FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Zola mai értelme


Vajda S√°ndor

 


A sajtó Zola jubileumát mint félig feledésbemerült klasszikusét ünnepelte. Vita nélkül; izgalom nélkül; sablonos elismerésekkel. Azokra az irodalmi, művészi és politikai küzdelmekre, melyeknek Zola életében középpontjában állott, alig emlékszik már valaki. A Dreyfuss-pör legendává fakult és senki se tudja ma már utánnaérezni az irodalmi naturalizmus és a festészeti impresszionizmus fellépése okozta izgalmakat. Ahogy a mai szemmel nézők előtt Manet, közelebb áll Goyához és Velasquehez, Cézanne Delacroix-hoz és Grecohoz, mint az új művészethez, úgy Zolával is a multhoz, a Victor Hugohoz és a romantikusokhoz való rokonságot ma erősebben érzik és hangsúlyozzák, mint a jelenhez való kapcsolatot.


Ebben az érzésben van is némi igazság — és ez az igazság Zolának mindenképpen csak becsületére válik, ha egyuttal meg is jelöli Zola határait, úgy a gondolkodóét, mint a művészét. A romantika irodalomtörténeti fogalma rendkivül sokértelmű és komplex. Mai értelmezését meszszemenően befolyásolja az, hogy meghatározásában elsősorban a német elem uralkodik. A német romantika pedig lényegében reakciós áramlat volt: a nagy francia forradalom és a napoleoni háborúk okozta modernizálódási kisérletek feudális reakciója. Jellemző, hogy a német romantika gazdaság- és államfilozófusa (a ma ismét divatba jött Adam Müller) éles polémiában áll az angol klasszikus gazdaságtannal, elsősorban. Adam Smith-szel; még pedig nem továbbvívő kritikai irányban, mint a korai szocializmus többé-kevésbé romantikus képviselői, hanem tisztán a feudalizmus, a restauráció irányában. A francia romantika kezdetei is összefolynak ugyan az emigránsok royalista, restaurációs kísérleteivel (Chateaubriand), de maga a kibontakozott romantikus művészet művészi forradalmat hirdet a fennálló, a francia királyság virágkorából származó művészi hagyományokkal szemben.


Ez a művészi forradalom, a formák forradalma azonban szükségképen együttjárt a forradalmi tartalmak művészi felfedezésével és új művészi formákba való öntésével. A francia irodalmi és művészi romantika kora az a kor, amelyben a nagy utopisták (elsősorban Fourier) és a romantikus nemzetgazdaságtan képviselői (Sismondi) éles bírálatát adják a kapitalista termelés mindjobban napfényre jutó ellentmondásainak, heves birálatban részesítve azt az elméletet, mely ezeket az ellentmondásokat nem ismeri el (mint Ricardo) vagy nem akarja tudomásul venni (mint Say). Ez az a kor, amelyben a francia történetírás eljut a történelmi fejlődés igazi mozgató erőinek, a gazdasági viszonyoknak és az általuk megteremtett osztályoknak felismerésére (Guizot, Thierry) mely Franciaország, sőt az egész világ számára lerögzíti a nagy francia forradalom glóriás képét (Michelet). Nem véletlen ily módon, hogy a francia romantika költészetében nemcsak Napoleon válik a legendák hősévé, hanem a nagy francia forradalom forradalmi csúcspontja az 1793-as „vörös terror” (Victor Hugó regénye), sőt Delacroix képe az 1830-as barrikádok harcosait veszi körül ugyanannak a mythosnak dicsfényével, mint Dantet és Hamletet. A 48-as forradalom bukása, a második császárság véget vet a romantika ilyen irányú fejlődésének. A romantika későbbi nemzedéke már a csalódottság húrjain játszik. Éppen úgy éles ellentétben áll szemben a jelennel, mint az előző nemzedék, de annak hite és optimizmusa már kiveszett belőle. A Baudelairek és Flaubertek nemzedékének már a csalódottság, a kiábrándulás, a pesszimizmus adja meg az alaphangot. És. ennek a főiránynak a menete szükségképen elvezet nemcsak a mindenben való kételkedésbe, a nihilizmusba, hanem vissza a reakcióba is (I. a Concourt testvérek irodalmi működését, főleg az ehhez a nemzedékhez közelálló Taine és Renan gondolkodását).


Zola a francia irodalom eme szakaszában újra felemeli a régi romantikus lobogót: az optimisztikusan végcélt sejtő éles társadalombirálatot; a lemondó romantikával szemben a harcos romantikáét. Persze közben sok minden megváltozott. A régi romantikus bírálat a kapitalizmus kibontakozásával állott szemben; Zola a már többé-kevésbé kifejlett tőkés, termeléssel. Ennek megfelelően Zola sokkal erősebben állott a társadalomra alkalmazott természettudományok hatása alatt, sokkal kevésbé van már meg benne az ábrázolás naiv öröme, mint Balzacban. Az ő társadalombírálata tudatosan tudományos jelleget vesz magára: a természettudományok és a szociológia segítségével akarja a társadalmat olyannak ábrázolni a milyen, hogy ennek a valóságnak feltárásával leleplezze azt Zola “tudományos objektivitása” ily módon épp oly kevéssé objektiv, mint Flaubert l´art pour l´art ideológián alapuló ugynevezett objektivitása. Ez is, az is leleplezés, tendencia. Csak az egyik mögött kétségbeesett mindenben való kételkedés áll, a másik mögött javítani akaró optimizmus.


Azonban — és ez a lényeges itt — a Zola „tudományossága” épp oly kevéssé tudományos, mint a hogy a Flaubert l´art pour l´art-ja távol áll a mai problemák elöl menekülő esztetikusságtól. Talán paradoxiának hangzik, de igaz, hogy a Zola romantikus vénája éppen „tudományos”´ alapjaiban jut legvilágosabban kifejezésre. Mert: mi a romantika?: (kérdésünk csak a romantika komoly képviselőire vonatkozik) felismerése a jelenkori társadalom belső ellentmondásainak, igazságtalanságainak, de anélkül, hogy azok igazi okainak felismerése megtörtént volna. A romantikus a helyesen felismert tények mögé fantasztikus, mithologikus okokat vetit és az így mithologizált folyamatot vagy visszavezeti egy stilizált elmult korszakba, vagy a szintén mithologizált jövendőbe. A romantikus költő, minél naturalistább hűséggel ábrázolja az egyes tényeket és jelenségeket, annál erőszakoltabb stilizálással kénytelen megkonstruálni azokat a mozgató erőket, melyek — szerinte — ezeket a jelenségeket előidézik, azokat az utakat, melyek — ismét szerinte — ezekből az ellentmondásokból kivezetnek.


Kevés író fogta fel élesebb érzékekkel, nemcsak szemmel, hanem füllel, szaglással, izléssel és tapintással a felfejlődő kapitalizmus okozta változásokat Páristól egészen a legfélreesőbb faluig, mint Zola, De a Balzac naivan romantikus összkonstrukciója mélyreható tudományos elemzés ahhoz az erőszakolt és mégis levegőben lógó összefogáshoz képest, amit Zola egyes regényeinek és regényciklusainak ad. Ez a belső ellentmondás az egész és a részletek ábrázolása közt hozza őt olyan közel a romantikához, különösen a romantikus társadalombirálathoz (Sismondi mellett gondoljunk Carlyle fiatalkori írásaira, mint a Mult és jelen, vagy a Chart izmus). Zola látja az összes betegségeket, melyek kora társadalmán rágódnak, de ahol olyan erőkkel találkozik amelyek azt belülről megváltoztatni igyekeznek, ott ijedten fordul el tőlük; azokat is csak mint a betegség jeleit ábrázolja. Zola, mint tipikus kispolgári forradalmár író züllött, lumpenproletár anarkistákat lát csak azokban, akik a társadalmat gyökerében akarják megváltoztatni (Germinal, Föld).


De Zola kispolgárságában mégis a kispolgárság első és utolsó hőskorának, a nagy francia forradalomnak s az azt előkészítő materialista irodalomnak szelleme él. Mint ilyen vívta meg a Dreyfuss-pörben élete nagy heroikus küzdelmét az „Igazságtalanság” eilen, csak úgy mint annak idején Voltaire a Calas esetben. És ha itt a valóság abba a tapasztalatba taszította is bele, hogy ebben a harcban igazi szövetségese csak a tudatos és szervezett munkásság lehetett, ennek a szövetségnek, melyet a harcban magában becsülettel állott sem mint költő, sem világnézetében nem volt képes következményeit levonni. „Kritikai”, leleplező korszakát követő „pozitiv” korszaka talán még romantikusabb mint az első. Csak itt a romantika másik oldala: az utópizmus áll előtérben.


Zola művészete így összekötőkapocs a romantikus regény és a mai legbátrabbak „riport” regénye (Upton Sinclair) között. Hogy mint költő messze felette áll, azt elsősorban nem költészete jövőbe mutató elemeinek köszönheti, hanem ellenkezőleg, annak a romantikus nagyvonaluságnak, melynek alapja éppen a társadalom igazi mozgatóerőinek fel nem ismerése. De a fejlődés persze nem áll meg a „riport” regénynél sem. El fognak jönni azok az írók, akik ábrázolni fogják tudni magának a társadalmi fejlődésnek felismert monumentalitását. És az ide eljutott irodalom — minden kritikája ellenére — ősének fogja elismerni Zolát. Élni fog még akkor is, amikor az őt ma a finom nuance-ai elefántcsonttornyának magaslatáról lenéző esztéta nemzedék irodalma már régesrégen makulaturává vénült. (Bécs)


 


Vissza az oldal tetejére