FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

Férfias-e vagy háborús-vak?


Balázs Béla

 


Egyik berlini hetilapban Kurt Pinthus említésre méltó cikket írt a „tárgyilagosság” ma általánosan propagált irodalmi irányáról, amit ő „férfias”-nak jellemez. Bizonyos magatartást ért ezalatt Kurt Pinthus, amely nincs kötve feltétlenül valamelyik nemhez vagy életkorhoz, aminek azonban nagyon határozott erkölcsi és esztétikai karaktere van.


Mi szeretjük és igeneljük ezt a magatartást. Nincs még valami, amiben oly instinktive bíznánk, mint ebben. Viszont úgylátszik, nem minden esetben ismerjük el. Jegyeit illetőleg Ugyanis nem vagyunk teljesen egy véleményen.


Ha Kurt Pinthus azokat a tárgyilagos „tudósításokat”, amelyek jelenleg a „költészetet” háttérbe szorítják, úgy üdvözli, mint reakciót egy feminine dagályos érzelmi kábultságra s az expresszionista kamaszirodalom hiszterikus nyavalygásaira pubertás idealizmusuk zavaros nagyképűségeivel együtt, úgy minden bizonnyal teljesen igaza van. Ebben a szembenállításban az -említett tárgyilagosságban látszólag van valami férfias. A negativumokban! T.i. hogy nem feminin és nem gyermekes. A pozitívumokban viszont hiányzik ebből az irodalomból — (ahogy Pinthus leírja) — minden jegye annak a magatartásnak, amit mi oly annyira szeretünk s amiben mi oly annyira bízunk.


„Stílusuk — (így jellemzi a tárgyilagosság íróit Pinthus) — pathosnélküli, szentimentálizmusnélküli, dísztelen és koncíz”. Ezeket tényleg csak üdvözölni tudjuk. Ilyen volt mindig a jó „klasszikus” stílus. Se Kleist se Tolsztoj nem írtak másként. (Csak volt még valami ezenkívül a stílusukban). Ám: még ez a stílus is álig lehet a férfiasság döntő jele, mert hiszen Shakespeare lobogó színekben való izzása még alig tűnt valaki előtt férfiatlannak.


„Az adottság kerül előtérbe” — így jellemez Pinthus tovább — „a tény a műalkotás hajtómotivuma...” „Az illuziókat rombadöntik... Az eszme már alig lép fel mozgató elemként...”


Ez volna a férfias? Az adottságokat egyszerűen elfogadni — és hallgatni? Férfias? Minden állásfoglalás s a saját vélemény minden kimondása nélkül? Férfias? Minden szándék, minden eszme, minden harci cél nélkül? Az adott tényeket egyszerűen elfogadni és regisztrálni, — ez a tárgyilagosság?


Nem! Ez nem férfias!, mert ez egy rezignáció irodalma. Ez a lelki fáradtság irodalmai. Ez a fáradtság viszont belső háborús sérülése annak a generációnak, amely hamis ifjúi álmodozásokkal vonult a háborúba és ott dezilluzionálódott s a hitét minden hitben elveszítette. Ez az irodalom egy olyan lelki hadisérült generáció irodalma, amelyik most kezd el írni. Kétségtelen, nem vethető semmi a szemükre. Ám a legcsekélyebb indíték sincs arra, hogy magatartásukat példaszerűen, „művészetüket” pedig különös értékként állítsuk be.


„Objektiv tudósítás”? — Mi ez? Ha nem gyávaság és koncessziótevés s ha nem a fotografálólemez bizonytalansága avagy stupiditása, úgy fáradtság. Pinthus (egy kitűnő szóval) „megacélozott reménytelenség”-nek nevezi. Acélos gyöngeség tehát. Gerinces impotencia. A férfiasság attitudeje a szenvedélyes akarás tartalma, dacos állásfoglalás, meggyőződés és könyörtelen etikai konzekvenciák nélkül — ezek ennek a férfiasságnak a tulajdonképpeni jelei.


Igen, természetesen „valóság”, csak valóság, mindig valóság! Ám a csupán regisztráló tudósításban a tények nem adnak semmiféle valóságot. Mert ezt a valóságot először az összefüggésekben kell felismerni. Csak gondolatilag felfogott jelentéséből az észlelt tényeknek lesz valóság, amit az ember (a férfi!) nem hagy úgy minden további nélkül elfolyni maga mellett, hanem amivel az ember (a férfi) perbe száll. A tények felett gondolkozni és másokat e tények felöl gondolkodóba ejteni, itt kezdődik a férfiasság, ahogy mi értjük. Ama semleges tárgyilagosság azonban, amely csupán regisztrál és ehhez „szerényen” és minden pathosz nélkül hallgat — ez a tárgyilagosság a legszomorúbb és a legveszedelmesebb hadirokkantság. A rezignáció mindig valamely hanyatló osztály tulajdonsága. A feltörekvő osztály sohasem hagyja dezilluzionáltatni magát, mert számára a „világosság és józanság” nem értékek, eszmék és ideáloknélküli világnézetet jelent. Általában a „férfi” jele számunkra ezek szerint az, hogy nem ismer semmiféle „adott” valóságot, hanem csak egyet, azt amit ő maga a többivel együtt alakítani és felépíteni vél.


És a tárgyilagos irodalom ama sokat dicsért száraz koncizsága (ha ugyan Pinthus ezzel a jellemzéssel nem követ el valami igazságtalanságot), amelyben a „csupasz riportázs művészetté lesz,” — hát ez az a speciálisain férfias és üdvözlésre méltó? Az aggszűz álmodozások valóságnélküli kék gőze után senkisem kívánja jobban a tények valóságához azonban (amihez tartani akarjuk magunkat) hozzátartozik végül az ember is. És pedig nemcsak mint tárgyi adalék vagy szám, hanem mint ember az érzelmeivel, a képzeletével. Az ember a legfontosabb és a legérdekesebb is a valóságok között. Ahhoz viszont, hogy az embert a környezetére való összes rezonánciáival (amikből tulajdonképen embermivolta áll) felfogjuk és alakítsuk, ahhoz nem elég a „megfogható”-ról való „riportázs”. Mert itt van olyasvalami, ami nem fogható meg s mégis életbenyúlóan valóságos. Hisz´ éppen arról van szó, hogy a valóságot a nüanszokra való minő szenzibilitással látja s milyen öntudatalatti áramlásokra való hallásérzékenységgel hallja s nyelvében milyen érzékelhető képi erővel fogja meg — a költő. (S most ezt az utolsó szót nem tettük irónikus idéző jelek közé!) Mert hiszen ép´ ez a költészet: az emberiség természetes organuma a nem megfogható, ezért azonban nem kevésbé létező valóságok érzékelésére. Az olyan irodalom, amely nem rendelkezik ezzel az organummal, a nyomorékok irodalma. És ebben az esetben, hogy tüstént megmondjuk, a háborús vakok irodalma! Ezt különösen az a generáció propagálja, amely a háború és a háborút követő évek állapota révén minden szellemi iskolázottság s a szellemi differenciáltság minden lehetősége nélkül került felszínre. Nem szabad ezeknek az elnyomorított „évfolyamok”-nak semmit sem a szemére vetni. Ám semmi indíték sincs arra, hogy ezt a háborús rontást és kulturkatasztrófát, mint különös vívmányt üdvözöljük!


Mert mi ebben oly különösen férfias? Finom hallással birni és mélyre látni még nem jelentenek semmiféle nyügösködést, dagályosságot és szentimentalizmust. Az olyan „költők” például, mint Csehow (ellenére megfigyelőkészsége minden intim gyengédségének) vagy Flaubert (ellenére monumentális konstrukcióinak), valóságidegenek voltak? Csak az otrombaság észlelése valóság? S mi köze vain ennek a férfiassághoz? Hisz az analitikus utánjárás és beleérzés szenzibilis finomsága (ha már az ilyen nemi katagoriák mellett megakarunk maradni) eminensen férfias kvalitások ugyanúgy, mint a kéz ama hajszálfinom pontosságú biztonsága, mely az operatőr finom acélinstrumentumát vezeti éppúgy, mint az éles szem szubtilis disztingváló képessége, mely a mikroszkopon keresztül néz.


Az az irodalom „amely nem annyira az úgynevezett szellemet, mint inkább a tényeket engedi beszélni” (Pinthus részben talán igazságtalan a felhozott szerzőkkel) nem férfias, hanem belsőleg, lelkileg háborús vak. Az ilyen „férfiasság” a legsivárabb, a legszegényebb és a legérdektelenebb volna, amit valaha egy irodalom produkált.


Kétségtelenül a dokumentális tudósításoknak roppant nagy a fontossága s az irányukba fordult érdeklődés örvendetes jele a felszabadult politikai tudatnak, amely most maga kíván orientálódni. Ám a „csupasz riportázst” mint egyedül jogos és korszerű irodalmat tenni a költészet helyére valami primitiv banalitás jele és a jelszava (és ezért nem volna szabad egy olyan irónak, mint Kurt Pinthus hozzájárulnia), — jelszava a tehetségteleneknek. Hisz maga Pinthus beszél a költőiről, amely néha ezekből a tudósításokból előáll. Várakozással és reménnyel beszél ´erről. Holott egész egyszerűen nem igaz:, mert nem lehet igaz, hogy Pinthus az ilyen riportázsokat, amelyek „nem anynyira az úgynevezett szellemet, mint inkább a tényeket engedik beszélni” magasabbra értékelje (jól jegyezzük meg, mint művészetet) mint például Robert Musil nyelvét, aki szinte még a dolgok ibolyántúli kisugárzásait is felfogja, vagy pedig Alfred Polgar érzékeny képiességét,. amelynek révén a dolgoknak még a vonatkozása és a jelentése is látható lesz, mint maguk a dolgok. Hisz a legnagyobb valószínüség szerint Pinthus (alig merem már ma kimondani) Rilke egynémely hasonlatát és képét a magas emberi fejlődés kulturproduktuma; és dokumentumaként élvezi.


Hogy ma nincs időnk” az ilyen belső differenciáltságokra? Ez bizony kár és malheur! Épp ez a leggonoszabb átka, a legnagyobb kulturkatasztrófája a modern kapitalista üzemnek. Ám ezt a bajt még igenelni s mint vívmányt és esztétikai ideált beállítani!... Nos ez egy tipikusan berlini beállítódás.


Kár, hogy Kurt Pinthus a „valóban proletár regényeket” ahogy ő nevezi, csak nagyon röviden érinti, mert különben biztosan megjegyezte volna, hogy ezekben a meztelen tárgyilagosságra redukálódott élet, mint keserű szükség ábrázolódik. A lélek szüksége és éhségeként, amely olyan fájdalmas, mint a gyomor éhsége. Ott bizony ez büszke életjelszóként nem kürtölődik fel. Hogy a dolgozó ember, mint dolog a dolgok közt szegeződik a futószalaghoz és semmi ideje a belső kulturára, -ez ellen bizony tiltakoznak ezek a proletárok. Mert ezek tényleg a „polgári” kultura ellen vannak, de nem ellenére általában a kulturának. Igy azután még bekövetkezik, hogy a hanyatló osztály önmegsemmisitő ösztönének a láttára még a proletarriátus lesz kénytelen a polgári kultura történeti értékeit védelmébe venni.*


* A rendelkezésre bocsájtott kéziratból fordította G. G.


 


Vissza az oldal tetejére