FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Franz Mehring irodalomtörténeti tanulmányai


Kálmán József

 


Franz Mehring művészeti, irodalmi és esztétikai szempontjai számunkra azért kelthetnek érdeklődést, mert nem jelzőkkel és fogalmakkal, hanem történeti hátterekkel domborítják ki az irodalmi termékek jelentőségét. Elemzése során nemcsak az egyes szerzők, de az egyes alkotások is szorosan kapcsolódó láncszem módján, mint valami esemény illeszkednek bele a történelem folyamatába. Mehring a művészetre, az irodalomra is a történelmi materializmus módszerét alkalmazza s ezért sohasem az esztéta esetleg szellemes hipotézisével, hanem a biológus szigorú módszerével dolgozik.


Franz Mehring munkamódszerének felfedésére nagyon jellegzetes példákat sorolhatunk fel. Itt van például az első kötet Schiller rajza, vagy a második kötet Hebbel karcolata. Mind a két dolgozat iskolapélda az irodalom értékeinek a materialista dialektika szerszámaival való kielemzésére.


Friedrich Schillerben Mehring a német polgárság kulturális megvilágosodását boncolja izekre. A polgári irodalomtudomány esztétikai eszményeivel játszadozva Schillert Goethe mellett annyira letörpitette, hogy ez évtizedekre befolyásolta Schiller hamis megitélését. Az örök emberit mintázó Goethe és a romantikus fantaszta Schiller irodalmi ellentét-párt a polgári irodalomtörténetírók találták ki, holott ebben egy mákszemnyi igazság sincs. Miért konstruálták a polgári irodalomtörténészek ezt a beállítást? A magyarázat, egyszerű. A gondolkodás megszokott sínein utazó agyvelő ebben a párhuzamban élte ki tudatalatt megrekedt konzervativizmusát. Goethenek az államtanácsosnak győznie kellett a kispolgári Schillerrel szemben, mégha a művészeti igazságok mást is diktálnak. Mehring éles szeme azonban felfedezi az ellentmondásokat és tisztázza a ´helyzetet. Nem vonja kétségbe Goethe esztétikai felsőbbrendűségét, de szembeállítja ezzel Schiller felülmulhatatlan történeti érzékét. Az aulikus modorú Goethe az autokratikus hatalom árnyékában lelkiismereti izgalmak nélkül bontogatta ki a „dicső” mult példáin lelkesülő művészete virágát. Ez a nyugalom biztosította síma fejlődését. Az autokrácia kíméletlen elnyomása alól szabadulni igyekvő Schiller viszont az önérzetes, a tudatos polgár ellenkezéseit, nekirugaszkodásait és ellenszenve gőzét korszerű problémákat feszegető történelmi drámákban csapolja le. Schiller a felfelé ivelő polgári osztály helyes életösztönével érzi föl írói útját. Schiller szükségszerűen lett a polgári szomorujáték megteremtője. A polgári szomorujáték Schiller kezei közt csupa dac és nyakasság és figyelmeztetés a würtenbergi despotizmus ellenébe arról, hogy a polgárság van s az élethez való jogait elkonfiskálni nem engedi. A nagy történeti, színpadi tableaukban, elsősorban a Wallenstein trilógiában kissé háttérbe szorul ugyan a polgári jogokért és elismertetésért folyó harc, de ugyanilyen arányban nő a történeti érzék tudatosodása. Nő a belátás és bevilágitás a jellegzetes és következményteljes történeti események fordulópontjaiba. Történeti levegőt szivunk, kortársak között mozgunk. A polgárság feltörését vetítette előre Schiller élet és munkatörténete. Az igazi polgárköltő ő, „a munka, a harc és a szenvedés” költője. Töretlen akarat és nemes tudatosság, amelynek győznie kell: győzött is „a rabszolgaság fölött”.


Friedrich Hebbelt „félzseninek” osztályozza a polgári irodalomtörténet. Mehring kapva kap e kép hiányosságain. Mit jelentsen az, hogy félzseni s mi az oka Hebbel félbemaradottságának? Nagyon érdekes itt Mehring válaszának az utja. Előveszi Bartheist, a tipikusan polgári irodalomtörténetírót és őt beszélteti. Mint az analitikus idegorvos, vallatja s egymás után szedi ki — az elszólásaiból — a Hebbel irodalmi szándékait magyarázó gondolatokat. Barthels szerint Hebbel kristálytiszta esztéta és így a politikamentes mentalitás megszemélyesítője, aki a 48-as forradalom gátakat ostromló zivatara elől a monarchizmus szimbolista eszméinek várába vonul. Ez a gyökértelen, futóhomokra épített, a szociális háttérrel nem törődő beállítás nem elégíti ki Mehringet s ezt mondja; — Te azt hiszed, hogy a Hebbelkomplexum, mint a többi hasonló irodalmi jelenség átlátszóan egyszerű s mint ilyen „forma-probléma?” Tévedsz! A félzseniség szexuális gátlásokat leplez s a félbemaradottság a társadalmi kérdések tudatos kerülésének eredménye: elkorcsosult aszociális érzék. Engedjétek meg tehát, hogy Hebbelről olyan képet fessek, mely a maga korába keretezi bele... S a további rajz során Mehring Hebbelje élő tanulság arra, hogy a művész hivatását csak akkor tölti be, ha a korszerűség elhatározó jelentőségét felismeri s ezt világító példákkal igazolja. „Minden igazi művészet a korában gyökeredzik”. Hebbel letörésének magyarázata tehát a hisztorikus érzék tökéletes hiánya. Az ő kora, a fejlődésnek induló német kapitalizmus törtető és kíméletlen kora a tudatos és egocentrikus német polgár típusát érlelte ki: a gazdagodó, hivalkodó és egyéni jogaira büszke burzsoát. Ezzel szemben Hebbel az Agnes Bernauerben az uralkodók mindenhatóságát, Herodes és Mariamneben a kereszténység győző erejét, a Gygesben az erkölcsi és intellektuális bűn buktató motívumát érzékelteti mondat és történeti keretek között. Sehol semmiféle környező polgári elem. Szinte úgy érezzük, bogy ez a költő önmaga elől is fut. A tragikuma teljessé érik. Olyan erős fojtottság és lekötöttség béklyozza, hogy az 1848-as forradalom hangulata sem váltanak ki belőle felszabadulást. Mehring természetesen kifejti azt is, hogy a hiba nem a költőben, hanem a társadalmában lelhető meg, amely a költő erejét felőrölte s a nyomoruságba lökte, ahonnan feltörni képtelen volt. Mehring észrevételei a többi dolgozatokban is leleplező. Ottó Ludwigról az a véleménye, hogy csak anyagi biztonságot kellett volna éreznie maga alatt és tudott volna dolgozni. Róbert Schweichel, akit a hivatalos irodalomtörténetek sohasem ismertetnek, Mehring véleménye szerint kitűnő érték, mert erőteljes szociális ösztöne — úttörő. Hermann Sudermann irányába Mehring nagyon kíméletes, mert látja Sudermann érzékét a szociális problémák felé, ha megoldásukra nincs is elég ereje. A Bunda és a Takácsok izmos naturalizmusát kiépítő Gerhardt Hauptmann későbbi munkásságát viszont annál alaposabban lebecsüli. A kései Hauptmann misztikus és konfúz filozófálgatását megveti. Mindig és mindenben az emberi motivumok, a társadalomhoz való tartozás érzése s a közösség érdekében ható események kötik le Mehring kritikusi figyelmét. Ennek az a következménye, hogy az író és a mű nem steril jelenségekként mutatkoznak előtte, hanem szerves függelékeiül a társadalom életétnek. Az egyes népek művészeti és irodalmi eseményeit is végső fokon gazdasági fejlődésük harcai szabják meg. A költők és művészek hem az égből pottyannak; sem nem légvárépítők; de ott sürögnek-forognak népük és koruk osztályharcaiban... „E harci kört áttörni senkinek sem áll módjában...” Aischylos Oresteiájáról a következőket mondja: „Ebben a hatalmas tragédiában a világtörténelem egyik legnagyobb gazdasági forradalma, az apa-jogának az anyajog fölötti győzelme tükröződik vissza”. Egyetlen mondattal a legtökéletesebb meghatározás, amely könyvtárnyi tudományos megállapításokkal ér fel; az eseményeknek s az ezeket mintázó művészeti termékeknek a gazdasági és politikai háttérrel való összefüggése világosan tűnik ki belőle. Ha igazságot akar tenni, ezeket kell felfednie az irodalomtörténet írónak. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére