Főoldal

Korunk 1930 Szeptember

A mai film és a mai filmkézirat


Bolyai Zoltán

 


Hála Isten nincs miért szépíteni a dolgot, a film, a néma film ugyanugy, mint a hangos egy sereg vonatkozásában válságát éli. Olyan tény ez, aminek az alátámasztására felesleges a bővebb magyarázat. Váltson jegyet bárki egy moziba Londonban vagy Bécsben, Nagyenyeden vagy a Ruhr mellett s mindenütt meggyőződhet róla. Mindenütt — s az ellenvetésnek még a lehetősége is hiányzik, — látható micsoda erőlködés folyik, hogy a film lépést tartson annak az érdeklődésnek a kielégítésével, amit felidézett.


Természetesen az a széles méretű válság, ami a film mai helyzetét jelenti, annyi oldalról elemezhető, ahány tüneti vonala ennek a válságnak ép van. Lehetne tehát a válságnak arról a tüneteiről beszélni, amik felidéződtek a filmre, a hangosfilm megjelenése miatt. Ez a része a válságnak azonban végső soron technikai és termelési, amit, mint minden hasonló természetű válságot, már egy valamivel kedvezőbb konjunktura megoldhat. A film mai válságának azonban van egy olyan vonatkozása, amin sem a technikai megkorrigálás, sem a kedvezőbb konjunktura által rendbehozott termelés nem segítheti. A film mai válságának van egy egészen mélyen szántó, magára a film struktúrájára tartozó oka: a mai film szöveganyagának, illetve ahogy röviden nevezni fogjuk, a mai film kéziratának holtpontra jutása...


Filmkézirat! Milyen mellékes dolognak látszik ez ott, ahol képekről, sztárokról, bravúrokról és technikai trükkökről van szó. És mégis! A képeknek és trükköknek, a sztároknak és bravúroknak a “Sex-appeal”-nek és a vászonraptusnak valamin alapulnia kell. Mindezeknek valami körül forogniok kell. A filmnek mint képnek és vágtatásnak valamit mégis közölnie kell, valamit adnia kell, valamit ami Szavakba foglalható s ami a képeket és bravúrokat lehetővé teszi és összetartja a néző előtt. Filmkézirat nélkül nincs és elképzelhetetlen a film, legyen bár absztrakt vagy reális. A filmkézirat bármennyire elsikkad is fontossága a néző előtt, alapja a filmnek úgyannyira, hogy ha ezzel a kézirattal baj van, úgy baj vart magával a filmmel is. Igaz ugyan, hogy a sztárok és bravúrok, a trükkök és képek rengeteg rossz filmkéziratból csináltak jó filmet. Az ilyesmi azonban csak ideig-óráig megy, ugyanúgy, mint a színpadon, ahol a sztár- és rendezőrendszer leplezhette egy ideig a jó és igazi dráma hiányát s vele együtt a színház strukturális alapját rágó válságot, véglegesen azonban nem, mert ma már nyilvánvaló: a színház is holt pontra jutott, pontosan úgy, mint a film. Pontosan ugyanazoknak az okoknak a következtében... Nincs dráma, mintahogy nincs filmkézirat... Ami van, az ismétlés és variáns csupán, ismétlése és variánsa ősi témáknak és ősi helyzeteknek, amiknek az elégtelenségét próbálja ugyan pótolni a technika vívmányai által felduzzasztott rendezői befolyás, a hiányzó jó dráma s a hiányzó jó filmkézirat azonban ezáltal még sem helyettesítődik be. A holt pont, ahová a színház és a film, a mai drámai- és a mai film-mondanivalók elsorvadása miatt jutott, véglegesen adott...


 Adott a legélesebb formában, Londonban ugyanúgy, mint Nagyenyeden. Adott egyetemesen a nyugati polgári világban, olyan szervesen és kikerülhetetlenül, mintahogy ennek a nyugati polgári világnak a gazdasági válsága is adott. Persze az összefüggések elszakíthatatlan során a film válsága egyik detail válsága csupán amaz elsődleges és fundamentális válságnak, ami a gazdasági. Válságát éli a nyugati termelési rend és így válságukat élik a hozzá tapadt ideológiai törmelékek is...


Mindez azonban csak általános magyarázat s talán nem is elég világos. Mert: mi összefüggése lehet a nyugati termelési rend válságának a filmkézirattal, mely mégis oly mellékesnek s az összefüggések hosszú sorában oly elvesző láncszemnek tűnik!?


Legelőször is: a legkevésbé sem oly elvesző láncszem. Sőt, igen fontos s a filmben mint mondanivalóban az egyetlen és kizárólagos ideológiai bázis, amine a filmnek érzületi sugalmakat keltő világa épül. Másodszor pedig: az összefüggés egész közvetlen. A filmkéziratban csapódik le mindaz a sok ideológiai vonatkozás, melyet a nyugati termelési rend jónak lát nézőibe szugerálni. A filmkézirat a kizárólagos „tartalom” s miniden egyéb csupán képbeli megcsinálás és reprezentáció a néző elé ... A filmnek mint ideológiát sugárzó képződménynek a gerince az a konfliktussor, amit a filmkéziratt vet fel s ezért az összefüggések során a filmkézirat az a pont, amivel a film közvetlenül összefügg a környező termelési rend ideológiai atmoszférájával.


A filmkézirat mai válságának értelmét általában tehát ezek után már felesleges vázolni s ezért minket némi részletek érdekeljenek csupán, melyek egy-egy speciális adalékkal egészíthetik ki a szóbanforgó válság értelmét.


*


Miben foglalható össze a filmkézirat holtpontra jutása a legközvetlenebbül? Nyilván abban az erőlködésben, amit minden film, ebben a vonatkozásban is az „új” és az „érdekes” irányába tesz... S megint csak a közvetlen tapasztalásra hivatkozunk. Nézzünk meg bárhol egy filmet és egy másodikat, vagy harmadikat s megállapíthatjuk, hogy a film említett erőlködése milyen hiábavaló. A filmkézirat-író agya, mintha kiszáradt volna. S tényleg ki is száradt, mert puszta ismétlésnél és variánsnál nem kap egyebet a néző...


Kétségtelen. Ez a tünet nem ma jelentkezik először. Adva van évek óta. Igazi élességében azonban csak napjainkban látszik, amikor már Európában mindenütt végigszaladt pár orosz film, amelyek mint mindenben, úgy a film kéziratát illetőleg is, gyökeresen mást és gyökeresen többet nyujtanak, mint a polgárinak nevezhető amerikai és európai film.


Mi lehet a polgári film-téma-anyag elsorvadásának az oka, merül fel a kérdés!? Mi a magyarázata, hogy egy olyan felgyulladt és szünetlenül fövő termelési ágban, mint a film, ahol a technikai megmunkálás, a rendezés és a kiállítás egyre tökéletesebb, — mi lehet az oka, hogy, egy ilyen képződményen belül a kézirat egyre együgyűbb, egyre szürkébb és elégtelenebb? Szándékosan ejtené a filmgyártás a kéziratot? Avagy a filmkézirat nem volna fontos s mert mellékes a szerepe nem is törődne vele?


Ez az utóbbi persze a legkevésbé sem áll. Nagyon is törődnek. Az amerikai és német filmkoncernek, ahogy azt százszor és százszor megírták a lapok, mindent elkövették abba az irányba, hogy termelő centrumaikba gyüjtsék a világ minden „újat” és „érdekeset” kitaláló íróit. Aki sikeres színpadi vagy regényíró akadt a világon, azt vagy leszerződtették vagy átvitték busás márkákért, illetve dollárokért a különböző német és hollywoodi filmvállalatok, vagy megfilmesítették az írásaikat. Ebből a szemponntból tehát nem volna hiba. A filmgyárak is és az írók is megtették a magukét a számukra tekintetbe jövő legjobb filmkéziratok érdekében.


A holtpont azonban maradt. A filmkézirat nem lett „újabb” és nem lett „érdekesebb”. A világ „ügyes” íróinak a bevonása alig” pár múló sikert jelentett csupán, különben a helyzet maradt a régi, a film, mint a mindig újnak és mindig érdekesnek folyton meglepetéseket hozó műfaja kénytelen volt beérni a vágyai után szállni nem tudó kézirattal, sőt kénytelen volt beletörődni, hogy a filmkézirat megállt...


Miért?


Elsősorban talán azért, mert látta, hogy az írói kitalálás a környező művészetek szféráiban mindenütt ugyanazon a holtponton áll.


Ez az állítás, meglehetősen merészen hangzik ha az a meggyőződésünk, hogy a költői kitalálás ugyanolyan kimeríthetetlen, mint az az állandóan változó térbeli és időbeli környezet, mely táplálja s újból friss anyaggal ellátja.


Ez a kimeríthetetlenség azonban még sem olyan evidens, sőt nem is igaz, mert bármily határtalanul kínálja is történései és váltakozásai révén az állandóan változó tér- és időbeli környezet a kitalálás anyagát, ez az anyag mégis minden alkotó számára korlátolt, mert az alkotót determinálja az a világnézet, amivel az állandóan változó tér- és időbeli környezet anarchikusan adott tartalmait formálja; determinálja az a világnézet, amihez tartozik s amit végső soron propagál. A katholikus írót (persze a világnézetileg katholikus írót) köti a katholicizmusa, a polgárt a polgársága. Mindenkit a maga végleges és gyökeres beállítottsága, mely reliefet és határt, sőt formát ad kitalálásainak, s így nemcsak elhatárolást jelent, azaz korlátozást a kimeríthetetlenségben, hanem permanens módositási irányulást a tér- és időbeli környezet által kínálkozó és nyujtott anyagba. S mindez talán még a legkevésbé sodorná az írót a tartalmi kitalálást illetőleg a holtpont felé. A holtpont valójában azzal áll be, hogy a világnézetek maguk is lejátszódnák s „újat” és „érdekeset” tételező erejük szétmorzsolódik, úgyhogy a szférájukba bujt képzelet ismételni és variálni kénytelen, ha nem akar ellentmondani beállítottságának, azaz túlmenni önmagán...


A polgári művészetek szférája a szöveganyag kitalálást illetőleg ezért van ma holtponton úgy a versben, mint a regényben, mint a drámában. Kimerült az a fabulát és konfliktust tételező princípium, amit a polgárság, mint tartalmakat közlő ideológiai forrás nyujt. A polgári principium ma már csak ismételhet és variálhat az úgynevezett klasszikus polgári témakomplexumokon belül, csak színben és külsőségekben adhat, ám itt is már csak egy variábilis újait, mert különben ellenemond maga magának, vagy legalább is mást mond, mind amit a maga világnézeti átitatottsága mellett mondhat, — túl megy maga magán s mert a rajta túllevőt egész valójában nem innerválhatja: válságos állapotban van. Sem ez, sem az. Valami kettő között lebeg... Ám míg az irodalomban az ilyen túlmenő, de igazi helyét nem találó ideológia-alkat nagyon is lehetséges (az irónikusok és szatirikusok mindig ilyen ideológiákat túlhaladó hontalanok) addig a filmben ez lehetetlen. A filmkézirat nem közölhet reflexiókat, a film nem problematizálhat. A film kimondásai egyenesek és közvetlenek. A képszerűség kizár minden kétértelműséget. A hősnek vagy el kell venni X-et vagy nem. A film állásfoglalása nem „lebeghet,” s ezért a filmen belül a téma a kifejezés értelmét illetőleg még korlátozottabb, minden tényleg adott „határtalan lehetőség” ellenére is, mint a többi műfajokban, következik különben ez a nagyobb fokú korlátozottság abból is, hogy a film ugyanúgy, mint a dráma csak eseményeken keresztül beszélhet. Már pedig — minden világnézeti principiumból kifolyólag — az eseménytartalom a legkorlátozottabb, Mi sem igazolja ezt jobban a filmnél, mint az a körülmény, hogy a film milyen hamar lejátszotta az összes lehetséges konfliktusokat, melyek a polgári színvonalon mozognak.


A filmkézirat holtponton való mozgása tehát nagyon is érthető. Köti lehetőségeit az az ideológiai atmoszféra, melyet a filmkézirat író kiszolgálni kényszerül, illetve köti az a válság, amit a polgárság ideológiai principiuma rá mér...


A filmkézirat megfeneklésének azonban van egy másik oka is. S ha az előbbiekben felhozott magyarázat a mai filmkézirat holtpontra jutásának okát a filmkézirat ideológiai vonatkozásainak összefüggései közt próbálta megvilágítani, úgy az alábbi magyarázat egy egész speciális vonatkozásra hívja fel a figyelmet.


Ez a speciális vonatkozás, ha röviden akarjuk kifejezni: a filmkéziratíró típusának kialakulatlansága; világosabban az a körülmény, hogy a film, ellenére üzeme minden tekintetből való kiépítettségének eredeti és autokton, kizárólag a filmszerűban-költő írótípusát még mindig nem alakította ki s ahogy a polgári film mai adottságai mutatják, nem is várható, hogy kialakítja. A filmszerűbem-költő igazi filmköltő azon a filmtermelési ideológián belül, ami a mai polgári film, nem hogy utópia, de lehetetlenség...


Következik ez abból, ahogy a mai európai és amerikai filmtermelők a filmkézirat íróról gondolkodnak.


Érdemes pár sorban közelebbről megvilágítani azt az írótípust, amelyik ma az európai és amerikai film termelésében szerepel.


A filmipar irányadó köreiben úgy Amerikában, mint Európában a filmírónak csak akkor van érvényesülési lehetősége, ha az irodalomnak valamely más területén már neves ember s így magától értetődőnek veszik, hogy aki valamely regénnyel, vagy színdarabbal nevet szerzett magáinak, az rendelkezik azzal a képeséggel is, hogy jó filmszöveget írjon...


Kétségtelenül igaz, hogy bármely regényíró vagy színpadi költő rendelkezhet olyan képességgel, mely a jó filmkézirat megírásához szükséges, — ez azonban semmiesetre sem szabály. A mai filmkézirat válságának speciális oka tehát abban a téves követelésben is keresendő, mely az európai és amerikai film üzemeiben a filmíró típusát illetőleg uralkodik, amikor pedig világos, hogy nem minden író irhat jó filmet, lévén a film az a sajátos felület, mely eredeti képzeletet, eredeti tehetségerőket s egy sajátos dramaturgiai érzéket követel. A filmszerűen való látás s a filmszerűen való érzés vadonatuj és eredeti tehetségirányulás ... .


Persze tájékozatlanság volna állítani, hogy a film élete folyamán az igazi filmköltő akár követelésben, akár kísérletben nem jelentkezett volna.. Jelentkezett bizony elégszer, csak ép nem vert gyökeret, mert valahányszor megjelent az igazi filmszerűben dolgozó témáival, — a termelők ellenkezésére talált, miután az ilyen eredeti és valóban filmszerű anyag mindig kívülesett a középszerűnek és a silánynak amaz együgyűségén, mely a filmtermelők általános színvonala... Az ilyen filmköltő eredetiséget és. filmszerűséget próbált vinni oda, ahol eredetiség és filmszerűség még a kívánságok közt sem él. A film azután így nevelte ki a filmkézirat szerzők ama típusát, amely általános ma, ezt a se író, se költő, se irodalmat, se filmet nem író, vásári tákolmányokra utazó lelki és szellemi kulit, aki mint filmdramaturg, halomra és szakmányba gyártja a filrnszcenáriumokat, lélek és szellem nélkül... Itt ezen a ponton keresendő ebben a speciális vonatkozásban a filmkézirat holtpontra jutásának a tulajdonképeni oka. S mert ez a helyzet kényszerű s a filmkézirat szerző a filmtermelés maţ felépítettségében nem foglalhat el más helyet, ezért a filmkézirat válságának megoldása erről; a vonalról nem is várható. A polgári film polgári princípiuma úgy ideológiailag, mint termeléstechnikailag a mai filmírói nem küszöbölheti ki. Ez a filmíró a polgári film strukturájából szükségszerűen következik. A polgári film alakította ki S így a polgári filmnek vállalnia kell a holtponttal együtt, mindaddig, mig a film mai európai és amerikai termelése minden vonatkozásban át nem tér a másik, ezt a holtpontot is gyökeresen megváltoztató princípiumra. (Nagyenyed)


 


Vissza az oldal tetejére