FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

A zsidókérdés Oroszországban

 


Az orosz forradalom zászlóján hordta az összes elnyomott népek felszabadításának igéretét. Kisebb nemzetek, kevésbé fontosak is, mint a zsidók, vívtak ki maguknak a forradalomban jelentős jogokat, mint például nemzeti önkormányzat, politikai és kulturszabadság stb., melyekből a cári regim alatt ki voltak zárva. A forradalom hullámainak elsimulása után a Szovjethatalomnak be kellett váltania igéretét: megoldani a zsidó kérdést. Mint látni fogjuk, ezt véghez is vitte azzal, hogy lehetővé tette és teszi a zsidó tömegeknek úgy ipari, mint mezőgazdasági téren a részvételt az új orosz állam kiépítésében, más rétegeinek pedig módot ad politikai, gazdasági és kulturadottságai kiélésére. És ha ma Oroszországban még exisztál a zsidókérdés, úgy az teljesen a mezőgazdasági térre szorul és egyetlen kérdéssé egyszerűsödött, még pedig azzá a kérdéssé, hogy hogyan telepítendők le azoknak a zsidó családoknak az ezrei, amelyek a fokozatos indusztrializálódás és a föld fokozatos államosítása következtében talajtalanokká lettek és megszűnésre vannak ítélve. Az eredeti kérdés átváltozott továbbá egy teljesen negativ jellegű kérdéssé: nevezetesen, hogy hogyan lehet korlátozni, illetve teljesen eltüntetni a „zoológiai antiszemitizmus” meg-megujuló kitöréseit, melyek dacára a szovjettömegek átnevelésének, a legkülönbözőbb formákban vetődnek felszínre és érzékenyen gátolják az üzemek, hivatalok és intézmények termelő és adminisztrációs tevékenységét. Jelen sorainkbaji e pozitiv és negativ jelenségek objektiv beállításával szemléletes képet próbálunk adni az SSSR-ben élő zsidók életéről, ahogy az a forradalom tizenharmadik évében a valóságban van.


*


A zsidók helyzete a forradalom előtti Oroszországban eléggé ismeretes. Számuk meghaladta az ötmilliót és ebből csak egész jelentéktelen réteg tartozott a gazdaságilag erős rétegekhez, nagyobb részben kisiparosok, kereskedők, közvetítők és csak elenyésző számban földművesek, A cári önkény megtiltotta nekik a mezőgazdasági téren való elhelyezkedést és arra kényszerítette őket, hogy csak meghatározott területeken telepedjenek le, nagyobb és fontosabb városokba pedig, a fővárosról nem is beszélve, be sem engedték őket. A helyzet olyan volt, hogy például ha egy épen leérettségizett zsidólány a fővárosba akart menni egyetemire vagy más főiskolára, akkor előzőleg „bárcát” kellett váltania, vagyis látszólag prostituálttá lenni, hogy a fővárosban való tartózkodása lehetséges legyen. Zsidó diáklány tehát Moszkvában nem lakhatott csak. zsidó prostituált. Természetesen volt ez alól a szabály alól elég kivétel. Ez azonban csak az anyagilag jól szituáltajkra vonatkozott, kiknek hosszú küzdelem és jelentős anyagi szolgáltatások révén sikerült becsúszni a vezető orosz körökbe, A nagy tömeg, azaz a zsidóság legszámottevőbb része főleg az iparosok, kézművesek és apró házaló kereskedők csak az éhminimumot tudták megkeresni, aminek szükségszerű velejárója volt a tömeges kivándorlás, főleg Amerikába. 1880—1915-ig (a zsidó kolonizációs társaság kimutatása szerint) több mint kétmillió lélek vándorolt ki. A világháború alatt a helyzet még inkább sulyosbodott, mert a zsidó tömegek zöme a széleken, nyugat és délnyugat Ukrajnában, Fehéroroszországban s főleg Lengyelországban telepedtek meg, tehát azokon a részeken, amelyeken legjobban dúlt a háború vihara. Az orosz katonaság belső ellenséget látott bennük, a német-magyar-osztrák pedig az ellenséges állam alattvalóit. A polgárháborúk csak betetőzték a cári reakció művét; csupán Ukrajnában és Fehéroroszországban kétezer pogromot jegyeztek fel, mindegyik hozzávetőlegesen száz halottal, az anyagi károkat és a teljesen szétzüllesztett családi életet nem is említve.


Az első forradalmi etappe lezajlásának következménye az volt, hogy Oroszország nyugati részében három-négy millió emberből álló teljesen deklasszált, koldussá tett zsidó tömeg szóródott szét. Ám azok a zsidó tömegek, melyeknek sikerült valamilyen módon elérni Oroszország közép és északi részeit, meglátták az orosz forradalomban azt a mozgalmat, mely jogit, szabadságot és teljes felszabadulást igért nekik. Innen magyarázható, miért vettek részt az orosz zsidók oly nagy arányban az orosz forradalomban. Innen magyarázható a felvilágosult és öntudatos zsidó tömegek özönlése az organizátorok, az agitátorok és a vörös hadsereg soraiba, hol az első időkben szembeötlő volt a zsidó „komifezárok” száma: Zinovjev, Trockij, Kamenev, Swerdlow, Radek, Joffe, Volodarckij, Urickij és még egész sor s csak természetes, hogy ezek az apró zsidó intelligenciának ezreit és ezreit vonták befolyásuk alá úgy, hogy a régi megbízhatatlan hivatalnoksereget, (mely rosszul következtetve azt hitte, hogy a műveletlenségben és butaságban tartott oroszság önmaga fogja likvidálni a forradalmat s szent kötelességének tartja a szabotálást) — fennakadás nélkül pótolni lehetett a meglehetős ismerettel és praxissal biró zsidó intelligencia révén s haj a Szovjet nem akarta magát rábízni a régi rend hivatalnokainak fekete munkájára, kénytelen volt szolgálatába fogadni azokat, kik leggyorsabban ajánlották fel magukat. S épp úgy, ahogy a bolsevikok katonai téren — megint csak a forradalom első szakaszát értjük — eltudták nyerni a németek, lettek, magyarok, kínaiak segítségét, ugyanúgy nyerték el az adminisztrációban a zsidók segítségét. Ez az egyenlőtlenség később természetes módon jött egyensúlyba: a forradalom sohasem tűri tartósan egyesek előjogát a többiek felett, még ha ez az előjog az előbbeni jogfosztottsággal van is indokolva.


A Szovjetszövetség területén ma majdnem három millió zsidó él; az 1926 december 17-iki népszámlálás szerint pontosan 2 millió 713 ezer. Hogy ez mekkora potencia Oroszország életében, hogyan mutatkozik be folyása, hasznos-e vagy káros, fokozódik-e vagy eléri fejlődésének zenitjét, képeznek-e a szovjet zsidók egységes nemzetet, milyen a viszonyuk a többi nemzethez? — csak ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása után lehet eljutni a helyzet teljes ismeretéhez.


*


Ami a három millió zsidó szociális helyzetét illeti, úgy megközelítőleg ezek a következőkép oszlanak meg: államhivatalnok, vagyis az államapparátusban dolgozik, (ide számítva azt a zsidó ipari munkásságot, mely az állami üzemekben nyer alkalmazást) 500 ezer, a családtagokkal együtt egymillió. További egymillió házi és kisiparos: felmillión felül kiskereskedő; negyedmillió úgynevezett „nepman”, azaz spekuláns és üzletkalandor, a fenmaradó 200 ezer zsidó pedig földmives.


A zsidó nemzetiségű szovjet hivatalnokok száma majdnem félmillió. Ez, a szám a három milliót kitevő állami hivatalnokok számában szokatlanul nagy százalékot tesz ki. Tizenhat százalék zsidó a hivatalokban nem kicsiség — európai elbírálásban. Ez azonban csak Európában tűnhet föl, mert Oroszországban a lakosság annyira megszokta ezt a jelenséget, hogy észre sem veszi. Igy például nagyon kevesen tudják, hogy a külügyi, pénzügyi és kereskedelmi népbiztosságok élén zsidó van, mintahogy az sem tűnik fel, hogy a szovjet flotta főparancsnoka Zof cseh, a közlekedésügyi népbiztos eszt, a G. P. U. feje lengyel stb. ... Jellemző, de tény, hogy semmi oly gyorsan ezt a zsidó hivatalnokosztályt nem asszimilálja, mint a szovjet intézmények és vállalatok. Az a fiziológiai proceszus, amely Oroszországban paraleli halad a szociológiaival, azonban csak bizonyos idő elmultával mutatja majd eredményeit, bár az eddigi fejlődés azt tanusítja, hogy a szovjetintelligencia zsidó elemei inkább tűnnek, mint növekednek. Ez a zsidó réteg a mindennapi életben kizárólag az orosz nyelvet használja, ez a körülmény tehát megszünteti azt a következtetést, aminek a fenti számadatok alapján fel kellene lépni.


A zsidó üzemi munkásság egész jelentéktelen réteg. De amilyen mértékben proletárizálódik a zsidó kisiparos és kereskedő, amilyen mértékben szorítja ki az állam gazdasági politikája az individuális ipar termékeit, ugyanolyan mértékben növeli a zsidó üzemi munkásság számát, lévén az élet tempója sokkal erősebb, mint akármilyen veleszületett, vagy műellenszenv; erősebb, mint az ősi tradíciók. Ma már egész iparágazatok vannak, melyek zsidó, főleg női munkásokat alkalmaznak, — ennek ellenére azonban a zsidó ipari munkanélküliség ötször akkora, mint amenynyi megfelelne birodalmi arányszámuknak. Az öt éves munkaterv mind jobbani kiépítésével azonban ez is állandóan csökken.


Az orosz forradalom újjáépítő periódusa kétségtelenül a házi és kisiparon ütötte a legmélyebb sebet, amennyiben a növekvő indusztrializálódás lehetetlenné tesz minden versenyt; nyersanyagot vagy segítséget sem az államtól, sem a köz-segélyorganizációktól nem kapnak, — egy útjuk van, mely vagy az épülő gyárakba vezet, vagy a földműveléshez, természetesen nem az individuálishoz, hanem a kollektívhez, melyet az állam egyedül favorizál. Más kiut nincs akkor, mikor egy kvalifikáció nélküli munkás egy havi keresete hatvan rubelt tesz ki, mig egy kisiparosé csak 25—50 rubelt. A szovjeteknek ez a kolonizációs munkája csak észszerű önvédelmi eszköz, mert csak így tudja elhárítani azokat a szociális nehézségeket, melyeket polgárainak ez a tömege jelentene.


Az 1926-os népszámláláskor 200 ezer zsidó foglalkozott földműveléssel. (A forradalom előtti Oroszországban csak 52 ezer, mikor is a megművelt földterület 119 ezer ha., azaz 2 ha. fejenként). Már ezek a számok is mutatják mily nagy a zsidók özönlése a mezőgazdáság felé, mely az 1924—29 években nagyobb eredményeket mutat fel, mint a palesztinai, vagy a délamerikai, nagyobb időhatárokon belül s ezek a számok egyenes arányban az öt éves terv „fővonalának” többi számaival még állandóan nőnek.


 Érdekes jelenség, hogy a Szovjetnek ez az egészséges kolonizáló mozgalma felkeltette a külföld figyelmét is, így például az amerikai Agro-Joimtét, mely 1928-bajn ujította meg három évre szerződését a Szovjettel, minek következtében Középukrajnában és a Krim északi részében 175 zsidó mezőgazdasági telepet létesített, melyen 9 ezer zsidó család él 200 ha. jól termő földön. Kötelezte magát az Agro-Joint, hogy tíz éven belül nemcsak tízmillió dollársegélyt nyujt, hanem gazdasági eszközöket is, paralell dolgozva az Ozet és Komzet agronómusaival. Az összes kül- és belföldi, organizáció munkájának az eredménye 1925-től 1928-ig 371.521 ha. az európai Oroszország területén és 3 millió 900 ezer ha. az Uralon túl. A fenti 371.521 ha.-on, él 17 ezer zsidó család, ebben a számban azonban nincsenek benne azok a zsidó családok, melyek saját községükben adták magukat a földmivelésre, úgy hogy ma az SSSR. területén 220 ezer zsidó foglalkozik földműveléssel 652 ezer ha. termőfölden. Ennek a jelentőségét csak akkor tekinthetjük át teljes egészében ha összehasonlítjuk a következőkkel:


 


1918-ig foglalkozott 53.000 zsidó mezőgazdasággal 119.000 ha.-on


1920-ig                     35.000                                          84.000   


1930-ig                  220.000                                         652.000 


 


Az az összeg, melyet eddig a Szovjet a zsidók mezőgazdasági telepítésére előirányzott, illetve befektetett, meghaladja a 22 és félmillió rubelt.


A kolonisták tulnyomó többsége a fiatalabb generációból kerül ki, telepeiken külön zsidó szovjeteket alkotnak s jellemző, hogy eddig egyetlen zsinagógát sem építettek ezeken a telepieken, mintegy igazolva a leninizmus gyors, lélektanilag átformáló munkáját.


A szovjet persze állandó ellenőrzése alatt tartja ezeket a zsidó telepeket. Igy a mult évben, de az idén is oly munkásdelegációk végeztek inspekciót Délukrajnában és Krimben, melyek főleg nemzsidó moszkvai, leningrádi, charkovi és záporozji munkásokból rekrutálódtak. Ezeknek a delegációknak a jelentései megállapítják; hogy a kolonizációt mindenben a szovjettörvények értelmében hajtották végre s velük az államgazdaság csak nyert s ha eddigi munkájuk intenzitása nem csökken, úgy a mai Oroszország kitermelte az új zsidó-földműves típusát, mely nyugaton teljesen ismeretlen s Palesztinában is csak az imperialista törekvések félig sikerült kísérleti alanya. (Érsekujvár) (J. E. S.)


 


Vissza az oldal tetejére