FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Új irodalmi kor


Krammer Jen√Ķ

 


Ezen a címen jelent meg Henry Poulaille legújabb könyve, amelyben a szociális vonatkozású irodalom mellet tör lándzsát és hadat üzen a szórakoztató, esztétizáló, csak írójuk dicsőségének emelésére írt könyveknek. Olyan írókat vonultat fel előttünk, akiknek mondanivalójuk verejtékes élmény, akik megélték a nyomort, a szegénységet, a kínzó bizonytalanságot: a proletársorsot, akiknek a „népies” tárgy nem irodalmi programm, hanem keserű, vádló mondanivaló és kiáltás jobb, igazibb jövőért. Henry Poulaille, aki néhány évvel ezelőtt még maga is munkanélküli volt és a leszereléskor a tetves katonamundért levetve a legbizonytalanabb jövőnek nézett elébe (erről írt L´Eufantement de la Paix című regényében) nem tudja elfogadni Thérive populizmusát, Barbusse-ben is még sok intellektualizmust érez és Guéhenno-nak szemébe mondja, hogy Caliban ja nem a nép beszéde, mert a proletárok nem ismerik Calibant, nem ismerik Prosperot, nem ismerik Shakespeare-t. Minden ilyen irodalmi vonatkozás már gátat emel és igazán proletáríró csak az lehet, aki a megélt proletársorsból, meríti könyvei tárgyát. Poulaille leszögezi, hogy a külföldi irodalmak sokkal nagyobb tettekkel gazdagították az ilyenirányú irodalmat s bevezették az írás új korszakát: a dokumentáló proletárírók korát. Elvonultatja szemeink előtt a nagy úttörőket, az oroszokat, a cseh Wolkert (akinek két legszebb proletárkölteményét fordításban idézi: Ballada a meg nem született gyermekről és A fütő szemeiről, a németeket: Tollert, Léonard Frankot, de különösen Alfons Petz old és Muesham harcos alakját, a nagy flamand írót: Stijn Streuvels-t, akinek néhány igen jellemző művéből idéz, az amerikaikat, Upton Sinclairrel, John Dos Passos-sal, Flory Dell-lel, Marten Russak-kal, Ralph Cheney-vel — nem feledkezve meg Kunt Hamsunról sem. Barbusse-t és Romain Rolland-ot is kellőképen méltatja Poulaille, szerinte ők voltak a nagy példaadók, akik művükkel kinyilvánították, hogy az irodalomnak nem szabad széplelkek játékává lennie, hanem az emberiség útkeresését kell a maga kínzó valóságában elénk tárnia és azért azokhoz kell fordulnia, azokból kell újjászületnie, akikre a legsúlyosabban nehezedik a régi világ minden átka. A könyv nem lehet divatcikk, kényesizlésü kevesek luxustárgya, a könyv, a nyomtatott betű legyen, a-mire hivatott: felelősséggel megírt, dokumentáló, igaz szó, amelyhez az (és csak az) fordul, akinek tényleg van mondanivalója. Poulaille könyvében ezeket akarja megismertetni velünk, azokat, akik nem szerepelnek a mai francia irodalom ünnepeltjei, „nagy nevei” között, akik kemény nehéz kenyérharcuk közepette, úgy érezték ki kell kiáltaniok, fel kell mutatniok meggyötört lelküket, hogy a világ lássa, megismerje és többé el ne felejtse a társadalom kiaknázottjainak, kizsákmányoltjainak szenvedő tömegét, verejtékes, kínlódó életét. A mai francia irodalomnak egy másik, igazabb arca tárul elénk Poulaille könyvéből — amelynek második része a francia proletárirodalomról szól. Mint minden ilyenirányú műnek, úgy ennek is az a hibája, hogy felsorolásizű — nevek, csak nevek tünnek elénk néhány megjegyzéssel életükről, müveikről s csupán kevésnek, a nagy tehetségeknek portréját látjuk meg igazán. Charles-Louis-Philippe, Jules Renard, Lucien Jean, Louis Nazzi, Neel Doff, Eugène Dabit, Eduard Peisson, Lucien Bourgeois stb. és különösen Marcel Martinet szerepelnek ezek között. Ezért az ilyen könyvnek csak egy igazi érdeme van, az, hogy felhivja a figyelmet olyan írókra, akikről az irodalmi kritika ´és a polgári társadalom inkább hallgatna és hallgatásával elhallgattatna. Poulaille bátran hitet tesz emellett a jelentkező új irodalom mellett — amelynek Franciaországban, az esprit és az irodalmi stílus klasszikus hazájában elég nehéz a helyzete, mert barbár jelenség számba megy. De ez a barbár-jelenség életet elevenít meg, életet nyilvánít ki, míg a különbeni mai francia irodalom mesterkélt, sivár, tartalmatlan. Az írók, akikről Poulaille szól még csak tapogatódznak, csak próbálkoznak, csak érzik, hogy a mai íróra új, nagy hivatás vár, úgyhogy Poulaille inkább ezt a címet adhatta volna könyvének: Egy új irodaim kor küszöbén... Mert egyelőre még csak a küszöbön vagyunk, még nem beszélhetünk ennek a születő, új irodalomnak megdöbbentő, nagy tetteiről — még igen sokat emlegetjük, irunk róla, igazán elérkezett majd csak akkor lesz, ha már maga fog beszélni olyan erővel és bőséggel, hogy semmi el nem hallgattathatja, hogy áttör mindenen, elhatol mindenkihez s betölti hivatását; meghirdeti az új világot. (Pozsony)


* Henry Poulaille: Nouvel Age Littéraire, (Libraire Valois, Paris 1930.)


 


Vissza az oldal tetejére