FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

Az európai kivándorlási mozgalmak

 


Évszázadokon keresztül Európa lakossága meglehetős lassan növekedett. Egyik-másik részén Európának a középkor végén érezhető volt ugyan valamilyen nagyobb mértékű lendület a szaporodást illetőleg, háborúk és epidémiák azonban csakhamar megszüntették. 1350-ben a mai Európa lakossága körülbelül 100 millió s a XVII. század végén még mindig ugyanez az európai népek létszáma. Ettől az időponttól kezdődőleg azonban rohamos növekedés tapasztalható egyidejűleg azzal a gazdasági rendszerváltozással, mely Európában akkoriban végbement. (1700-ban az európaiak létszáma 110 millió, 1750-ben 140, 1800-ban 187, 1850-ben 267, századunk elején pedig már 406 millió). Természetesen a lakosság ezen viharos tempóban történt megnövekedését Európa nem tudta eltartani a maga szűk határai között. Az így előállott súlyos problémán jelentősen enyhített az az egyre növekvő kivándorlási népmozgalom, amely száz és száz éve, tipikus jelensége az európai életnek. Mi tette lehetővé, a kényszerűségen kivül ezt az Európából való elvándorlást? Erre a kérdésre a felelet meglehetősen összetett. Lehetővé tette az a feltartózhatatlan expanziós törekvés, amelyet a túlszaporulat természetszerűleg felidézett. Ez az expanziós törekvés azonban még önmagában nem elégséges magyarázat, mert hiszen az expanziónak magának valamire támaszkodnia kellett. Ez a támaszték volt az a fölény, aminek segítségével az Európában fölöslegessé vált néptömegek a világ exotikus területein berendezkedhettek. Joggal lehetne tehát mondani, hogy nem teljes igazság az, hogy Európa kard dal hódította meg a rajta kivül levőterületek nagyrészét, mert egy alapos vizsgálat esetén kiderül, hogy a kényszerű kivándorlás sokkal fontosabb motívum távoli országok felderítésében és az európai civilizáció körletéhez való csatolásában, mint azok a rabló expedíciók, amelyek ezt a civilizatorikus meghódítást megelőzték. Gondoljuk meg u.i. hogy a XIX. század végével kerek 200 millióra rug azoknak a felnőtt európaiaknak a száma, akik Európából kivándoroltak s így képzeljük el, hogy minő emberi munkaenergia mennyiséget szállított Európa a világ többi részeinek civilizatorikus kiépítésébe. Kétségtelen ugyan, hogy ennek a nagy tömegnek jó részét az európai élet menekültjei és hajótöröttjei tették ki, ám ezeknek az „esett” embereknek az újkori egyetemes civilizáció mégis sokkal többet köszönhet, mint a legnagyobb hadseregeknek vagy hadiflottáknak ugyanezen idő alatt.


A tömeges európai kivándorlások kora különben a napoleoni háborúk után kezdődik. 1816-tól 1850-ig nem kevesebb, mint 5 millió ember vándorolt ki Európából, főleg azokról a központi európai területekről, ahol Napoleon háborúi lezajlottak. Ezeknek a kivándorlóknak több mint a felét az Egyesült Államok szívták fel, a második helyen utánna ebben a tekintetben Kanada következik, amely körülbelül 800 ezer ember vett fel az említett idő alatt, a többi európai kivándorló viszont a világ egyéb részein, Ausztráliában, Délamerikában és Afrikában szóródott szét.


Összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a kivándorlási mozgalom az előbbinél a XIX. század második felében és századunk elején. A nyolcvanas években évenként már kerek 700 ezer emberre rúg, akik elhagyják európai hazájukat s ettől kezdve az európai kivándorlás oly nagy mérveket ölt, hogy a világháború előtt évente 2 millió csapolódik le ily módon Európa emberre servoirjából. A nyolcvanas évekbeli kivándorlás tömegei főként Angliából és Németországból rekrutálódtak. A mult század végi európai ipari fellendülés természetesen a vezető ipari államokban csökkentette a kivándorlók számát, annál hatalmasabb ivben növelte azonban az európai agrárállamok kivándorlási statisztikáját.


Nagyon érdekes s mintegy gazdaságtörténeti illusztráció azoknak a súlypontoknak a váltakozását figyelemmel kisérni, ahonnan a nagytömegű elvándorlások a mult század közepétől napjainkig történtek. A mult század közepén a legnagyobb a kivándorlás még Angliából, különösen Írországból. A hatvanas évek elején azonban egyszerre Németország ugrik az élre a kivándorlási mozgalmakat illetőleg. A győzelmes porosz-francia háború után viszont Németország, hogy úgy mondjuk visszavonul az élről s a súlypont ebben a tekintetben áttevődik Olaszországra. A hetvenes években az olasz kivándorlási mozgalom lép előtérbe. Ezzel a kivándorlási mozgalommal egyidejűleg éledezik a világ eladdig ismeretlen s a világforradalomból kikapcsolódott része, a délamerikai kontinens. A mult század végén és századunk elején viszont a legnagyobb méretű az orosz kivándorlás, amely a cári uralom alatti pogromokban és vallási üldözésekben leli magyarázatát. Általában a vallásüldözések úgy a XVII. és XVIII. mint a XIX. században nagy hajtóereje az európai kivándorlási mozgalmaknak.


A világháború természetesen megakasztotta az előbbi folyamatot s az a szelep, amit addig a kivándorlás Európában jelentett, a világháborúval bedugult. A fölöslegessé vált néptömegeket egy más úton szórta szét a történelem, — a lövészárkokban és a csatatereken.


A háború utáni európai kivándorlási mozgalom a háború előtti arányait már közelről sem tudta elérni mert a nagy, kivándorlókat befogadó országok, elsősorban az Egyesült-Államok egy eddig ismeretlen rendszabályokkal kezdtek védekezni a bevándorlók özöne ellen. Ugyanekkor éreztette az a szociális gondoskodás is a hatását, amellyel közben az európai államok megoldani próbálták a túlnépesedés helyzetéből adódó kérdéseket. A munkanélküli szegélyezés elvének és gyakorlatának bevezetése Angliában és Németországban pl. jelentékenyen csökkentette a kivándorlási arányszámot. Kivándorlás azonban Európából, még mindig van. Mindenesetre az Európát örökre vagy hosszabb időre elhagyók száma évente most nem haladja túl a félmilliót. Minden valószínűség szerint a következő évek európai kivándorlási népmozgalma a mai keretek között marad, sőt további csökkenés várható, persze nem azért, mintha a mai Európa gazdasági rendszere a közeljövőre fokozottabb mértékben akarna gondoskodni munkás kezeiről, hanem azért, mert a tengerentúli országok egyre jobban berendezkednek a bevándorlás korlátozásának jogával. Természetesen hiábavaló volna a tengerentúli országoknak szemrehányást csinálni ezért és felháborodni afelett, hogy azok az országok, amelyek az Európából kivándorolt munkáskezek révén lettek nagyokká és gazdagokká, most nem akarnak tudni anyaországaik szükségéről. Hiábavaló, mert ők ugyanaz ellen védekeznek a kivándorlók előli elzárkozásukban, mint ami ellen, a kivándorlással Európa segíteni akar magán — a túlnépesedés és a munkanélküliség gondjai közt. (v. v.)


 


Vissza az oldal tetejére