FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

A budapesti építészkongresszus


Háy Gyula

 


A magyar publikumot sajnos nem nagyszabású építkezések, nem is az építészeti stílusnak föltűnő átalakulása figyelmeztette arra, hogy az építészet problémáival törődnie kell. Itt a megfelelő, korszerű, emberi nívójú lakás hiánya elveszett a nagy általános hiányérzésben és amig külföldön a nagy építkezési tevékenység, az új megoldások mindenki számára észrevehető és feltűnő keresése, egy uj formavilágnak sok vitára alkalmat adó megjelenése tartotta napirenden a kérdést, addig Magyarországon arra volt szükség, hogy a XII. nemzetközi építészkongresszust Budapestre hivják össze, annak tanácskozásairól naponta kommünikéket bocsássanak ki és a Műcsarnokban a kongresszussal kapcsolatos kiállítást rendezzenek. Máskép a publikum, — az építészeti problémáknak tulajdonképeni érdekeltje, — még mindig nem vette volna észre, hogy az építészet haladása az ő érdekeit szolgálja és annak sztagnálása az új lehetőségek elől való izolálása, a háború előtti sémák léleknélküli leverklizése, — ami a mai csekély építészeti tevékenységet Magyarországon jellemzi, — az „átkos nyugati befolyások” ellen kifejtett lelkiismeretlen propagandának az eredménye, aminek csak az építkezések passzív tölteléke, a közönség issza meg a levét.


Sajnos a budapesti nemzetközi tervkiállítás anyagának gazdagsága mellett sem alkalmas arra, hogy a közönség érdeklődését teljesen felkeltse és az építészet problémáinak saját hétköznapi problémáival való szoros összenőttségét megmutassa. A kiállítást hivatalos körök rendezték. Magyarországon a Klebelsberg miniszter körül csoportosult kulturfölényes építészklikk kezében volt a vezetés és az államtitkárok, egyetemi tanárok, kamarai funkcionáriusok és más magasabbrendű elemek kordonján keresztül az aktív, élő építészet képviselői csak összekötőtisztjeik útján közlekedhettek. Külföldön szintén arrivált csoportok és az államokhoz közelálló szervek intézték az anyag összegyüjtését és ez kevés kivétellel mindenütt hátrányos következményekkel járt.


Ami a kiállítás legnagyobb hiányosságát jelenti, az az, hogy az építészet valódi legégetőbb problémájának, a lakás, a kislakás kérdésének megoldása csak nagyon elvétve, egyáltalán nem teljes képet nyujtva, hangsúlyozatlanul és a bombasztikus, reprezentáló építkezések képanyaga közt elveszve szerepel.


A kiállítás centrumában Magyarország építészettörténete érdekes és gazdag képgyűjtemény formájában nyert elhelyezést. A jelen századbeli magyar anyag ettől különválasztva két csoportra oszlik: az eklektikus építészet és a modern építészet csoportjára. A felosztás sajnos annyira önkényes és a „modern” szellem olyan szabadelvű értelmezésén alapul, hogy a modern terem tartalmának legnagyobb része átkivánkozik az eklektikus „formalisztikus, a feudális építkezési modor mankóin járó munkák közé. A néhány valóban korszerű törekvéső fiatal építész munkái között ott találjuk azokat a „mérsékelt”, óvatos tervezőket, akik helyesnek tartották erre a célra készült terveiket felvonultatni és ezáltal magukat egyébkénti tevékenységüktől függetlenül, mintegy viszontbiztosítás képen a várható haladás irányába is orientálni. Ebben az elhatározásukban bizonyára szerepet játszott az olasz fasiszta építészeknek (más, mint fasiszta építész az olasz teremben természetesen nem akaszthatta fel a terveit) példája. Az olaszok szeretnének grandiózus ideáljaiknak megfelelő grandiózus építészetet kitalálni és így aztán a közönséges klasszicizmus között látunk egy csomó nagyképű, álmodern, fílmkuliszszaszerű reprezentáló építkezést.


Németország sokkal kevesebbet mutat, mint amit mutathatna. Oka ennek, az anyag értelmetlen „demokratikus” összeválogatása, amely minden számottevő építészt egyformán szerepeltet, úgy hogy az építészet világraszóló nagy tettel elsikkadnak a másod és harmadrendű MitlĂäuferek munkái között. Ausztria nagyméretű, a régi bérházrendszert javítva továbbfejlesztő lakásépítkezéseinek bemutatásával megtette, amit a lakásproblémához való hozzászólás terén tehetett. Franciaország, Belgium, Jugoszlávia elvétve hoz érdekeset, Amerika nem mutat olyant, amit már ne ismertünk volna, Anglia bámulatos türelemmel tudja még mindig ismételni az 1900 körüli évek szecessziós formaelemeit anélkül, hogy valami érdekeset nyujtana. India külön fülkében szerepel, roppant önállótlan munkáival, amelyeknek mintha az volna főtörekvése, hogy elavult európai főformák közé degenerált indiai dekorációkat helyezzen el. Mexikó egyáltalán nem úgy szerepel, mint egy diadalmas forradalom országa, ami csalódást kelt. Nem is hiszem, hogy az összeválogatásnál hiba ne történt volna. Átugorva sok olyan országot, amelyek reakción és unalmon kivül semmit sem hoztak, még a spanyol fülke szimbólikus erővel ható kétféleségét keli megemlítenem. Itt egy repülőkikötő és egy igazságügyi palota került kiállításra. Előbbi komoly, tiszta tárgyilagos, utóbbi barokkrokokó cikornyákkal megterhelt, fölöslegek fölöslegeitől roskadozó, feudális-reprezentáló operettarchitektura. Ime a modern technika, amely megteremti maga körül a korszerű formavilágot és mellette az állam igazságszolgáltatása, amelynek minden szögét régelmult idők ábrándjai közül kell összehordani, hogy gusztusa szerint való épületet emelhessen önmaga körül.


A bemutatott eredményeknek tiszta értékével, lelkesítően egységes modern föllépéssel magasan a többi fölé emelkedik a cseh terem nívója. Itt majdnem kivétel nélkül minden munka az új építészet szükséges voltának, a jövőre való előkészület halaszthatatlan voltának átérzését tükrözi. (Természetes, hogy Csehország a valóságban nem áll annyira egyedül nagyszerű törekvéseivel, mint ezen a kiállításon, de ne felejtsük el, hogy itt a német anyag rossz szürőn ment keresztül, Oroszország pedig teljesen hiányzik). A fiatal lengyel építészek kitűnő szerepléssel zárkóznak Csehország modernjei mellé. Hollandiában, ahol a modern lakásépítkezések legkomolyabb kezdőlépéseit tették meg már évekkel ezelőtt, egy furcsa, időszerűtlen, romantikus félmodernség szerepel még most is a valódi, tárgyilagos és nagyon komoly értékeket mutató modernség mellett. A skandináv államokban ugyan, csak keresztül ütközik mindenen egy kis romantikus mellékíz, de ez nem tudja elvenni a tiszta észszerű tárgyilagosság erejét.


Minden csonkasága és a rendezésbeli ügyetlensége mellett is tanulságos ez a kiállítás, mert a feudális építészeti hagyományokban gyökerező polgári építészettel szemben feltámadó és egy új világrend megérzésén alapuló új építészetet, ha kissé hamis erőviszonyokat mutatva, kicsit háttérbeszorítva is, de mégis mint meggátolhatatlanul haladó világmozgalmat mutatja be.


Hogy egyébként milyen benyomást tett a kongresszus résztvevőire vendéglátó gazdájuk az örök titok marad, de ha azt a két szakmabeli kiállítást megnézzük, amit a kongresszus tagjainak a bankettek, hajókirándulások és hivatalos „megtekintések” pauzáiban látogatniok lehetett, akkor e téren nem sok jót várhatunk. Egyik a lakberendezésivásár az Iparcsarnokban, másik háziipari és iparművészeti kiállítás a Károlyi palotában. Bár előbbinek a rendezősége, az Országos Iparegyesület mindent megtett, hogy kiállítóiba beleszuggerálja azt, hogy itt most már valami ujat is illenék hozni, (modern plakátokat ragasztatott és haladó gondolatmenetű cikkeket íratott), mindez a kiállítókról mégis nyomtalanul lepergett. A lakberendezési vásár „modernjei” nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy azoknak a simán és szögletesen dekorativ munkáknak, amikkel ők a kor oltárán áldozni óhajtottak, valami közük van a valóban korszerűhöz és valóban kívánatoshoz. A jövő irányába törekvő energiáknak ilyen zsákuccába vezetése kártékonyabb, mint a becsületes bornírt morzsolgatása a jó öreg barokk és Louis XVI. hagyományoknak, amelynek szellemi homályában egyébként még a legtöbben el-eltengődnek. A háziipari kiállítás viszont a fiatal iparművészgeneráció sivár tanácstalanságát mutatja egy olyan korban, amikor az „iparművészet” nevű tiszavirágéletű korjelenség már elveszítette az aktualitását, de amikor a hivatalos iparművészképzés erről még nem hajlandó tudomást venni.


Mindezek után pedig speciális magyar szempontból talán nem is kell sajnálni, hogy a nemzetközi építészeti kiállítás a világ építészetének haladási tengelyét kissé hamisan jobbfelé rajzolva mutatja be, így legalább a szellemi kínaifalak között nevelkedő aktív és passzív résztvevői a hazai építészeti megmozdulásoknak nem csüggednek el egészen, hanem azzal a reménnyel távoznak a kiállításról, hogy energikus balrafordulás és a haladó fiatalság szóhozjuttatása árán még be tudnak kapcsolódni az új építészet világmozgalmába. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére