FĹ‘oldal

Korunk 1930 Október

Így nőttünk fel...


Zalai Mária

 


Otthon nem igen tudtak enni adni s ezért özvegy anyám és Feri nagybátyám, aki nálunk lakott, elhatározták, hogy bevisznek Kolozsvárra nagyanyámhoz, ahol kevesebb a kenyérpusztító.


Az elutazás napján felvettem a legjobb ruhámat és fehér harisnyámat. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel szalagot fontak a hajamba, a Feri szagos szappanával mosakodtam, egyetlen pár cipőmet, amit a nagynéném fiától kaptam és alig botorkáltam benne, a Feri cipőkrémjével puccoltam ki és húztam fel.


Anyám sirt, két testvérem már mint egész idegenre nézett rám, én az örömtől, hogy vonatra szállok a legszívesebben kinyargaltam volna magam s a Ferivel együtt kimentünk az állomásra.


Arról, hogy a vonaton bársony ülésű kocsik is vannak — nem tudtam, csak csodálkoztam, hogy a mi kocsinkba nem szállt senki azok közül a jó ruháju és szép kofferekkel utazó emberek közül, akiket felszállni láttam. Ugy gondoltam, hogy majd később megkérdem, de erre nem került sor.


Amint leszálltunk a vonatról, rengeteg embert láttam, akiknek az arcán valami furcsa, de nem a vonatnak és utazásnak szóló izgalom ült.


A szédítő zajban, amit nem tudtam, hogy honnan ered, az első, amit tisztán hallottam a vonatok sípolása, a második egy csomó kisebb-nagyobb-fiú ordítása volt, akik ujságokkal rohantak le fel és harsogták:


Rendkívüli kiadás! Meggyilkolták a trónörököst!


A trónörököst, akiről nem sokat hallottam eddig, hamar elintéztem olyan formán, hogy megállapítottam magamban: ember volt, olyan mint a többi, meg lehetett gyilkolni. De az, hogy „meggyilkolták” alaposan felkavart. Az összes eddig hajlott gyilkolásokat összeadtam és ebből valami olyan szörnyüség jött ki nyolc éves fejemben, hogy amikor megtudtam, hogy csak lelőtték — határozott csalódást éreztem. Arra gondoltam, hogy egyféle dologra többféle kifejezés van és itt a hatásosabbat használták.


— Háború lesz! — mondta valaki.


Végül kikászolódtunk a tömegből és elindultunk.


És mert Kolozsvár roppant nagynak tűnt, amiben el lehet tévedni, Feri egész uton erősen fogta a kezem, aminek csak akkor örültem, amikor a nagy hidon mentünk keresztül.


Ahogy hazaértünk a nagyanyámhoz, a trónörökös miatt engem alig vettek észre.


   Ma két fontos dolog történt, gondoltam. Eljöttem hazulról és megölték a trónörököst. Nekem csak az első volt fontos, a világnak a második, de ugyanakkor engem is érintett, mert nagyon későn vacsoráztunk emiatt.!


   Háború lesz mondta Feri, de nekem rögtön eszembe jutott,. hogy ezt „nem ő találta ki”, hanem hallotta velem együtt az állomáson. Különben is ahogy a húsz esztendejével feszengett a tükör előtt, látszott rajta, hogy egyetlen dolog érdekli: a katonaruha.


Hát arra is sor került. A rengeteg menetszázad egyikével Feri is elment. Mi gyerekek értelmetlenül bámultuk az egészet. Hova mennek ezek a katonák? És mikor jönnek vissza?


A felnőttek úgy látszik értették. A hazajövetelükről azonban senkisem beszélt. Még az asszonyok is csillogó szemmel virágozták fel és biztatták a katonákat. Egyetlen egyet láttam, aki foltos arcával és nagy hasával oda cammogott az egyik katonához és kérdezte: „Mikor jösz vissza?” „Ne félj semmit mondta a katona a fiam keresztelőjén itthon leszek, mert addigra fasirozottat csinálunk abból a bandából!” Erre már a nagyhasú is mosolygott. (Ez a katona pár év mulva — miután a „fasirozotthoz” hozzájárult egyik lábával — tényleg keresztelőre jött haza. Az asszony a második idegen gyereket szülte meg egy héttel azelőtt. Az eredetükről így számolt be: „A Pistiért két pokrócot kaptam, Ilusért egy süveg cukrot és margarint, a fene tudta, hogy gyerek lesz belőle”).


És amint teltek a napok, a mi gyereknapjaink, amik hónapokká és évekké nőttek, verésekkel és olyan látnivalókkal, amik pedig nagyon „nem gyereknek valók” voltak, de amiktől senkisem tudott megvédeni minket — háború volt! — a menetszázadok még mindig mentek, de most már kevesebb virággal s már egyre-másra jöttek a „sebesült-vonatok és most oda volt divat virágot és cigarettát vinni.


Néha szegény anyám vásárosok szekerére huzódva harminc kilómétereken keresztül rázatta magát, hogy lásson. Egyszer azután nagy elhatározással vártam. Megakartam mondani, hogy elég volt a mindennapi verésből, ami nagyanyámtól pontosan kijárt, — haza akarok menni! Elég volt a mosogatásból, a tolltépésből és az ujságfelolvasásból. Elég volt ebből a városból, ami körül valami érthetetlen vad gőz kavargott. Még a képesujságok címlapjain is, amikhez a szöveget legelőször kellett kikeresni naponta az ujságolvasáskor, még ezeken a képeken is valami ijesztő, szörnyű világ lobogott: tépett ruhájú, lógó mellű asszonyok, karjukon kisgyerekkel és iszonyú arcu katonák felemelt szuronnyal, mindenki nyitott szájjal, hogy szinte hallani lehetett az asszonyok sikoltását és a katonák ordítását. Eleinte nem aludtam az ilyen képek miatt, de aztán arra gondoltam, hogy aki ölni akar, az nem tartja a szuronyát addig a levegőben, amig lerajzolják és különben is, amikor ilyen ricsaj van, — a képen pár bomba is pukkant — ki áll oda rajzolni? De azért ez az egész mégis komisz és kínzó volt, mint valami szerencsétlenség....


Mindenkép haza szerettem volna menni... Odahaza ez mind nem volt. És tépést se kellett csinálni az iskolában, ahol katonanótákat tanultunk és hordtuk a leveleket a tanítónőnek, aki szőke volt és menyasszony. A vőlegényét azonban a háború messzire vitte és ide az iskolánkkal szembe lévő gimnáziumba, — amit kórházzá alakítottak át — háborút járt, idegen varázsú férfiakat hozott.


A levelek persze csak a tiszteknek mentek és azoktól jöttek. Ebben a kórházban azután megtudtam igazán mi a háború, bár eleinte nem igen találtam komolynak. Hiszen akiket itt láttam, azok mind sétáltak a napon és cigarettáztak és küldték a leveleket.


Egyszer aztán egy halottat vittek előttem, egy piszkos, véres lepedővel volt rosszul letakarva. A fél karja hiányzott. Ezután a kép után egész éjjel nem aludtam.


Ezen az éjszakán végleg megtudtam, hogy a háború nemcsak katona banda és virág. Mert hová lehetett volna akkor annak az embernek a másik karja?


Haza szerettem volna menni. Menekülni a nagyanyám elöl, a háború elöl, ez elöl az elhullott félkar elöl! Hiszen otthon mindez nincs! Az otthoni öreg tanítónő legfeljebb a tiszteletesnéhez küld levéllel.


— Hát bizony haza nem jösz, — mondta anyám amikor előálltam, — de azért együtt leszünk, mert mi is ide jövünk lakni.


S el is jöttek, — és ezzel megfosztottak attól, hogy megszabaduljak a háborútól, a nagyanyám veréseitől s a félelmekkel teli éjszakáimtól.


Anyámat egy asszony két hímzett párnahuzatért bejuttatta egy gyárba. Reggel hatkor ment és este nyolckor jött haza. Napközben nagyanyám őrködött felettünk. A verést most is megkaptuk minden reggel, ezért azonban valamivel türhetőbb lett az élet számunkra. De ebben része volt másnak is.


Nagyon jó üzlet volt szállást adni akkoriban, mert az asszonyok, akik fiaikat jöttek meglátogatni — sohase jöttek üres kézzel és nekünk gyerekeknek a sok krajcáron kivül mindez különös szenzációkat jelentett, ami elmosta a mindennap keserveit.


Ezekben a napokban tudtuk meg az életről mindazt, amiről háború nélkül legfeljebb csak évek múlva értesültünk volna, vagy talán soha.


Nagyanyámnak és az uccánkból sokaknak állandóan volt „szállója”, mert közel laktunk minden kaszárnyához s a legközelebb az uccánk végében levő barakkokhoz, amik mész és kátrányszagúan, mintha a földből nőttek volna ki. Ezek a barakkok messziről olyanok voltak, mint a vastagon húzott, de különben jelentéktelen krétavonalak.


És mi minden történt ott!


A legszörnyűbb káromkodások és piszkos és szörnyű viccek. Az összes „disznóságokat” ott hallottuk és ott adták el az asszonyok, amijük volt. S mindezt nem lehetett kikerülni. Meg kellett élni! S aki a városból odajárt, az mind a megélhetésért tette, mert megélni, dacára az ezerféle jegyek-iek, csak öklendező tülekedéssel, ravaszkodással, illegálitással és kisebb-nagyobb aljassággal lehetett. Az asszonyok tésztát, gyümölcsöt árultak, bérkocsisok lettek és gyárakban dolgoztak a férfiak helyett.


De nem minden asszony. Voltak, akik rendszeresen „leadták magukat” élelmezési őrmestereknek, aztán egész alsó testüket leforrázták forró fürdőkkel, amikkel rendbe akarták hozni a dolgot. Ez ritkán sikerült és jöttek a gyerekek.


Mások különböző felekezetű jótékony egyleteknél vétették fel magukat — sokszor egy személy több helyen — s leimádkozták a maguk porcióját kenyérért, fáért. Otthon verték a gyerekeket, szidták a kutya-úristent és azt, aki a háborút és a kenyérjegyet kitalálta.


Anyám és én mert oltási bizonyítvány alapján adtak lisztjegyet kétszer oltattuk magunkat. Másodszor álnéven. Másnap hajnalban azonban lázasan már megint be kellett állni a rettenetes hosszú sorba, lisztért.


Egyszer egy leányt kísértem a barakkokhoz, aki palacsintát árult. Az egyik katona, akit kínáltunk, káromkodott, hogy annyi a dohánya, mint a szemét, de pénze nincs.


Adunk dohányért is, szóltam közbe. Igy alakult ki egy új üzletág, amiben a puliszkától és málétól való csömöröm miatt élénk részt vettem. Ezzel persze vele járt, hogy naponként kimentünk a barakkokhoz.


És nem volt elég, hogy iskolába sem mehettünk anélkül, hogy kapuk alól kigombolt nadrágú katonák — és tisztek! — ocsmány szavakat ne mondtak volna felénk, nem volt elég a rengeteg szekunda, amit az ilyen találkozások után zugó és kábult fejjel szereztünk, a barakkok környékén látnunk kellett, hogy fogdosták a katonák az asszonyokat, sőt nem egyszer cifrább dolgokat is.


Elkerülhetetlenül így tudtam meg azután, hogy így és ebből lesz a gyerek.


Ennek a „tudásgazdagodásnak” aztán az lett az eredménye, hogy ha nagyhasú asszonyt láttam: hányinger fogott el és polyásgyereket évekig nem tudtam megcsókolni.


És nem csak én láttam, hallottam és éreztem azt a sok förtelmet és rosszat, amit a háború reánk zúdított.


Minden gyereknek jutott belőle.


Egyszer nyáron estefelé játszottunk az uccán. Egyik leányka ült a járda szélén egyedül. Megfordul, mert szólítják.


Előtte egy hatalmas katona oszlopos, szétvetett lábakkal, zsebredugott kézzel kérdi:


Te kislány hol van itt egy kupleráj?


A gyerek azon az egy szón kivül mindent értett és szolgálatkészen felelt.


Tessék bácsi kérem magyarul mondani.


Valaki kihajolt egy ablakon, a katona tovább ment, a gyerekek pedig dacára minden verésnek vagy talán éppen azért hosszú ideig kérdezgették egymástól játék közben, hogy hol a kupleráj.


Igy nőttem fel és még sok száz és sok ezer leány a háború alatt. Közepében egy életnek, amely mindenütt azt hirdette magáról, hogy jót akar tenni velünk. Holott senki sem vigyázott ránk és senki nem gondolt arra, hogy milyen feleség és milyen anya lesz belőlünk... .


 


Vissza az oldal tetejére