FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

A polgári kultura kritikája


A. Habaru

 


Két író képviseli ma Franciaországban a „balszélső”-nek nevezhető eszmét: Jean Guehenno és Emmanuel Berl. Jean Guehenno az Europe főszerkesztője Caliban beszél cíkönyvével (mely tanulmányokat és előadásokat tartalmaz, köztük azt a polémiát, amelyet tavaly folytatott le Bottai fascista miniszterrel) harcol a reakciós gondolat ellen, Emmanuel Berl pedig A polgári gondolat halála s a polgári erkölcs halála círöpirataiban.


Berl is és Guehenno is gondolkodásukban az aktivista proletáriátushoz állanak közel, akikben a jövő egyetlen garanciáját látják s így mindakettő tagadja a polgári társadalomnak azt a jogát, hogy politikai és gazdasági uralmának szellemi igazolását adja. Ám mig Guehenno a proletáriátust annak a hatalomnak tartja, mely a tradicionális kulturát megmenti, addig Emanuel Berl ezt a tradicionális kulturát, mint a hatalmon lévő osztály uralmának egyik legszerencsétlenebb eszközét — feladja. Utolsó könyvét elsősorban ennek a meggondolásának szenteli. „A kultura — írja Berl — az ember számára kijelöli a tökéletesség állítólagos utját´. Ezt a filozófiai felfogást a praktikus életben egy másik felfogás látszik helyettesíteni: Ám a kultura szó — folytatja Berl — kifejez valami mást is. Egy bizonyos relációt, amit a kollektivitás vonatkoztat tagjaira. Valami egyenruhafélét, amit felvétet velük. S így nem is annyira arról van szó, hogy az egyénben a legmagasabb képességet fejlessze ki, mint inkább arról, hogy az egyént egy bizonyos csoportba állítsa. A kultura első funkciója jelszavak kitermelése, ennek viszont az a feltétele, hogy az emberek a jelek bizonyos összességét ismerjék”. Berl számára tehát a kultura ismeretek és felfogások összessége, melyből a polgárság kultuszt űz a szellem területén, hogy gazdasági és politikai uralmát alátámassza. A latin és görög nyelv és a történelem, ahogy ezeket az iskolában tanítják, Berl szerint nem egyebek eszközöknél, melyekkel a burzsoázia mintegy nemesi leveleket adományoz magamagának, hogy ezáltal nagyobb presztízst gyakoroljon a proletáriátusra. „A kultura mindig örökség, — s a kultura és a proletáriátus, azaz az örökségből kizártak között a kibékülésnek nincs semmi lehetősége. A kultura a proletáriátus ellen felállított értékrendszer s lényegileg az is marad. Egész bátran összetörhetjük tehát és lemondhatunk róla. Átalakitani nem tudjuk”.


Ezen a ponton Berl, aki különben marxistának vallja magát, ellentmondásba keveredik a marxizmussal. Kétségtelen ugyan, hogy a marxizmus is azt állítja, hogy a hatalmon lévő osztály uralkodik és ellenőrzi a szellem értékeit, de távol áll attól, hogy az értékek elvetését vagy összetörését propagálja, mert azokat lehetetlen volna átalakítani. Hanem igenis a marxizmus azt hirdeti, hogy a proletáriátusnak meg kell szereznie az összes szellemi értékeket, hogy teljesen átalakítván azokat, mai alkatukban megszüntesse. Maga Lenin írja: „Nélkülözhetetlen, hogy a munkások a számukra irott műveket olvassák, de egyre jobban és jobban kell megismerniök az általános irodalmat”. És még pontosabban: „Ha nem értjük meg egész világosan, hogy a proletár kultura csak az emberi evolució által létrehozott kultura pontos ismeretén s ennek a kulturának az átalakításán épülhet fel, úgy nem tudjuk megvalósítani a feladatunkat”. A marxizmus szerint tehát szó sincs arról, hogy elvessük Racine tragédiáit, mert ez az arisztokratikus művészet egész távol áll a néptől s azokat Francois Villon balladáival helyettesítsük, mert azok kivívták a nép csodálatát. Nem. Az adott probléma éppen az, hogy Racinet épp oly élővé tegyük a munkások szemébe, mint Villont a történelmi materializmus módszerét alkalmazva. Ennek az oknyomozó módszernek a megvilágításában XIV. Lajos százada valóságosan jelenik majd meg s a dicsfény, mellyel a burzsoázia körülövezte, magától eltűnik. A történelmi materializmus kibékíti a proletáriátust a kulturával, amely ebből a vonatkozásból nézve megszűnik a burzsoázia által zsugorimód összehordott értékrendszer lenni.


Berl kritikájának a kultura marxista koncepciójával való szembesítése azért volt szükséges, hogy kikerüljünk minden zavart. Viszont érhető ha Berlt ily tulzásokba hajtják azok a körülmények, amelyek közt harcol. A kultura ugyanazon zászlója alatt ugyanis szembetalálja magával a burzsoázia összes intellektuális erőinek koalícióját a katholikus neo-thomistáktól egész a szabadgondolkozó szkepticizmus esztéta dilletánsaiig. Berl, mint materialista támadja a spiritualizmust és az idealizmust összes megnyilatkozásaikban. Röpiratának ez a legerősebb és legjobb része. Itt derül ki, hogy valaki lehet jó hive a filozófiai materializmusnak anélkül, hogy kellően alkalmazza a történelmi materializmust.


A lelket és a tudatalattit, amiket a háború utáni irodalom oly annyira imádott, Berl elveti, mint valami csalást, ami alkalmul szolgál a realitás kikerülésére. „A társadalmi elemektől független gondolat sohasem igazolhatja a társadalom ilyen vagy amolyan állapotát... Ezért lehet, sőt van jogunk bizalmatlankodni, amikor a filozófusok a tiszta gondolatot invokálják. M. Boutroux úgynevezett tiszta gondolkozó volt: a német filozófiáról szóló tanulmányai szinte a kritika szabad játszadozásaiból születtek, s ime 1914-ben, éppen 1914-ben M. Boutroux elkezdi tagadni a kantianizmust. Bergson a tiszta gondolkozó a világ szubsztanciáját igyekezett elválasztani a mechanizmustól, amely leköti az „eleven lendületet.” A mechanizmus és az „eleven lendület” világos megkülönböztetését nagyon nehéz volt elképzelni, 1914-ben azonban a megkülönböztetés nagyon leegyszerűsödött. A „mechanika” volt Bismarck, II. Vilmos, Ludendorff és általában Németország. Ami pedig az „eleven lendületet” illeti, ahhoz egész közel volt két tökéletesen megfelelő kép: Joffre marechal és Raymond Poincare. Ugyanígy a lelkiélet valami nagy menedékhellyé alakult, ami lehetővé tette a polgárság számára, hogy az élet felelősségei elöl elmeneküljön. Igy lesz a realitás csupán látszat, úgy hogy azokon az állapotokon kívül, melyek a realitást manifesztálják, csupán az eszme és a lélek létezik egyedül. A spiritualista burzsoázia mindent spiritualizmusán keresztül igazol.


Berl ezzel a spiritualizmussal szemben a materializmus, az Én idealista kultuszával szembe pedig a szociális és a reális személyiség” elsőségét helyezi. „A materializmus számomra — írja végül — a gondolat bátorságát és a szív élő tiszteletlenségét jelenti”. Ennek a vonalnak a tisztaságáról nézve a francia irodalom utolsó tíz évének neo-romanticizmusa — vásári komédia. (Páris)


 


Vissza az oldal tetejére