai cseléd életén át (Anna — Internationaler Arbeiter Verlag, Berlin) az osztályöntudat históriai lényegéhez jut el: „Korunk legbiztatóbb záloga az „osztály” fogalma, mert ez adott tartalmat a tömegek, a milliók életének”. Anna, a falusi kislány Prágában: lát, hall, csodálkozik és éli a maga kis életét. Mig meg nem ismerkedik egy vasmunkással, mig az el nem viszi egyszer a munkásotthonba és így túl nem jut a konyhahorizonton. Később gyerek is jön, egy kis szoba is akad valamelyik bérkaszárnyában: kész lenne a kis boldogság, de 1920 van: a csehszlovák kommunista párt megalakulása, harcok, sztrájkok és a férj az utcán van. A cseléd félti, nem érti, visszatartja, mig egyszer csak ő maga is kint van az utcán a tömegben. A falu, a tányérmosogatás, a naccsága, minden messze van, csak ez az új csoda él, lélegzik: itt körötte a tömeg, az egy vér, az. egy lüktetés, a jobbra, jogra való akarat. Olbracht regényében nem a cselédmese a fontos. Ez csak a keret — igaz, nem éppen a legalkalmasabb keret — a legviharosabb cseh proletármozgalom krónikázására. Annát még csak az osztályöntudat szele csapja meg és ez ragadja magával. Az osztályöntudat központi maggá való kikristályositása elmaradt és így elmaradt a döntő hatás; a példa szuggesztiv ereje. A regény Annánál ott végződik, ahol az osztályharc kezdődik. De kezdődik. És ez mindenesetre több, mint amikor az osztálybéke nagyobb dicsőségére Marikák énekelnek és halnak és Édes Annák vergődései csiklandoznak szívdöglesztőn írót és nyájas olvasót.


Olbracht a cseh proletáriátus sorsdöntő napjait egy szürke cseléd életsorsán át dokumentálta. A magyar proletáriátus sorsdöntő harcos napjait csak a harc egyik osztályöntudatos atomján át lehet adaequat módon közvetíteni. Mint Illés Béla (Die Generalprobe — Intern. Arb. Vig.). A regény maga a legnagyobb magyar könyvsiker, persze bölcs írástudóink érthető okokból nem akarnak erről a hallatlan konkurenciáról tudomást venni.


Eddig 300.000 példányban kelt el különböző fordításokban. Mindenféle nyelven el lehet olvasni, csak magyarul nem. Csak magyarok nem olvashatják Kovács Péter lakatos és infanterista történetét, akiben a háború csíráztatja az osztályöntudatot. A forradalomnak természetesen hű katonája lesz. És jön a győzelem és jön a vereség és a mindennél felőrlőbb: az emigráció. De Kovács Pétert az egyszerű lakatost fel nem emésztheti. Osztályöntudata mélyen gyökerezik és épp azért messzire ér térben és időben előre: folytatásra. Az emigráció regényét már megirták: a könnyebbik, a hálásabb részét. írója kikotorta szennyesét salakját, hálószobatitkait és csokorra fűzte. A regény írója annak idején nagy hangon fölényeskedett: regényéből eleve kizárta a forradalmárokat, akiket egy percig sem tekintett emigránsoknak. De a forradalmárok hitét, munkáját, töretlenségét, aktivitását Paál Ferenc nem vetíthette. Ezt a munkát nem végezheti el egy irodalmár, csak a valóban osztályöntudatos forradalmi író. És Illés Béla elvégezte és megírta a magyar forradalom eddigi első és legteljesebb regényét annyi tisztasággal és olyan maradéknélkül, hogy évek kellenek, amig hozzátársulhat egy ujabb regény. A regény Kovács Péter élete, de végeredményében a magyar forradalmak hű képe és ítélet: a magyar forradalom plusszának históriai elkönyvelése. Az, ami fontos, ami maradék, ami él belőle és jövő: a tagadhatatlan eredmény itt lélegzik Illés regényében az “add tovább” szuggesztív közvetlenségével.


Proletárregények: osztályharcregények. A fülembe cseng Jászi Oszkár új terminus technikusa: “Osztályharcrikkancsok” és hallom sokak gúnyos közbevetését: jó, jó, de ezek a regények és proletárok végeredményében az író teremtményei. Például ez az Anna, vagy ez a Kovács végeredményében csak az osztályharcrikkancsok homunculusa, proletár, aki a valóságban talán elő sem fordul. (Biberkopf valódiságát persze nem kell kétségbevonni: az igazi proletár. Zseni teremtette jóakaratú embereknek, hogy békesség legyen e földön). Az összes kétkedőknek és hitetleneknek ajánlom, hogy olvassák el azokat a könyveket (regényeket) melyeket tényleg fizikai munkások írtak. És akkor csodálkozni fognak. Mert például a legteljesebb, a legszervesebben megalkotott háborús regényt nem Remarque írta, nem Markovits Rodion, de mégcsak Ludwig Renn sem, de egy tényleges százszázalékos proletár: Adam Scharrer. (Vaterlandlose Gesellen — Agis Verlag, Berlin). Az, ami a többi háborús regényből természetszerűen hiányzott: az öntudatra, csalatásra ébredt és már akkor lázongó és forradalomba torkoló ágyútöltelék hangja, az itt szólal meg és itt terebélyesedik megdönthetetlen erkölcsi erővé, változtató energiává: harchirdető osztályöntudattá. Ez a könyv egymagában az alkotás mélyén is — harc. A proletár küzködik, tehetetlenkedik itt, hogy annál biztosabban találja meg a saját kollektiv hangját. Nem tudok könyvet, mely ennyire adaequat módon, ilyen puritánul vetítené az öntudatos proletár és a háború harcát.


Más. Ludwig Tureck életleírása már címében hordja lényegét: Ein ProleterzĂählt (Malik, Berlin). Proletár ír proletároknak. Miről írhat egy proletár? Elmondja éleiét minden szépítés nélkül és saját életével akaratlanul is milliók egyformaságát adja: kordokumentumot, melyet éhség, háború, forradalom és börtönök kereteznek. Döblin felfokozott és fenékig kikóstolt Biberkopf örületével szemben itt a tényleges valóság őrülete vádol. A gyerekkor éhsége, a parasztfukarság, a junkerdölyf, a háború, az elárult forradalom (“A német forradalom pusztaságában minden csendes Noske és Severing jóvoltából”) a kizsákmányolás, a racionalizálás, a munkanélküliség. „Tíz évig, húsz évig, mindig ugrásra készen, ha megszólal a gyári kürt, vagy, a csengő. Mint a kutya a korbács alatt... Micsoda? Nem érzed jól magad? Hogyan? Hogy ma nem vagy munkára hangolva? Inkább a napon akarnál maradni? zöld fűvön aludni? Csőcselék, hisz ez forradalom! Fulladj meg a kémény füstjében, a műhely porában, hülyülj meg a futószalag mellett... Mindig egy és ugyanazon történet”. Tureck, aki ma egy nagy nyomda kulija preciz pontossággal jelöli meg az írás miértjét: „Miért írtam? Annyi emlékirat lát napvilágot, de ezeket tábornokok, királyok, pénzfejedelmek, államférfiak és kalandorok írták. Ezek nem beszélnek olyan dolgokról, melyek a munkást érdekelnék. Nem arról, hogy a munkások milyen angyali türelemmel hajtják nyakukat az igába. Hogy a tűrés veszélyes bilincsét széttörjem: ezért írtam könyvemet. Nem irodalmároknak és ábrándozóknak, de — osztályomnak”. Tureck könyve: százszázalékos osztályöntudat százszázalékos kikristályosítása. Azoknak, akiknek nem tetszik, Tureck üzenetét tolmácsolom: ajándékozzák el a könyvet egy munkásnak! És ez megfogja köszönni és igazolni fogja Tureck könyvét, mert végeredményében azért vannak a proletárregények, hogy azokat elsősorban proletárok olvassák! (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére